A televízió épp olyan, mint bármelyik politikai ideológia – elbukik az emberi tényezőn. A filmben ez nem az Eichmann-pert közvetítő forgatócsoporton múlott, akik a legnemesebb szándékkal és hittel igyekeztek megfelelni kettős feladatuknak: felhívni a nyilvánosság figyelmét a holokauszt valóságosságára, és megelőzni, hogy újra megtörténhessen, rámutatva, hogy a gonoszság bárkiben utat találhat magának (amit később a Zimbardo-féle börtönkísérlet is igazolt).
Maga Eichmann volt az, aki nem ment bele a „show”-ba, semmiféle érzelmi érintettséget nem mutatva. Még a stáb sem tudta elhinni, hogy rideg közönnyel hallgatja és nézi végig a könyörtelen tömegmészárlásokról szóló beszámolókat. Úgy vártak egyetlen együttérző vagy bűnbánó könnycseppjére, mintha az visszaállította volna az emberiségbe vetett hitet. Bár a gyerekeket látva önkéntelen grimaszra húzódott a szája, ez volt az egyedüli rezdülés, melyet a közeli felvételeken sikerült elkapni.
Milton Fruchtman producernek (Martin Freeman) előbb még a konzervatív bírákat is meg kellett győznie, hogy egyáltalán közvetíthessék a pert. Tévétörténeti kuriózum, milyen megoldásokat rögtönöztek a kamerák elrejtésére a tárgyalóteremben, ahogy az is, pontosan mikor, milyen szögből vették Eichmannt. Mert bár történelmi tényeket mutattak be, a rendező Leo Hurwitznak (Anthony LaPaglia) valódi show-t kellett komponálnia a megrázó, de végtelen hosszú tanúvallomásokból és vádbeszédekből. Különben egyszerűen nem ütötték volna át a nézők ingerküszöbét, ahogy a sajtó érdeklődése is hamar a Disznó-öbölbéli konfliktus és Gagarin űrutazása felé fordult.
Lenyűgöző, milyen odaadással dolgoztak, miközben ők valóban a feltárt iszonyat hatása alá kerültek, amit a színészi játék remekül visszaad. Az archív felvételek ügyes beolvasztása által pedig nem csak a per, de maga a film is mementóvá válik: amit addig senki sem hitt el, hogy megtörténhetett, abban a pillanatban vált igazsággá, hogy a tévében bemutatták.
Otto Adolf Eichmann SS-főtisztként és a náci párt egyik vezetőjeként a zsidók, köztük 437 ezer magyar deportálásának és tömeges elpusztításának egyik fő szervezője volt. A II. világháború vége után 15 évvel Moszad-ügynökök fogták el Argentínában, ahol családjával bujkált, majd Izraelben állították bíróság elé. Kilenc hónapon át, különleges biztonsági intézkedések mellett folytatott, több mint száz tanút meghallgató perét, a New York-i Capital Cities tévétársaság (végül a tévével szemben erősen szkeptikus David Ben-Gurion engedélyével, amatőr, illetve korábban filmesként dolgozó izraeli stábbal dolgozva) közvetítette, eljuttatva a történelmi felvételeket a világ 37 országába. Eichmannt, aki azzal védekezett, hogy csak parancsot teljesített, mind a 15 vádpontban bűnösnek találták és kötél általi halálra ítélték. 1962-ben, 56 éves korában kivégezték, hamvait a Földközi-tengerbe szórták.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!