A magyar kormány úgy döntött, hogy nem csatlakozik az unió versenyképességi paktumához. Az indoklás szerint ez nem szolgálná a magyar gazdaság – mindenekelőtt a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás – érdekeit. A kormány szerint Magyarország érdeke az adóverseny fenntartása a többi uniós tagországgal szemben, kedvezményeket biztosítva a nálunk működő vállalkozásoknak, így növelve a magyar gazdaság vonzerejét és teljesítőképességét.
A paktum viszont a társasági adóalap egységesítésével éppen ezt tenné lehetetlenné. Vizsgáljuk meg az érvelés helyességét, majd nézzük, milyen tágabb perspektívába illeszkedik mindez.
Először is a paktum nem zárja ki az eltérő adókulcsok használatát, csak a társasági adó alapjának egységes számításáról rendelkezik. Bulgária például máris közölte, hogy fenntartja a magyarnál alacsonyabb, általánosan tízszázalékos társasági adókulcsát. Az is tény, hogy a társasági adóbevételek feletti ellenőrzés alapvetően kikerülne a nemzeti adóhatóságok hatásköréből. A több országban tevékenykedő vállalkozások feltehetően uniós szinten konszolidált, összevont bevallást készíthetnének, azaz elszámolhatnák az egyik országban keletkező veszteségeket a másik országban elért nyereséggel szemben. A csupán egyetlen országban működő cégek esetében is megszűnnének a tagállami preferenciák, mondjuk az értékcsökkenés elszámolása vagy a kutatás-fejlesztési költségekre vonatkozó sajátos szabályok tekintetében. Magyar szempontból azonban talán ennél is nagyobb problémát jelentene, hogy a helyi iparűzési adó és a különadó összege valószínűleg levonható lenne a társasági adóalapból, ami praktikusan lenullázná a magyar társaságiadó-bevételeket.
Itt azonban érdemes megállni egy pillanatra. A társaságiadó-bevételek így előálló csökkenése adó-versenyképességi szempontból éppenséggel kedvező lépés volna a magyar gazdaság számára, hiszen nagyságrendekkel csökkentené a Magyarországon működő vállalkozások terheit – összességében évi több százmilliárd forinttal. Ez nem feltétlenül volna kedvező az ország számára, mert a kieső adóbevételeket pótolni kellene, de legalábbis gyengíti azt a kormányzati érvet, hogy Magyarország az adóverseny megőrzése miatt nem csatlakozik a paktumhoz.
A magyar vállalkozások nemzetközi összevetésben meglehetősen sok adót fizetnek, ha nem is társasági adó formájában. A Figyelőben nemrég közölt Világbank-felmérés szerint a magyar cégek nyereségük arányában átlagosan 53,3 százalékos adóterhet viselnek, míg az Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezet (OECD) átlaga 43 százalék. Ennél többet a térségben csak Ukrajnában fizetnek a vállalkozások. Mindez alátámasztani látszik az Oszkó Péternek a Világgazdaságban kifejtett álláspontját: a kormány valójában azért nem csatlakozik a versenyképességi paktumhoz, hogy fennmaradhassanak a vállalati adózás jelenlegi bonyolult, nem átlátható, de a kormány számára gyakorlatilag bármikor módosítható keretei.
Egy, az Európai Bizottság számára készült tanulmány szerint lehetséges, hogy a társasági adó közös uniós alapra helyezése csökkentené az alacsonyabb társasági adóterhekkel rendelkező országok GDP-jét, mivel a tőke egy részének elvándorlásához vezetne. Ez a számítás azonban egyrészt nem veszi figyelembe az uniós társasági adó bevezetéséhez kapcsolódó, a veszteségeket részben kompenzáló előnyöket, másrészt nem következik belőle, hogy a paktumból kimaradó országok mentesülnek az adóösztönzők átalakulásának következményei alól. (A román vagy a lengyel társasági adóval szemben akkor is leírható lesz a Németországban elszenvedett vállalati veszteség, ha a magyarral szemben nem, ami relatíve akár ronthatja is a magyar adó-versenyképességet.) Korántsem biztos tehát, hogy pusztán a feltételezhető közvetlen makrogazdasági hatások alapján érdemes a paktumból kimaradni, bár a csatlakozás feltehetően további jelentős kiigazítást tenne szükségessé.
A kérdést tágabb perspektívában értelmezve arra jutunk, hogy az uniós többséggel való nem-paktálás leginkább a gazdasági szabadságharc folytatásának tekinthető. A globalizáció erőivel folytatott küzdelemben a kormány a nemzeti érdekekre hivatkozva hajlamos megkérdőjelezni a gazdaságpolitika nemzetközi szintű koordinációjának szerepét, miközben egy kicsi, nyitott gazdaság számára éppen a közös fellépés ad leginkább esélyt a multinacionális vállalatokkal szembeni eredményes érdekérvényesítésre. A szabadságharc során gyengülnek vagy egyenesen felszámolódnak a kormányzati gazdaságpolitika civilizált országokban megszokott intézményi ellensúlyai, az államháztartási egyensúly javításának rövid távú stratégiája pedig hosszabb távon gyengíti a növekedés és az egyensúly elérésének esélyeit. Igaz, a szuverenitás magában foglalja a gazdasági fejlődés útjáról való letérés szabadságát. Nem biztos azonban, hogy a rendelkezésre álló alternatívák közül éppen ezt a leghelyesebb választani.
(A szerző közgazdász)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
