Az a célja – szokta volt mondogatni Orbán Viktor –, hogy az EU-ban a közép-európai régió legyen a gazdasági növekedés motorja. A 2011 második negyedévéről tanúskodó statisztikai adatok szerint valóban vannak olyan országok a térségben, amelyek az unió átlagánál (1,7 százalék) lényegesen gyorsabban növekedtek: Szlovákia (3,5), Ausztria (4,1), illetve Lengyelország (4,5).
Orbán álmainak ihletője, Magyarország azonban sajnos nem tartozott közéjük. Sőt, a maga 1,2 százalékos növekedésével még azt a bizonyos uniós átlagot sem érte el.
Az első számú ok egészen biztosan az EU-n végigsöprő, többeket (így például Olasz- vagy Spanyolországot is) még a mienkénél is lassúbb tempóra kényszerítő válság. Viszont épp a fenti pozitív példák jelzik: a válságcunami nem egyformán döntött le mindenkit a lábáról. Az egyes gazdaságpolitikáknak, illetve a gazdasági szereplők felkészültségének komoly része volt abban, hogy kinek a fejlődését milyen mértékben lassította le a világgazdasági turbulencia. Nos, ami a hazai viszonyokat illeti: nálunk, mondhatni, semmilyen ellenerő sem működött. A növekedés egyetlen húzóereje továbbra is az exportgazdaság maradt, a belföldi fogyasztásnak – aminek felpörgetésére találták ki egy évvel ezelőtt az egységes, 16 százalékos személyi jövedelemadót – „nem osztottak lapot”. Pedig az egész gazdaságpolitikai koncepció elvben erre épült – csakhogy az adóajándék által kedvezményezettek, mint arról Orbán legújabban már panaszkodik is, nem „fogták föl”, hogy rajtuk múlik a siker.
A kormánynak ezek után – mi egyebet tehetne – más ajzószer után kell néznie. Mert bármilyen új adót vezet is be (például portugál mintára a legmagasabb jövedelműek külön sarcát, vagy a luxuscikkek egyelőre még nem EU-konform nagyobb áfáját) vagy emel éppen régit, ezzel legfeljebb a költségvetés állapotán javít, de nem ad impulzust a gazdasági teljesítménynek (sőt, ha nem bánik óvatosan az elvonásokkal, még fékezheti is azt). A Nemzeti Bankban őrzött, a korábban felvett külföldi hitelekből keletkezett devizatartalékkal éppenséggel megpróbálhatna mesterségesen keresletet élénkíteni, de hát a kölcsönök visszafizetésével az államadóságot tervezi csökkenteni, ami önmagában feltétlenül üdvözlendő célkitűzés.
Ilyen körülmények között egy olyan országban, ahol nincsenek különleges természeti kincsek, de még csak lélegzetelállító látnivalók sem, rövid távon egyetlen pénzteremtő lehetőség marad: a privatizáció. S bár eddig inkább annak ellentetjében, a visszaállamosításban jeleskedett a kormány (lásd Mol), bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a „családi ezüst” kiárusítását mégsem tekinti teljesen ördögtől valónak. Legalábbis ennek reményét táplálják a Malév – kínai tulajdonba történő – részleges eladásáról kószáló hírek. És az sem biztos, hogy mindenre külföldi vevőt kell keresni. Ahogyan a Malév (legalábbis egy része) felől érdeklődők között felbukkant Demján Sándor, úgy nem kizárt, hogy lehetne hazai befektetőket találni például a távolsági autóbusz-közlekedés üzemeltetésére, vagy akár bizonyos postai szolgáltatásokra is.
Szinte mindegy, hogy a még mindig fölöslegesen – és főleg drágán – állami tulajdonban tartott holmik közül mire. A lényeg, hogy kapjon ismét prioritást a magánosítás (vagy ami azzal egyenértékű, a hosszú távú koncesszióba adás, ahogyan az Ferihegyen is történt), amitől – ugyanúgy, mint a kilencvenes évek második felében – az egész gazdaság hamarabb újra lendületbe jön. És az sem mellékes, hogy az állam így a másoktól fizetségként kapott és nem erővel elvett pénzből próbál friss életet lehelni a reálgazdaságba.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
