Isten háta mögött

Túlélhető, hiszen nemzetek nem enyésznek, népek nem tűnnek el. Országunk se lesz se kisebb, se nagyobb. Nemzetünk nem lesz alábbvaló senkinél, népünk nem válik tehetségtelenebbé. Embernek maradni válságban, forgószélben nehéz, de nem lehetetlen. Anyának és apának átkozottul rossz lesz, védtelen és kiszolgáltatott gyereknek még rosszabb, nem élhető, de túlélhető. Ma­­gányban didergő öregeknek, utca sarkára vetetteknek, odavetett félmosoly, ablakon kivetett százas – alamizsnaesztendő. Magyarnak lenni kalandos vállalkozás, de nem reménytelen.

Nem éli túl hírünk és rangunk. Nem verekszi át az újabb és újabb tövises bokrokon a bizalom. Először nem hisznek vezetőinknek, azután nem hisznek a pórázon vezetetteknek. Mi se hiszünk saját magunknak. A túlélés reményének elvesztése a túlélés legfőbb akadálya. Az ország, benne nép és nemzet, elvesztette jövőjét. Nem lát ki önmagából.

A szörnyű az, hogy nem egyetlen évet kell túlélni, hanem az évek sorát. Ha megállapodunk az IMF-fel és az EU-val, akkor elkerülhető ugyan az államcsőd, de nem a tartós stagnálás. Itt 2007 óta nincs érdemi növekedés, és 2014-ig nem is lesz.

2012-ben valószínűleg recesszió. Együttesen hét szűk esztendő. Jobb esetben nulla növekedés, rossz esetben visszaesés.

Nincs és nem is lesz beruházás, hitelezés, fogyasztás. Magyarország a semmi ágán ül. Kis teste hangtalan vacog. „Sok dolga van a teremtőnek / mindenkivel ő sem törődhet / messzi a csillag / mindenüvé nem világíthat…” – folytatja Kányádi. 

Orbán talán megy, de a homo orbanicus marad 

Félek, hogy könnyebb megválni Orbán Viktortól, mint az országban kinevelődött homo orbanicustól. Attól az embertípustól, aki közérdeket nem, csak magánérdeket ismert. Aki nincs tisztában az ország nagyságrendjével és erőviszonyaival. Aki felfelé üllő, lefelé kalapács. A mai politika nem Orbán Viktor „magánőrülete”, hanem „közőrület”. Az úttévesztés 2001-től az orbáni korszakban következett be, a szocialista-liberális kormányzás tükörkor-mányzást folytatott. Mindig Orbán Viktort nézte, az orbáni paternalista, vezérelvű politikát igyekezett másolni vagy túllihegni. A homo orbanicus a világot győztesekre és vesztesekre, sikeresekre és sikertelenekre osztja, és az állam dönti el, ki győz, ki veszít. A nemzetállam, sőt, Európa, köteles magánvállalkozását, erőfeszítéseit tá­­mogatni. Vannak a társadalom számára hasznosak és vannak haszontalanok, erősek és gyengék, az utóbbiakat társadalmilag és hatalmilag ki kell szorítani és féken kell tartani. A világ van miértünk és nem mi a világért, a tudásnál fontosabb a kapcsolat, adott szónál, az ügyes hazugság. A homo orbanicus védelmet kér a piaccal, a világgal szemben az államtól. Államvallásról és ál­­lam­hitről van szó, ahol mindent az állam hitelesít. Ellentétben a kádári kisemberrel, aki ’56-ból és saját élethelyzetéből racionális következtetéseket vont le, saját kis világa berendezéséhez kicsinyesen alkudozott, realistán egyezkedett, az orbáni középosztály erősen érzelem-, hit- és konfliktusvezérelt. Felnőtt egy nemzedék, amelynek csak az erő(szak) számít.

A Kádár-korban a kisember nem törődött a hatalommal, s a hatalom se a homo kadaricusszal. A gazdasággal, a mindennapi világgal szemben a politika másodlagossá vált. A hatalom nyomást és kompenzációt alkalmazott, csak végső esetben folyamodott politikai erőszakhoz. Az elmúlt évtizedben, a hatalom személyesen belátogat a magánvilágba és a magánvilágból bekukucskálnak a hatalom ablakán. A kisembernek nagyon is törődnie kell Orbánnal, aki minden órában beavatkozik az életébe. A köz- és magánsérelmek, dühök, gyűlölködések és szeretetek keverednek. A politikai elsődlegessé vált.

A homo kadaricusnak nem volt ellensége. A homo orbanicusnak mindenki az ellensége. A kádári kisembert nem üldözték. Az orbáni középosztály hiszi, hogy mindenki üldözi. Össze­esküdtek ellene Európa, a nagyvilág, a külföldi nagyvállalatok, bankok, a kommunisták, a zsidók, a cigányok. Mindig mindenki becsapja. A homo kadaricus nem hitt senkiben és semmiben. Nem volt vezetője, maga vezette magát. A homo orbanicus hisz. Vezetőre vágyik. Ve­­zérlő eszmére. Érzelmi kielégülésre. Erkölcsi igazolásra. Megváltásra. A homo kadaricus jól eltájékozódott saját szűk világában. A homo orbanicus nincs otthon saját világában. Jelmezeket és maszkokat próbál fel. Orbán Viktor jól ismerte föl ezt az érzelmi otthontalanságot, lelki hontalanságot – kinyitotta a nemzetállam ajtaját: gyertek haza. És hideg, üres szobába mentünk, ahol mereven néznek ránk az alkotmány asztala felett.

Szabó Zoltán írta a Cifra nyomorúságban 1938-ban: „Ez a réteg két politikai célt lát maga előtt: szolgálni a jelenlegi urát, de egyben szolgálni azt is, aki a jövőben ura lehet. Bennük a rendszer már elérte azt, hogy tökéletes udvaroncpolitika folyik, mint Bizáncban, az utolsó időkben. E csak személyekre figyelő politikaszemlélet vidéken minden elvi politika számára közönyös világot teremt, amelyen minden hang áthatol, de egy se ver visszhangot. Hogy az országra nézve mifajta politika lenne jó, arról köztük nemigen esik szó. Hiszen másfajta politikát szolgálni, mint amely a jelenben és a legközelebbi jövőben a kormányra juthat, már sokuk számára nem tartozik a reális lehetőségek közé. Ebből következik e réteg huszonnégy órás politikai szemlélete, mely mindig csak a legközelebbi jövőt nézi s abban is inkább az uralmi-hatalmi viszonyokat, mint tervezett programokat.”

Az elhúzódó válságban, mely a mi szűkebb fertályunkon alighanem el fog tartani legalább 2014-ig, nemcsak a valóságos, de a bizalmi tőke is elfogy. Ma országok döntenek arról, hogy mindent megkísérelve az európai északhoz, a gazdagabb, megtakarítóbb, versenyképesebb és polgáribb osztrák, német, holland, skandináv világhoz igyekeznek csatlakozni, vagy lesüllyednek a szegényebb, fogyasztás- és állami költésvezérelt, versenyképtelenebb és proletarializálódó délre, a portugál, spanyol, olasz, görög világba. A lengyelek, a csehek, a baltiak, szlovénok habozás nélkül, minden erejüket megfeszítve próbálnak az északi pólushoz fölzárkózni, a szlovákok még kilengenek, ám mi, magyarok, akarva-akaratlan lecsatlakoztunk délre, begázoltunk az ukrán, román, moldáv, bolgár, szerb pretoriánus mocsárba. Hitel és bizalom nagyra nőtt bennünk, és megfogyott velünk szemben. „Megértjük persze mit tehetnénk / de olyan sötétek az esték / s a szeretetnek / hiánya nagyon dideregtet…” 

Kiben hinnél? 

Kérded, ugyan ki lesz hiteles, mikor és kiben támadhat bizalmunk? Annál nehezebb kérdésedre válaszolni, mert nemcsak a politikai osztály egésze hiteltelenítette magát, de hitelüket veszítették a gazdasági, a szellemi és a média-elit képviselői is. A Tőke oldalának képviselői, egyrészt a magyar oligarchák, illetve a kis- és középvállalkozók, másrészt a transznacionális termelő és szolgáltató nagy hálózatok képviselői éppúgy gyanúba kerültek, hogy miattuk veszítettünk utat, és ugyanolyan alkalmatlanoknak bizonyultak a 2008 óta tartó válság kezelésében, mint a politikai osztály képviselői. A Munka oldala egészen 2011-ig láthatatlan maradt.

A szellemi elit két nagy nemzedéki hulláma – a háborús és újjáépítő „fényes szelek” és a hatvannyolcas „nagy nemzedék” – többé-kevésbé teljesítette feladatát, amikor az első megvívta ’56 forradalmát, majd ’68 reformját, a második pedig véghezvitte a nyolcvanas évek ellenállását, a ’89-es rendszerváltást és az Európához kapcsolódást. Itt és ekkor valódi, nemzetközileg is mérhető szellemi teljesítmények is születtek. Ám az ezredforduló után szellemi kifulladás és elöregedés is következett, és az elmúlt tíz évben se igazi szellemi teljesítmények, se új eszmék nem születtek, valamint az eszmei mozgalmak is hiányoznak. Végül, a hitelességet komolyan befolyásoló média szereplői se tudtak megújulni.

’12-ben két verseny indul majd: ki a radikálisabb és ki kormányzóképesebb? A kettő összeegyeztethetetlen. A jobb- és baloldali radikálisok föltámasztják az utcát. Kimondják, ha kell, ha nem az Orbánnal szembeni nemeket. S mivel erőszakos és arrogáns kormánnyal állunk, állnak szemben, amely kihívja maga ellen a dühöt és a bosszúvágyat, sok jóra nem számíthatunk. De előbb vagy utóbb kormányképes alternatíva kell. Az elkövetkező időszak felértékeli a válságkezelő-, a tárgyaló- és a kormányzóképességet. Annak lesz hitele, aki képes lesz a szűk külső és belső mozgástérben a helyzet realista értékelésére, a csapatmunkára és az ellentétes érdekű, értékrendű társadalmi csoportok közötti intézményes tárgyalások fölvételére. Ez nem teljesen lehetetlen. 2009 tavaszán, súlyos politikai és gazdasági válság kellős közepén, a karizmával nem rendelkező, beszorított Bajnai-kormány volt képes a helyzet stabilizálására. A külvilág abban érdekelt, hogy Magyarország megoldja válságát. Most már csak a magyar politikai, gazdasági, szellemi és médiaeliteknek kell ráébredniük arra, hogy új módon, új eszközökkel, kerek asztal mellett, tárgyalásos úton kell megoldaniuk az ország, a nemzet legsúlyosabb válságát. „Előrelátó vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a moso­lyodnak.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!