Ahogy az egész világ tekeredik maga köré és lassan megfojtja magát, egyre nehezebb értelmét látni bárminek is. A politikát egyetemesen felszámoltuk, a demokráciát szétbarmoltuk, a Földet módszeresen élhetetlenné tesszük. Az egész úgy tűnik, mintha kollektíven azon dolgozna az emberiség, hogy bebizonyíthassa, az élet ezek között a keretek között lehetetlen. Maffiapolitikusok, garázda tanácsadók, nyílt hazudozások, alig leplezett kajánság, nemzetközi közmegállapodás arról, hogy a politikusok bűnözők, de hagyjuk őket, mert abban is mindannyian megállapodtunk, hogy ez már úgy is a végjáték.
Ebben a levegőtlen és elhülyült állapotban könnyen le lehet szokni a civilizáció alapvető normáiról. Összeköltözünk telefonjainkkal és elfelejtünk szerelmesek lenni; megyünk az utcán és a levegőbe üvöltözzük az életünk részleteit; New Yorkban, ha beszállsz egy ház liftjébe és köszönsz, mindenki meg van róla győződve, hogy valami súlyos lelki traumád van. Donald Trump áll a nyilvános tv-vitán Hillary Clinton mellett és úgy üvölt vele, mint egy hajcsár – és már senki nem szól semmit. És, ahogy elnézem a budapesti október 23-i tömegtorzsalkodást, még az is lehet, hogy a bácsik és nénik holnap már ölni fognak.
Szóval ilyen állapotok között beülni egy moziba, és bármit is remélni egy filmtől, teljes ostobaság. Hétfő este van, néhány napja került mozikba a Moonlight című film. Nem teljes körű terjesztésben, csak szűk művészmozi-hálózatban, de a moziban, ahova beülünk, mind a négy teremben ezt a filmet játsszák és minden terem zsúfolásig tele van. Kétórás a film; egy meleg, fekete fiú felnőtté válásáról szól. Apa sehol, az anya elmerült a drogokban, Miami külvárosában vagyunk, tegnap, tegnapelőtt, bármikor, teljesen mindegy, mert mindig minden ugyanaz.
A film lehetne érdektelen is, de nem az. Annyira nem az, hogy a film közepén már moccanni sem bír senki, csak halkan, kollektívan bőg az egész terem, és a vége főcímet spontán vastaps fogadja. Ezekben a zivataros, súlyosan elbutult időkben, az írásképtelen politikusok és csörtető családtagjaik regnálása kellős közepén itt egy film Amerikában, ami pontosan olyan, mintha az európai filmtörténet csúcskorában készült volna. Olyan komoly, értelmes, érzelmes és kérlelhetetlen, mint amikor még azt hittük, hogy az emberiség élete folyamatos fejlődés, és a sok hiba és bűn csak segít mindannyiunkat, hogy pontosabban tudjuk, milyenek nem akarunk lenni.
A Moonlight című film Barry Jenkins második filmje. A teljes stáb, az operatőr, a tervezők, az összes szereplő fekete – a filmben egyetlen fehér ember sem tűnik fel –, és olyan magas színvonalon, mély életismerettel dolgozik, valamint olyan komolyan, amitől iszonyatos tétje lesz a filmnek.
Ezt az egész szétesett és elég kegyetlen világot magyarázza el ritka empátiával. Arról szól, hogy egy állítólag fényesen sikeres, gazdag ország, Amerika közepén hogyan navigál egy meleg, fiatal fiú a drog, a börtön, az erőszak és szegénység rendszerében.
A történet brutális, kétségbeejtő, bátran érzelmes, süt belőle a tanácstalanság – és a szeretet.
Persze a fiú millió másik fekete/latin/fiú/lány történetét jelenti. Ettől is kivételes súlyú. A közönség belefullad a tanácstalanságba, de a film olyan bölcs, olyan irdatlanul szép és empatikus, hogy mire kibotorkálunk az utcára, már valami reményfélét kezdünk érezni. Leginkább azért, mert a film, bármilyen banálisan is hangzik, a művészet méltóságáról is szól. Arról, hogy ha ennyi bölcsesség és arányérzék lehet egy filmben, akkor minden manőverező és harácsoló politikus elmehet a fenébe. Már csak azért is, mert az alantasságukkal lerombolják minden elkötelezett és ihletett más politikus hitelét is.
Amerikában, Magyarországon, Nigériában, Lengyelországban, bárhol. Egy mikrofonba elugatott politikai halandzsa, és összeharácsolt bankszámla egy ilyen munka fényében teljes mértékben értelmét veszti. De a végén az igazi vesztesek az ostoba és kegyetlen hatalmi hülyék lesznek, akik elveszetten és éhesen matatnak újabb koncok után. Nyilvánosan megalázva magukat tehetségtelenségükkel és hazudozásaikkal. A győztesek pedig az alávetett páriák, akiknek semmijük nincs, de van erejük, dühösek és tiszta a szellemük.
A művészet ezekről az emberekről szól, és vannak idők, amikor a művészek maguk is ezek az emberek. Szeretném hinni, hogy egy komoly, szolidaritáson és igazságon alapuló művészeti forradalom érik itt Amerikában, ami aztán átterjed a világra és magától értetődő intellektualitással és érzékenységgel végérvényesen sarokba szorítja a sok hatalmaskodó barmot.
Napok óta óránként eszembe jutnak jelenetek, arcok, és bármilyen elviselhetetlenül naivan és giccsesen hangzik is, de egyszerűen nem érdekel: van remény. A filozófusok, a művészek, a tudósok, a kutatók, a szerkesztők, az újságírók, a tördelők, a fotósok fogják megmenteni ezt a világot, és nem a manipulatív, egyutcás, disznófejű nagyurak. Ha látják a mozik programjában, rohanjanak azonnal: Moonlight. Moonlight.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!