Parti Nagy Lajos: Pikszis

Forgatom a fejemben, nézegetem a képernyőn, próbálok kezdeni vele valamit. Akár komoly értékrendszerek tragikus ütközését is jelenthetné, hogy egy új világ igézetében, felkent és türelmetlen héroszok küzdenek a régivel, praktikusan viszont annyit tesz, hogy ama illetők, ha politikai hátszelet kapnak, ledózerolják a régit, holnapra megforgatják, ami csak a saját érdekükben megforgatható.

Érces, férfias hangzás, benne van az arc, a harc, vastagon benne van a túr, persze valahol benne van a kultúra is, mint a nagy, löttyös horgadások és a szimpla kis érdekek ágyékkötője.

Miniszterül ez olyasmit jelent, hogy aki boldogulni akar, bemegy a kurzus által kijelölt szervezetbe, kulturális államtitkárul csupán annyit, hogy minek a pályázgatás, ha akarunk valamit, akkor úgyis az lesz, más szóval: a kormányzat értékrendje kifejeződik a nemzeti intézményekben. Ami egyébként igaz, kifejeződik, ha némileg kínos is: Tamási Áron helyett Nyirő, Illyés vagy Márai helyett Wass Albert. Kifejeződik utcanévben, szoborban, tankönyvben, NKA-államosításban, kifejeződik az elvonásokban, a homályos visszaosztásokban – hol kultúrharc van, ott kultúrharc van.

Ép ésszel senkinek sem hiányzott, már-már úgy tűnt, ki se fog törni – hiszen Orbán Viktor és a nyomában szotyizó udvartartás a maga kultúrlibidóját egyértelműen a futballban látja megtestesülni. Aztán mégis kirobbant, igen alacsony röppályán, mint egy leharcolt vőfélyágyúból a golyó, s most gurul a lerabolt magyar szabadságharcmezőn, ki tudja meddig és hová. Beosztott főtüzérei kormosan pipiskednek a lőporfüstös nemzeti pukkanitásban, egyik szemük az egekben köröző turultábornokon, a másik a göröngyös és egységes kultúrjövőn – vagyis lényegében ugyanazt nézik.

Amit viszont látnak, az a pikszis, amely az erősebb kutyáé, vagyis a balliberális oldal barátkozzon meg azzal, hogy számára eljött a hét szűk esztendő. Kerényi főtüzér szárnyas, szikár kulcsmondatát, úgy tűnik, sokan osztják, remélvén, hogy most, az új Erő segítségével, legalábbis a turulizmus köpönyege alatt, megkapják, megszerzik, ami jár nekik, hogy félretúrják riválisaikat, ha kell, az egész balliberális bagázst, aztán jön a magyar halivúd, echte nemzeti szalonművészet a Vigadóban, s nyári lakában, a távoli Műcsarnokban.

Merthogy mi lesz már, hisz két évig azt kapták jutalmul, amit amazok büntetésből.

Azon tűnődöm, mennyire volt bő ama hét bő esztendő, például nekem, gyakorló hazaárulónak. Nyilván az volt, ha most jön a szűk, illetve most jön a bő a nemzetiként lajstromozott művészeknek, s krémjüknek, az MMA tagjainak. Hogy mennyire bő nekik, s hogy ők érzik-e már ezt a bőt, a kevéske helyet a nemzeti (ein)standok peremén. S méginkább, honnan lesz nekik később a bő, ha csak nem gatyából, amibe olyikuk – jobb meggyőződése ellenére, kényszerből vagy igazodásból – belebújik. Éreznek-e bármi bőbbséget, miközben a magyar kulturális, a magyar művészeti élet túlnyomó része lehetetlenedik el, ízléstől, világlátástól és teljesítménytől függetlenül. Látják-e, hogy a benne élők hivatástudatán kívül ezt a szcénát hosszú idő óta a konc-effektus, a maradvány-elv működteti. Az állami zsebpiszok.

A kulturális élet szereplőit, ha hagyják magukat, szép lassan beszállítókká és/vagy udvari bolondokká alázza a rezsim és az egzisztenciális válság. Pénzt, stallumot lehet osztani, lehet elvenni, de tehetséget, teljesítményt nem. A magasból nézve megengedett, sőt tán pártolt csatározás folyik egy salakos edzőpályán, amit némely nagy és dühös előd emléknapján feltribünöznek, s meglátogatnak a kegyes fenntartók, akiket ez egyrészt kevéssé érdekel, pláne, ha meccs lesz a nagypályán, másrészt kicsit tartanak a szabad művészettől, mint valami nehezen vazallizálható, homályos képződménytől. Aminek persze amúgy nagy hívei: ha már van szoba, az a szokás, legyen benne föstmény.

Voltak persze előzmények, de ezek belesimultak az általános fülkeforradalmi lerohanásba. Tán ez az ememázás, nemzetizés is csak közelről tűnik kultúrharcnak, messzebbről nem más, mint a Totális Megragadás része, leágazása. Ahogy része volt a filozófusok elleni rém mocskos, antiszemitoid hecckampány, méginkább a jellegzetes kifutása, az, hogy a vádak összeomoltával nem történt semmi – mi is történt volna Fülkeufóriában, hisz a célt, a besározást elérték, a nemzeti egyetértés legnagyobb dicsőségére. Vagy része volt a Nemzeti Színház körüli többfrontos csatározás is, a terep előkészítése az utód számára Alföldi hol otromba, hol szofisztikált lejáratásával. És az Új Színház provokatív elcsurkítása se lógott ki a sorból, része volt az úgynevezett nemzeti oldal lassan hét éve tartó leplezetlen térfoglalásnak az ország egyre szegényebb és ingatagabb kulturális intézményeiben. S persze a szóhasználat, a „nemzeti oldal” megnevezés évek óta pontosan mutatta, hogy kinek hol a helye, hogy a leváltandók, a kiheccelendők: ab ovo nemzetietlenek.

Olvasom a csütörtöki Népszavában a Vidnyánszky Attilával készült interjút. Hetven évig egyfelé kellett igazodni, mondja, most pedig – tulajdonképpen most is, csak most ő lesz az egyfelé. Minden az övé, a korábbi kívül rekedté, legfőképpen a pikszis. Övé a Nemzeti Színház, a Teátrumi Társaság, a Színházművészeti Bizottság, a kaposvári egyetem Színházi Intézete. Úgy fest, egyedül rajta múlik, hogy rektor lesz-e a Színművészeti Egyetemen, most nem pártolja, de ha úgy adódik, hozzácsapják a Nemzetihez a Magyar Színházat, ő ad pénzt és ő vesz el pénzt – Kerényi Imre és a pünkösdi MMA-elnök, Fekete György ekkora hatalomról és befolyásról nem is álmodhatnak. Leverő, szomorú szöveg tele indulattal, gyanúsítgatással, az előd és az elnyert műhely folytonos inszinuálásával. Próbálom valamelyest megérteni egy végtelenül, s alighanem véglegesen sértett, frusztrált művész ördögi körét. Látom, de nem értem. Megbonthatatlan, monolit gőgje, mint sérült erőmű felett a szarkofág. Azt sugározza, hogy vagy feltétel nélkül egyetértenek vele vagy kikerülik – őt, aki elérte, amit akart: kikerülhetetlen lett.

Ha egyáltalán kultúrharc, ami most kirobbant, az, a lózungok és avas verbáliák mögött, tülekedés a pikszisért, ami mintha valami grál volna a liberálisok idegenszívű, horgas karmában, pedig csak a közös nyomorúság, kivéreztetettség edénye.

A pikszis rendes, állandó helye a kincstár. Aprópénz van benne. Hangosan, ércesen szól, ha megcsörgetik.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!