Félni jó. Aki fél, érzi, hogy létezik. Félek, tehát vagyok. Gondolkodni nem tudok, nem értek semmit, jelentéktelen pont vagyok a mindenségben, de legalább félek. Félek, mert cuki és értékes vagyok, mint egy cicakölyökkel kombinált Coelho-idézet. Ha már nem félt engem, mert nem is szeret senki, legalább magamat féltem. Mi ez, ha nem a lét maga? Ezért már érdemes félni. A létezésért magáért.
Én például mind a mai napig félek a takaró alól kidugni a lábam éjszaka. Röhögjetek ki, de akkor is így van. Különben is, eddig még senki sem tudta száz százalékra mondani, hogy biztos nincs semmiféle szörny az ágy alatt. Mi van, ha pont akkor van ott a szörny, amikor kidugom a lábam? Jobb, ha ki se dugom egyáltalán, vagy ha véletlenül kidugtam, gyorsan visszarántom. Az, hogy az emberek szeretnek félni, még senkit sem jogosít fel arra, hogy ijesztgesse őket. Ha valaki azzal szórakozna, hogy bebújik nekem az ágy alá, és direkt akkor fogja meg a lábam, amikor kidugtam, ne csodálkozzon, ha lerúgom a fejét. Aki önként áll be a szörny helyére, ne csodálkozzon, ha szörnynek nézik.
Az már más kérdés, hogy félni elég visszataszító és alantas dolog is. Persze nem olyan helyzetekre gondolok, amikor valakinek valóban veszélyben forog az élete, hiszen a félelmet ilyen esetben nem lehet esztétikai megítélés alá vonni, de amikor csak úgy, minden ok nélkül fél az ember, abban bizony van valami gusztustalan. Egy ötvenéves férfi, aki rettegve rántja be a lábát a takaró alá, mert fél az ágy alatt lakó szörnytől, visszataszítóan kisszerű, mármár orvosi eset. És visszataszító és nevetséges a néni, aki banyatankjával a falhoz húzódik, amikor vidám fekete emberek közelednek az utcán, visszataszító és nevetséges a családapa, aki rettegni kezd a családjáért, amikor a migránsokra gondol. Már látja is magát hősként, ahogy egy szárnyas drónból kéntüzet lövell Arábiára.
Az emberek nem látnak felfelé; nem képesek átlátni olyan struktúrákat, amilyenben maguk nem részesek. Pontosabban: csak olyan struktúrákat látnak át, amilyeneknek ők maguk a csúcsán állnak, s amelybe lefelé tekintenek. Viszont miden fölöttük álló struktúrába a sajátjukat vetítik ki. Legszebb példa erre a népmesék világa, ahol a király kimegy az udvarra megetetni a disznókat, a királyné pedig gyapjút fon a gyertyafénynél. A banyatankos nénike hazamegy, miután jól kirettegte magát, kinyitja a hűtőt és tejet ad a cicának. Eszébe se jut, hogy a hűtőből egy emberfej gurulhat ki, vagy hogy a cica rávetheti magát (nem a fejre, a nénire) és kiharaphatná a szemét. Pedig, pedig…
A szörny én vagyok, a szörny úgy viselkedik, mint én, ha egy idegen házban idegen ember ágya alatt kellene feküdnöm, miközben fölöttem tőlem retteg valaki, de igazából nem hiszi el, hogy létezem. Ó, de megmutatnám én neki! Beleharapnék a hideg bokájába, mikor a legédesebben alszik. Az ágy alatt egy zombi van, de ez a zombi én vagyok.
Rég szórakoztam annyira jól, mint ezen a migránsokkal ijesztgetős nyáron (amellett, hogy rég voltam ennyire borúlátó, de ez a kettő talán összefügg). Sose felejtsük el, hogy a világ legszórakoztatóbb országában élünk. A szocializmusban azt szerettem, hogy rengeteget lehetett röhögni. Mivel a pártlétrára csak silány, alantas emberek léptek, a hatalom minden pontján a téeszektől az iskolákon át az egyházakig rettegésből és bestialitásból gyúrt élőhalottak álltak, mást se kellett tennie egy ilyen cinikus értelmiséginek, mint én, mint ülni és röhögni rajtuk. A duma, az elmélet, a magasztos eszmék, Marx és Engels díszlete mögött ment a leplezetlen lopás és dőzsölés. Ezt a magamfajta idegen pontosan tudta, halálpontosan megtanultuk kihallani a szövegekből a kamut, megtanultuk felismerni a hazugságot és a képmutatást. Ennek a tanulási folyamatnak a szocialista Magyarország a lehető legjobb iskolája volt, azóta is azonnal hallom a hamis hangokat az ájtatos hablatyban, kiszúrom a hatalom méltóságteljes pöffeszkedésében a rettegve habzsoló bestiális törpe komikumát. A párt és a hatalom idiótáinál már csak egy viccesebb volt: a dumát benyaló kisember. Az agymosott homo sovjeticus, akinek az agyvelejét színültig feltöltötte és az utolsó sejtig átjárta a szocialista nagyipari lötty, amelyben áztatták, a gonosz kapitalisták mítoszától kezdve a dolgozó ember osztályuralmáig.
De: az összes duma, amit az akkori habonyok és századvégesek nyomtak, alapvetően intellektuális szöveg volt. Nem a zsigereket célozta meg, nem az ösztönökre játszott, hanem valamilyen – nagyon egyszerű, nagyon hazug, de mégiscsak – gondolati konstrukción át az agyvelőre. Az intellektuális alacsonyrendűség is hallatlanul vicces volt, na de mi ez az érzelmi intelligencia hiányáéhoz képest? Kismiska. Egy ilyen helyzet az írónak valóságos aranybánya. Soha nem látszott ennyire élesen, milyen határtalan hazánkban az irigységgel kevert gyűlölet impaktfaktora, amely előállítja az 1.0-s, alanyi nacionalista zombit. Aki még a homo sovjeticusnál is sötétebb véglény.
A migránsok már befeküdtek az ágyak alá. Lesz itt olyan kapálózás, hogy ihaj! 2016, én mondom, a röhögés éve lesz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!