A diktatúrák lényege az, hogy az embereket elzárják az örömforrásoktól. A kreativitástól, a szextől, az önkifejezéstől, az utazástól, az anyagi és szellem javaktól, végső soron pedig magától a létezéstől is. Tök mindegy, hogy ezt a kereszténység vagy a marxizmus-leninizmus nevében, vagy a nacionálszocializmus (a sor szabadon folytatható) eszméire hivatkozva teszik.
A hatalom azt szereti, ha beleugathat az ember dolgába, ha büdös lábát felteheti a családi asztalra és lenyúlhatja a tévékapcsolót, ezzel demonstrálva, hogy itt ő az úr.
A Kádár-kornak én a poénosabb végét fogtam ki, amikor megszülettem, öt éve már nem akasztottak fel senkit ’56 miatt; a kettős beszéd szorítása általános iskolás koromban még tartott, vigyázni kellett, hogy otthon véletlenül elkapott szavakat ne vigyek magammal az iskolába, de gimnáziumban, a nyolcvanas években ez már nem nagyon érdekelt senkit.
Akkor már inkább csak röhögtünk a diktatúrán. Az a rengeteg kisebb-nagyobb korlátozás viszont, amely mégiscsak magát a diktatúrát jelentette, alapvetően meghatározta az életünket. Csak később derült ki, hogy milyen alapvető könyveket nem olvashattunk és zenéket nem hallgathattunk idejében – amitől más lények lettünk, mint azok, akik ezekhez keletkezésük pillanatában hozzájutottak a szabad világban –, a mindennapjainkat meghatározó korlátozások viszont abban a pillanatban érzékelhetővé váltak, amint megszűntek. Megszűnésük tette nyilvánvalóvá, milyen durván szólt bele korábban az életünkbe. Az egyik a műholdas tévéadások megjelenése volt, a másik az éjjel-nappaliké.
Nem tudom most érzékeltetni annak a mámorát, amikor azon a képernyőn, amelyen addig csak a rohadó rendszer dohos és cinikus udvari talpnyalói és üdvöskéi ágáltak, hirtelen megjelentek a Nyugat arcai, ikonjai, az a gyökeresen más képi világ, amit az elvek szintjén el tudok ítélni, de zsigereimben még mindig a szabadsággal kötök össze. És azt sem tudom most elég drámaian és plasztikusan kifejteni, milyen érzés volt – azon a későkamasz szinten, ahol az életkorunk szerint tartottunk – „birtokba venni” az utcai éjszakát, lemenni egy éjjel-nappaliba sörért olyan időpontban, amelyben a hetvenes években csak az önkéntes rendőrök és a hivatásos korhelyek járkáltak. Gyerekkorunk keretei egyszerre törtek szét a rendszerével.
Persze sehol nem volt mindez ahhoz, amit Nyugaton tapasztalt az ember, az a mámorító szabadság a könyvesboltokban, vendéglőkben, áruházakban és utcákon, a bőség és az életöröm, amely szégyennel és szorongással töltötte el a szegény és tudatlan keleti utazót. A rendszerváltással aztán végképp visszaszorult az utcáról a hatalom és beköltözött a nyüzsgő, bazári zűrzavar, amely nyilván nem volt sem tisztességes, sem szabályos, de szabad volt, és ez mindennél fontosabbnak tűnt akkor is és most is.
A vasárnap felszabadulása a kötelező pihenőnap alól – amelynek a keresztény tartalmát szerencsére már akkor is muzeálisnak érzékelte az ember – ugyanazt jelentette: a hatalom kihúzta a bűzlő lábát a közös asztalról, nem kell teljesítenünk apajogon tett böfögő ukázait, nem kell elviselni elvek és eszmék basáskodását a mi nyüzsgő, eleven, szabálytalan és szabad életünk felett.
Most megint vissza akarják tenni ezt a bűzlő apalábat az asztalunkra: ha megtörtént, rövidesen nem csak a tévékapcsolót veszik el, hamar jogot formálnak a könyvespolcunkra és a hálószobánkra is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
