Idősebb strasbourgi újságírók emlékezete szerint sok éve, Silvio Berlusconi 2003-as „vendégszereplése” óta nem volt példa arra, hogy az Európai Unió soros elnökségét betöltő ország miniszterelnöke olyan viharos, már-már botrányos fogadtatásban részesüljön Strasbourgban, az Európai Parlament üléstermében, mint Orbán Viktor ezen a héten.
A szereplők egy része is ugyanaz volt, hiszen Berlusconi akkori legkeményebb vitapartnerei – kritikusai – közé tartozott a német szocialista Martin Schulz és a szintén német származású, de akkor francia színekben megválasztott Daniel Cohn-Bendit. Berlusconi személyében is megsértette Schulzot, „kápó”-nak nevezte, amit később megpróbált iróniának nevezni. Az olasz miniszterelnököt is elsősorban médiaügyei miatt támadták, noha nagy különbség, hogy Berlusconi saját pénzén, saját vállalkozásában üzemeltetett televíziói miatt kapott éles kritikát. És az is különbség, hogy Olaszország az európai közösség alapító tagja, s Itália presztízsének végeredményben nem sokat árt Berlusconi „sajátos” személyisége.
Az Orbán-kormányt ért, uniós viszonylatban rendkívül éles támadásokat kimagyarázni, vagy lebecsülni igyekvő magyar jobboldali média nem értett, vagy nem akart megérteni néhány fontos összefüggést. Daniel Cohn-Bendit, az Európai Parlament zöld frakciójának vezéralakja tizenhét éve tagja az EP-nek, és annak egyik legbefolyásosabb képviselője. Személyében is jelképe az uniót meghatározó német–francia tengelynek. Német diákként az 1968-as vezéralakja volt, aztán a Majna menti Frankfurt alpolgármesterének választották, az Európai Parlamentbe pedig a francia választók küldték. Orbánnál sokkal fajsúlyosabb politikusok presztízsének is sokat ártott a kritikája. A szociáldemokrata Martin Schulz a már említett „csatában” nőtt fel, s német kollégák folyosói megjegyzése szerint uniós ügyekben Angela Merkel kancellár asszony is meghallgatja a tanácsait.
Nemcsak a jobboldali, de a független magyar média sem emelte ki, hogy az Európai Parlamentben a liberálisok a mérleg nyelvét jelentik. Ha a Néppárttal szavaznak, akkor ott a többség, ha a zöldekkel és a baloldallal, akkor a Néppárt biztos vereségre van ítélve. A liberálisok Európa vezető országaiban – Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban – a konzervatív jobboldal koalíciós partnerei, nélkülük a jobboldali kormányok gyorsan összeomlanának. Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök, a liberálisok frakcióvezetője – Orbán egyik legkeményebb kritikusa – jellegzetesen jobbközép politikusnak számít, konzervatív gazdasági nézetei miatt egyenesen „Baby Thatcher”-nek nevezték hazájában. Aki őt a magyar sajtóban „balliberális”-nak, vagy egyenesen „komcsi”-nak nevezi, az vagy ostoba, vagy gátlástalan hazudozó. Ha a liberálisok megszavaznak egy esetleges, a magyar kormányt bíráló határozatot, akkor a Néppárt a feje tetejére állva sem tudja megakadályozni annak elfogadását. Az is árulkodó volt, hogy a brit kormánypártot is magában foglaló, a Néppárttól független konzervatív frakció nevében éppen Bokros Lajos szólalt fel, szintén keményen bírálva Orbánt.
De nem is biztos, hogy a Néppárt a feje tetejére állna Orbán Viktor érdekében. A néppárti szónokok langymeleg védőbeszédei elég kényszeredettnek hatottak, s az is feltűnt a sajtóberkekben, hogy a Fidesz kelet-európai „testvérpártjai” sem siettek felsorakozni a magyar miniszterelnök mellett.
Egy brit képviselő, a konzervatívoktól jobbra ülő Nigel Farage viszont kétségkívül lelkesen ünnepelte Orbán Viktort. A dolog szépséghibája, hogy ugyanő a néppárti jobbközép Barroso elnököt „kommunistá”-nak nevezte. Ha a jobbközép Barroso kommunistának számít, akkor vajon azon a skálán hova helyezzük Orbán Viktort?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
