Kockázatos vállalkozás egy-egy konfliktus kapcsán annak rövid és középtávú jövőjéről értekezni. Nincs ez másképp Ukrajna esetében sem. Továbbra is nehéz megjósolni, hogy a következő hónapokban mire számíthatunk.
Továbbra
is nehéz megjósolni, hogy a következő hónapokban
mire számíthatunk. Vannak elemzők, akik továbbra
sem zárják ki egy újabb, Moszkva által támogatott
nagyobb kelet-ukrajnai offenzíva megindulásának
lehetőségét a nyár második felében. Katonai
szempontból a nyár vége és az ősz eleje tűnik erre
a legalkalmasabbnak. Még szolgálnak és már kellő
tapasztalattal rendelkeznek azok az orosz katonák,
akiket tavaly ősszel hívtak be, és az őszi sár sem
akadályozza a nagyobb és gyors katonai műveleteket.
Októberben viszont már fordul a helyzet. Megkezdődnek
a leszerelések – ne feledjük: az orosz
különleges erők legalább fele továbbra is sorozott
katonákból áll – és az őszi esők is új helyzetet teremtenek.
Lehet, hogy katonai szempontból mindez
igaz, de politikailag mégsem tűnik ésszerűnek.
Valószínűleg tavaly tavasszal még nem jelentett
volna komoly nehézséget Ukrajna orosz katonai lerohanása,
ma viszont Moszkva ezt már csak komoly
veszteségek árán tudná megtenni, ha egyáltalán képes
lenne erre. De ha meg is tudná tenni, mit érne
vele? Mert egy dolog egy országot lerohanni és egészen
más azt tartósan megszállva tartani. Különösen
akkor, ha az az ország nem kicsi és meglehetősen
népes. Ám a megszállásnál is súlyosabb gondot
jelente Ukrajna politikai és gazdasági konszolidálása.
Moszkva – kiváltképp jelenlegi pénzügyi helyzetében
– aligha tudná az egyébként is szegény, a
háborútól kivérzett, már jó ideje nyugati anyagi
támogatáson élő Ukrajnát gazdaságilag stabilizálni.
Arra pedig végképp kevés esélye lenne, hogy az
ukrajnai politikai közösség többségét a maga oldalára
állítsa. Ennek reménytelensége már tavaly
tavasszal kiderült. Moszkva ugyanis arra számított, hogy némi segítséggel – a Krímben bevált „zöld
emberkék” közreműködésével – legalább az orosz
többségű kelet- és dél-ukrajnai megyékben lázadást
tud szítani. Ám rövid időn belül kénytelen volt
szembesülni a ténnyel, hogy az ukrajnai oroszok
jelentős része sem kér Moszkva „támogatásából”.
Mindezzel nyilvánvalóan a Kremlben is tisztában
vannak. És ha esetleg korábban mérlegelték is Ukrajna
lerohanásának lehetőségét – bár ezt erősen
kétlem –, már biztosan letettek erről.
Az eddigieken túl azért sem tűnik valószínűnek
egy újabb komoly katonai akció, mert az szinte
azonnal az Oroszország elleni szankciók kiszélesítését
hozná magával. Erre pedig Moszkvának biztosan
nincs szüksége. Az eddigi büntető intézkedések
is komoly problémát okoztak. Következésképpen
nemcsak értelme nem lenne egy újabb katonai műveletnek,
de még rontana is Oroszország helyzetén.
Rontani pedig nincs értelme, kiváltképp azok után,
hogy sikerrel zárultak az iráni nukleáris programról
13 éven át folyó tárgyalások, és ebben – amerikai
megítélés szerint is – fontos szerepet játszott
Moszkva. Hogy ez a szerep mennyire volt konstruktív,
kívülállóként nehéz megítélni. Ám abból a
tényből, hogy Washington milyen komoly nyomást
gyakorolt Kijevre a szakadár területek különleges
státusának törvényi elismerése érdekében, mégiscsak
arra lehet következtetni, hogy az Obama-adminisztráció
értékesnek találta az orosz közreműködést.
És még egy figyelmet érdemlő epizód utal
erre. Nevezetesen az, hogy Washington – szemben
az ENSZ BT állandó nyugati tagjaival – hallgat annak
a nemzetközi büntető bíróságnak az ügyében,
amelynek felállítását a tavaly júliusban lelőtt maláj
gép kapcsán Hollandia és Malajzia kezdeményezett.
Vagyis mintha amerikai részről nem akarnák
tovább feszíteni a húrt és mintha kezdenék elfogadni,
hogy az ukrán válság tartósan a jelenlegi feltételek
mellett rögzül.
Ehhez a többé-kevésbé világosan kirajzolódó
külpolitikai helyzethez képest jelent új – és egyelőre
beláthatatlan következményekkel járó – kihívást
az ukrán belpolitika éleződő válsága. Az a kezdet
kezdetétől komoly kockázatot jelentett, hogy a különböző
ukrán szélsőjobboldali csoportok, elsősorban
a Jobb Szektor, a Janukovics-rendszer elleni
tiltakozás korai szakaszától társadalmi támogatottságukat
messze meghaladó politikai befolyáshoz
jutottak. Ráadásul – ezzel párhuzamosan – gombamód
szaporodtak el a hozzájuk kötődő különféle
paramilitáris szervezetek. Az új – 2014 tavaszán és
őszén – legitim módon megválasztott kijevi hatalom
pedig láthatóan továbbra sem elég erős ahhoz,
hogy lefegyverezze ezeket a csoportokat. E nélkül azonban lehetetlen a hatalom konszolidálása. Az
állami erőszak-monopólium helyreállítása és a
rendszerszintű korrupció felszámolása nélkül Ukrajna
rövid időn belül a nyers erőszak birodalmává
válhat. Olyan banditaállammá, amely képtelen
állampolgárai biztonságát garantálni. Ha pedig a
legitim hatalom nem tud úrrá lenni a radikális csoportok
felett és nem tudja megtörni a paramilitáris
szervezetek erejét, úgy azt kockáztatja, hogy vagy
tartósan kettős hatalom jön létre, vagy összeomlik
a jelenlegi kormányzat és az ország irányítása radikális
csoportok kezébe kerül. Bármelyik változat is
következzék be, annak eredménye csak egy lehet:
Ukrajnától elfordulnak nyugati szövetségesei. És
ezzel a „méltóság forradalma” dicstelen véget ér…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!