Nem tudom, belegondolnak-e olykor, hol a helyük a világban. Nem tudom, mit válaszolnak erre a kérdésre. De mindegy is, felejtsék el. Van az a mondás, hogy a lét határozza meg a tudatot (Marx Károly szíves közlése). És tényleg, tömegek érzik úgy: családapának, informatikusnak, közmunkásnak, tisztviselőnek, üzletasszonynak sorolta be őket a létük. Talán nem is tévednek, talán elsődleges jelentésük tényleg az. De ha képesek kitépni magukat a világot alulnézetből szemlélő énperspektívából, akkor a közösségi/ kollektív nézőpont magasából tényleg felmérhetik helyüket a világban, na, jó, az országban, és pontosan definiálhatják, kik is önök. Haszonállatok. 34 ezermilliárd forint.
Ennyi Magyarország – gazdástul, szakmunkásostul, kisvállalkozóstul, szellemi munkásostul, multistul. Mindenestül. Ennyit termel a nemzet. 17 ezermilliárd forint. Ennyi az állam. Kormányostul, önkormányzatostul, állami cégestül, kórházastul, iskolástul. Mindenestül. Ennyit oszt el az állam – a választók kegyelméből.
Stadion 190 milliárdért. Miniszterelnöki dolgozószoba 3,5 milliárdért. Sztráda, kilométerenként majdnem 2 milliárdért. Csíki sör, ki tudja, mennyiért. Nos, melyik a kakukktojás? Abban nincs különbség, hogy mindegyik orcátlanul túlárazottnak tűnik. Abban sincs, hogy mindegyik ostobán pazarló. Abban sincs, hogy mindegyikben legalább felsejlik a köz. A stadionban a köz szurkol, a kormányfő irodáját a köz által választott vezető tölti ki. A sztrádán a köz gépjárművei gördülnek. megfejtést a kedvezményezettek között lehet kitapogatni. Mert arra nemigen volt példa, hogy egy külföldi tulajdonú magánvállalkozást dotáljanak. Eddig. De az Igazi Csíki Sör precedenst teremthet.
A történet dióhéjban: egy külföldi sörgyártó elvesztett a bíróságon egy névhasználati vitát egy multival szemben. A kormány úgy döntött (Semjén Zsolt szíves közlése), hogy akár pénzzel is megtámogatja, ellenlábasának pedig a hazai piacon (értsd: Magyarországon) odacsap. Lehet nemzeti alapon hőbörögni, hogy a „Csíki a mi sörünk”, de nem így van. A komlólevet előállító manufaktúra egyik tulajdonosa holland, a másik pedig román. Ez a cikk sem magyar voltát, sem magyar szívét elvitatni nem kívánja, de a jog szempontjából mégiscsak román. A román törvények szerint működik, román állampolgárokat alkalmaz, Romániának fizet adót és járulékot – lerótt közterheiből román nyugdíjasok, kórházak, utak stb. jobbulnak. Hogy még egyértelműbb legyen, a sörgyártó nem tesz semmit Magyarországért és polgáraiért.
A magyar kormány mégis akár százmilliókkal hajlandó támogatni. Beszedi öntől az adóforintjait, és odaadja egy idegen vállalkozásnak. Populistább megfogalmazásban: amit az ön gyerekének iskolai ebédjére, az anyja kórházi kezelésére költhetne, szóval ezt a summát odaajándékozza egy romániai sörgyártónak. Ha úgy tetszik, a saját törekvéseit fedezi belőle. Hogy mi ez a törekvés pontosan, arról egyelőre hipotéziseket lehet csak felállítani. Az a felvetés, hogy a kabinet „a nemzeti érdekvédelemmel” megkopott romániai presztízsét szeretné helyrehozni, sovány érv. Már csak azért is, mert Semjén miniszterelnök-helyettes egy félmondatban azt is odakanyarította, hogy a kormány helyzetbe hozná a kézműves söröket. Az „Igazi Csíki” nem az, de ha netán a mondat azt jelenti, hogy a kabinet a kisebb főzdék hóna alá nyúlna, akkor ez a kitétel egy piacátrendezési kísérlet „elszólása” lehet. (Emlékeztetőül: a kiskereskedelmi dohánypiac átrendezése úgy kezdődött, hogy a kabinet nekiesett a cigit árusító hipereknek, benzinkutaknak, mondván: nehogy már a multik kaszáljanak a dohányon. Aztán a trafikokat szétdobták a csókosok között.)
Ráadásul a sörpiac átrendezési kísérlete illene a sorba: a kormány közeli oligarchák – legyen szó húsról, ásványvízről, lisztről – sorban sajátítják ki az alapélelmiszereket. Amikkel a jelek szerint épp el szeretnék foglalni az élelmiszerüzleteket, legalábbis erre utal, hogy újabb és újabb extrasarcokat vetnek ki a kiskereskedelmi láncokra, arra hivatkozva, hogy azok Kelet-Közép-Európában gyengébb minőségű élelmiszert forgalmaznak. És vegyük észre: az alapélelmiszerek ugyan még hátra vannak, de a mindennapi fogyasztást így is uralja az állam. A nemzeti közműszolgáltatóé a lakossági gázellátás, és az év végére a vállalaté lesz a teljes lakossági áramellátás is. (A mobiltelefon-piac átvételét a következő ciklusra csúsztatta a kormány.) Magyarán: a monopóliumhelyzetben lévő állam döntheti el, hogy az alapszükségletek közül (mert enni, fűteni, főzni kell) mi mennyibe kerül.
Hogy teljesen világos legyen a képlet: bruttó fizetéséből az állam kapásból levon 33,5 százaléknyi adót és közterhet; ha a sarcok befizetése után vásárol, akkor leró – jellemzően – 27 százaléknyi áfát; a forgalmi adón kívül még számos pluszteher nyomja a tételeket (például: környezetvédelmi termékdíj, jövedéki adó, távközlési adó, utalási illeték stb.). Azaz 100 megkeresett forintjából jó, ha 40-45-öt elkölthet. Csakhogy ennek a 45-nek is legalább harmada az államhoz, illetve a holdudvar oligarchához csorog be, amikor számlát fizet (és még nagyobb lesz az arány, ha az élelmiszerpiac is „elesik”). Abba pedig nincs érdemi beleszólása, hogy az állam mire szánja a pénzét – ahogy a birkát sem kérdezik meg, jóváhagyja-e, hogy gyapjából aranyárú tweedkardigánt szőjenek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!