Úgy húsz évvel ezelőtt, egyetemista koromban, a szüleimnél laktam, messze a belvárostól, Budapest egyik külső kerületében. Ha valaki látogatóba jött hozzánk, elsőre nehezen találta meg az odavezető utat, ezért támpontul mindig elmondtam, hogy az új Szoborparknál kell lekanyarodni a régi balatoni útról.
A Szoborparkról mindenki tudta, hol van. Vicces is volt meg szomorú is egyszerre. A szobrokat jól ismertük, hiszen hosszú évekig a gyerekkorunk helyszínein, utcáin és terein álltak, és a helyüket nem mindig sikerült azonnal eltüntetni a kor kirendelt tájsebészeinek. A Gellért téren, a kis kerek park közepén például sokáig csúnya kis kráter, aztán földhányás éktelenkedett, mint valami friss sírdomb. Később elgereblyézték azt is.
Szomorkodtunk ezen, mert huszonévesek voltunk és hajlottunk az érzelmességre. Egyszerre voltunk képesek lelkesedni a változásért meg óhajtani, hogy a városkép azért maradjon olyan, amilyennek megszoktuk.
És nevettünk is, mert a Szoborparkban az eredetileg sokkal tágasabb, szellősebb terekre szánt szobrok viccesen festettek.
Sokuk zászlót tartott a kezében, és ettől az összkép úgy hatott, mintha tébolyodott reptéri irányítókat zártak volna össze egy kórházkertben, ahol Marx, Engels, valamint a jóságos Lenin figyelték rezignáltan egyhelyben futkosásukat, hadonászásukat. A köpenyes Lenin-ápolóból több, különböző méretű példány is állt a kórházkertben, egyik épp az elváltozott arcú Felszabadító szovjet katonát tanulmányozta bölcs nyugalommal. A katona sehogy se tudott beletörődni, hogy a Gellért-hegyről ide hurcolták, és állát előreszegve meresztgette a szemeit.
Nevettünk rajta, mert egy teljesen másféle élet állt előttünk. Fogalmunk sem volt milyen, de azt tudtuk, hogy nagyon másféle, mint az addigi.
A szüleink persze nevelhetetlenek bizonyultak. Ha beértünk a városba, továbbra is bejelentették, hogy jé, már az Osztapenkónál vagyunk, milyen hamar hazaértünk, pedig nem volt ott egy fia szobor se. Az anyám a Lenin körútra ment a Röltexbe, ami már nem a Lenin körúton volt és nem Röltexnek hívták. A barátnőm anyjának pedig állandóan a Majakovszkij utcában akadt dolga és képtelenek voltunk megértetni vele, hogy csókolom, olyan utca már nincs is.
Ellenállhatatlanul humorosnak találtuk a nagy utcanévváltást.
Aztán hirtelen eltelt újabb húsz év, nem is tudom, hogyan. Meneteltem egy helyben, és mire felnéztem, elszaladt az idő. A humorérzékem kicsit megkopott, sokkal kevesebb dolgon tudok felszabadultan röhögni, ennél jobban csak a porckorongjaimat viselte meg ez az időszak. Amikor megyek a gerincorvoshoz, a Moszkva téren kell leszállnom, de egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, hogy azt már Széll Kálmán térnek hívják. A fiam vigyorog, és minden alkalommal türelmesen kijavít.
Én nem tudom, mi lesz húsz év múlva. Addigra megtanulom? Egyáltalán megérem? Leszek még akkor? Lesz egy unokám?
Vagy több is? Elképzelem, hogy lesz, legalább egy. Vele játszom épp majd, ehhez hasonló, kora nyári napon.
Emeleti lakásunkba a nyitott ablakon át egy gigantikus Horthy-szobor néz be. Maga a szobor acélból van, de a szemét, nyilván azért, hogy a tekintete kifejezőbb legyen, bronzból illesztették az arcába. Hiába a színesfémgyűjtőkre kiszabható többszörös halálbüntetés, a szobor szemeit már az első héten ellopták, most ablakunkból csak a távoli jövőbe révedő tiszti szemüreget láthatjuk. A kisunokám megkérdezi, hogy ez milyen szobor, és meggondolatlanul rávágom, hogy ez a Boldog Herceg. Aztán észbe kapok, hogy a válasz nem jó, hiszen Oscar Wilde tiltólistán van, nem szabad kiejteni még a nevét sem.
A kisunokám azt feleli erre (mert nagyon okos lesz, ha lesz), hogy szerinte nem is boldog, hanem szomorú a bácsi, mert Csonka-Magyarország nem ország. Nem lesz vele kedvem vitatkozni, ezért inkább azt javaslom neki, hogy menjünk le a fűre játszani, már nem süt annyira a nap.
A zárt parkokba, mint amilyen a Csilléry Park vagy a Baky Sétány, húsz év múlva nem fogunk tudni bemenni, mert a nyugdíjam ahhoz alacsony lesz: az egygyerekesek sávjába tartozom majd. Szóval azt válaszolom akkor, körülbelül húsz év múlva a kisunokámnak, akit most elképzeltem, hogy menjünk le a fűre, és játsszunk szoborparkosat. Az milyen? – kérdezi ő, mert addigra igazi szoborpark nem létezik már, a múlt szobrait és emlékeit rég bezúzták, beolvasztották, elégették.
– Az olyan, magyarázom neki, hogy valaki tapsol egyet, mire a játékos mozgás vagy haladás közben hirtelen megmerevedik, és úgy marad mozdulatlanul, amíg újra nem tapsolnak. Mintha megállna az idő. Most én fogok tapsolni, és ő lesz a szobor. Ezt játszhatják többen is, egy egész óvodai csoport, iskola, de néha egy egész ország is. Azt már nem tettem hozzá, hogy a játék olykor hosszú évekig is eltart, mert a játékvezető elfelejt újra tapsolni, és akkor minden, mindenki úgy marad. Nem akarom elvenni majd szegény unokám kedvét a szobrosditól akkor, húsz év múlva. Ha egyáltalán lesz unokám, ha élek még, és ha lesz kedvem bármit játszani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
