Zsuzsika folyton a szüleiről mesél, pedig a nevelők jól tudják, hogy nem emlékezhet rájuk. Amikor utoljára látta őket, egyéves volt. A testvéreitől hallhatta azokat a történeteket, amelyeket aztán rendszeresen kiszínez és előad, a szobatársak legnagyobb gyönyörűségére: hogy az apukájának aranyszínű autója van, az anyukájának pedig olyan hosszú a haja, hogy amikor ő megszületett, pólya helyett abba csavarta bele. Az anyukája, lovalja bele magát a sztoriba, olyan szép, hogy egyszer behívták a tévébe. Kifestették és megkérték, hogy mutassa meg a nézőknek a földig érő haját.

A többiek fél füllel hallgatják, amiket Zsuzsika összehord, de közben pakolnak. Ági néni a lelkükre kötötte, hogy fél kilencre legyenek menetkészek.

– És milyen színű az anyukád haja? – kérdezi valaki.

– Mint az enyém – vágja rá Zsuzsika.

Ági néni bejön ellenőrizni a hátizsákokat. Csóválja a fejét, kivesz egy kardigánt a szekrényből Zsuzsikának is, aki egyetlen csicsás pólót rakott csak be magának. Megkérdezi, hogy mindenki eltette- e a tisztasági csomagját, nem felejtették-e el az esőkabátot, aztán kioszt egy-egy papírzacskót. Kéri a gyerekeket, hogy oda úton csak a gyümölcsöt egyék meg, mert hosszú lesz a nap.

Reggel fél tízkor ott áll a citromsárgába öltözött kis csapat az épület előtt. Huszonhárman vannak, egy kisebb osztálynyi gyerek. Beszállnak a buszba, énekelnek, csak Zsuzsika van feltűnően csendben. Bámul ki az ablakon, mintha idegenekkel utazna.

Három óra az út, közben egyszer megállnak pisilni. A városligeti parkolóban leteszi őket a busz, Ági néni újra megszámolja a csapatot. Az állatkertbe indulnak először, utána következik majd a Vajdahunyad vára. Zsuzsika hátramarad a sorban, úgy kell noszogatni, hogy tartsa a lépést. Nem érdekli őt se az elefánt, se a zsiráf. Még a majmok se, pedig azokon mindenki nevet.

Az állatkerti játszótéren kapnak fél óra játszóidőt. Amikor a mutató a négyesre ér, Ági néni igyekszik összeszámolni a huszonhárom citromsárga pólót. Kiabál, kéri a kimelegedett gyerekeket, hogy álljanak sorba párosával, mert folyton szem elől téveszti valamelyiket a nagy kavarodásban.

Akárhogy számol, sehogy nem jön ki a huszonhárom. Nem is jöhet, hiszen Zsuzsikán már nincs sárga póló. Elővette a táskájából a legszebbet, a rózsaszín feliratost, aminek csillámos szívek vannak a hátán. Hiába is keresné őt Ági néni, ő már rég nincs a többiekkel. Percek óta kint toporog az elefántos kapu előtt és gondolkodik, hogy merre induljon. Talán itt kellene maradnia, töpreng, mert van itt egy óriási tér szobrokkal. Az lehet a központ. Biztos ott van a posta, a templom meg a bolt is.

Zsuzsika áll a csillámos rózsaszín pólóban és vár. Ha a szülei Budapesten laknak, okoskodik, előbb-utóbb el kell jönniük erre a térre. Ha pedig átmennek a téren, meglátják majd őt ebben a csinos pólóban, kiengedett hajjal. Fel fogják ismerni, hiszen Ági néni félévente küld róla egy képet, és összecsapják meglepetésükben a kezüket: jesszusom, kiáltanak fel, hát ez a Zsuzsika milyen gyönyörű! Életben még sokkal szebb, lelkendeznek majd, mint a fényképeken!

És hazaviszik őt magukhoz, ez nem kérdés – csak addig még várni kell. Ácsorogni ott a téren, belenézni minden ismeretlen járókelő arcába és azt üzenni szemmel, hogy itt van ám Zsuzsika Budapesten, itt áll a múzeum oldalában, egy papírzacskóval a kezében.

Ági néni kivörösödött arccal, zihálva rohan a majmokhoz, aztán fut vissza az elefántokhoz, végigloholja az egész útvonalat, közben mindenütt a hiányzó sárga pólót keresi a tekintetével. Visszaér a játszótérre, de a huszonharmadik póló még mindig nem került elő. Hogy is kerülhetett volna, amikor ott van a női mosdó szemetesében a papír kéztörlők alatt.

Zsuzsika megéhezett. Előveszi a maradékot a zacskóból, rágcsálni kezdi a kiflijét. Hétkor indul a busz visszafele a parkolóból. Az nem lehet, hogy addig ne jöjjenek el.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!