Sokáig abban a hiszemben nézelődtem ebben a hazában, hogy a rendszerváltozás (1990) óta kapitalizmusban élünk. Kissé fapados ugyan, de mégiscsak a történelemkönyvekben leírt tőkés társadalom volna ez itt. Na jó, inkább tőkeszegény, de azért a klasszikus szabályok (Marx–Engels) működnek, a gyárak és földbirtokok tulajdonosai az urak, s a munkavállalók a szegények.

  <h1>Vámos Miklós</h1>-
  <h1>VH, 2017. február 4.</h1>-

Vámos Miklós

- – Kép 1/2

Sajnos az utóbbi években rá kellett ébrednem, hogy nem tartunk ott. Még ott sem tartunk. Hölgyeim és uram, fájdalom, de feudális rendszer ez, annak sajátosságai szerint alakul a sorsunk. Hűbérurak és hűbéresek, két osztály van csak, vagy az egyikbe tartozunk, vagy a másikba. Néha helyzetenként és időszakonként változóan.

Feudális elvek alapján működik – olykor akadozik, máskor döglik be – az életünk minden fontos területe. Veszem őket sorra, vázlatosan, a terjedelem ennyit enged itt és most. Gondolom, olvasóim végül igazat adnak majd nekem, s nem vetik ellenem, hogy túlzok. (Szerintem jobb ma egy veréb, mint holnap egy túlzok. Bocs.)

I. Egészségügy.
Ennél húsba vágóbb nincs. Aligha akad olyan ember, akinek ne volna (rossz) kalandja az omladozó egészségügyi rendszerrel, a háziorvostól a mentőig. Jó, ha tudatosítjuk magunkban, mire számíthatunk. A hazai gyógyintézetek és kórházak úgy működnek, ahogyan egy közepes uradalom a huszadik század elején. A döntéseket az esetleg kelekótya gróf hozza, s mázli, ha az intézője véletlenül érti a dolgát. Az igazgató meg a főorvos dönt, a szava szent és sérthetetlen, bármit gondolnak arról a beosztottai. Olykor például mindenkit ezek az orvosbárók operálnak, néha úgy, hogy ott állnak a műtőben, amikor az utóbb hálás beteget elaltatják. Aztán a munkát esetleg elvégzi más, és a páciens talán jobban is jár így. Mindenesetre az uralkodónak járó ajándékot – v. ö.: paraszolvencia – az említett orgrófok (bocs) kapják, akik, ha van bennük némi nagyvonalúság, vetnek kis koncot a többieknek. A tehetséges fiatalok kénytelenek külföldre emigrálni, olyan országba, amelyik a kapitalizmus szabályai szerint működik. Vagy várniok kell, amíg az öreg hűbérurak kihalnak előlük. De mit tegyenek a betegek, akiknek nincs idejük, mert az operációjuk sürgős?

II. Oktatásügy.
Szintúgy mindannyiunkat érint. Valamennyi idetartozó intézmény kézivezérelt a minisztérium és a Klikk vagy Blikk (vagy mi a frász) által. Az iskolák éppen annyira kiszolgáltatottak ezeknek, mint hajdan a grófok által létesített falusi tanodák. A központból jön a pénz – ha jön –, meg az utasítás is, nem beszélve az oktatásra használható könyvekről, és persze a tantervről. Ha a tanárok a hűbéresek, milyen pozíció marad gyermekeinknek? Hm, tapasztalataim alapján őket a magyar iskolarendszer rabszolgának tekinti, s akként kezeli.

III. Igazságügy.
Kapnak-e valamiféle utasítást – parancsot – a főnöküktől (netán politikusoktól) arra nézvést, hogy miként döntsenek? Ezt csupán találgathatom. De az biztos, hogy az ügyeket a legfőbb főnök szignálja ki az általa megfelelőnek vélt bíróságokhoz, meg-megsértve az erre vonatkozó eljárásjogi alapelveket. Az ügyészség – csakúgy, mint a szocializmusban – változatlanul katonai elveken működő szervezet, a fölöttes valaminő engedélye szükséges bizonyos lépésekhez, például, hogy ne legyen fellebbezés, vagy hogy legyen. A gyakorlott igazságügyi embereket már nyugdíjba zavarták, helyüket engedelmesebb fiatalabb hűbéresekkel töltötték be, tisztelet a kivételnek.

IV. Állami vállalatok és multik.

Többségük nyílt diktatúrában működik, a legfőbb fejes a kényúr. Tudja ezt mindenki, aki dolgozott egyikben vagy másikban.
A hűbéri hierarchia fojtó ölelését egyetlen módon játszhatjuk ki: protekcióval. Feudalista összeköttetéssel.
Uram-bátyám… A degesz pénztárca és a jó kapcsolatok hozzásegítenek létezésünk elviselhetőbbé tételéhez.


Mit tehetnénk? Hogyan juthatnák előbbre, egy kezdetleges kapitalizmusba? Az emlegetett történelemkönyvek és a gazdaságfilozófusok válasza egybehangzó: forradalommal. (V. ö.: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”) Amire, ugye, egyikünk sem vágyik. Na jó, azért egy kis ipari forradalomnak tudnék örülni. Ám ahhoz mindenekelőtt virágzó és fejlődő ipar kéne jól működő mezőgazdasággal. Addig mi legyen? Dolgozzunk szorgosan? „Műveljük kertjeinket,” ajánlja egy még nem idézett gondolkodó, Voltaire. Tudom, írni könnyebb, mint csinálni. Mentségem: énnekem az írás a hivatásom, akár szocialista, akár feudalista rendszerben élek.

Akinek van más ötlete, ne tartsa titokban.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!