Apokalipszis. Most?

Dollárárverezés

Létezik egy játékelméleti modell, amely azt teszteli, meddig képesek az emberek elmenni, hogy egy veszteséges projektből kihozzák a maximumot. A lényege az, hogy a játékmester két versenyzőnek felajánlja, alkudozzanak egy dollárra. A licit 10 centről indul, és az árverésben van egy csavar: a vesztesnek is ki kell fizetnie a legutolsó tétet. Az egyik 20 centet ajánl, a másik 30- at. Hamar elérik az egydolláros határt, amin túl, még a nyertes is veszít. De a résztvevők rendszerint csak csinálják és csinálják, hogy mérsékeljék a kárt. Az átlagember 11 dollárnál hagyja abba, mikor rájön arra, hogy még ha meg is szerzi a felajánlott díjat, akkor is 10 dollár mínusszal zárja az üzletet.

A modell jól példázza, hogyan viselkedünk a buszmegállóban, mikor már jó ideje nem érkezik a járat, de nem indulunk el gyalog, mert azt gondoljuk, ha már eddig vártunk, biztos jönni fog. Vagy miért öntjük egy olyan veszteséges vállalkozásba a pénzt, ami ha nyereségesbe fordulna, már akkor sem termelné ki az eddigi ráfordításainkat. Vagy legyen szó éppen az Európai Unió működéséről, ahol az elmúlt években az identitáskereséssel súlyosbított gazdasági és pénzügyi válság mantrája lett, hogy „ha már annyit beletettünk a projektbe, nem hagyhatjuk veszendőbe”.

Ám könnyen lehet, hogy a menekültek áradata végső csapást mér az integrációra, és 2016 lesz az a sorsdöntő év, mikor a politikusok elérik a 11 dolláros lélektani határt, és inkább elkönyvelik a veszteségeket, semhogy továbbra is felesleges erőfeszítésekkel terheljék magukat. Alapvetően három forgatókönyvet lehet elképzelni. Az első és legegyszerűbb változat az, hogy minden marad a régiben.

Az uniós döntéshozatal működésétől nem lenne idegen az a megoldás, hogy úgy tesznek valamit, hogy közben semmit sem tesznek. De a migránsok okozta krízist nem valószínű, hogy sikerülhet elmismásolni, hiszen emberek százezreivel kell valamit kezdeni. A lehető legborúlátóbb elképzelés szerint az egymásra torlódó válságok miatt az unió megroppan és felbomlik. Vagy harmadik opcióként a nyomasztó kihívást lehetőségként tekintik, és alapjaiban megreformálják a recsegő-ropogó struktúrát. Ha ez bekövetkezik, annak minden bizonnyal azok az országok láthatják kárát, amelyek nem voltak képesek vagy hajlandóak tudomásul venni, hogy az EU egyszerre gazdasági és értékközösség. Mert tőlük egyszerűen megszabadulhatnak.
 

Első áldozat: Görögország

Jelen állás szerint az átalakulás első vesztese Görögország lehet, amelyből hónapokon belül gigantikus menekülttábor válhat. A múlt héten nyilvánosságra került Jean-Claude Junckernek, az Európai Bizottság elnökének a levele, amelyben támogatja, hogy a görög–macedón határt erősítsék meg és uniós szakemberek segítsék a macedón hatóságok munkáját. Ha a terv megvalósul, annak Görögországra nézve beláthatatlan következményei lesznek, hiszen a naponta érkező 1600 migráns a balkáni útvonal lezárásával itt torlódhat fel. Az ötletet egyébként Miro Cerar szlovén miniszterelnök vetette fel, és az üdvözlégy-politikájuk miatt egyre szorongatottabb belpolitikai helyzetben lévő német és osztrák kormányoknak is tetszik, mivel sokkal egyszerűbb ezer kilométerrel odébb tolni a konfliktusokat.

Majd egy olyan tervezet is napvilágot látott, ami három hónapon belül kizárná az országot a schengeni övezetből, ha nem javít drasztikusan a határellenőrzés hatékonyságán és a menekültek regisztrációjának és ellátásának körülményein. Az elmúlt hónapokban többször kapott Görögország hasonló felszólítást, de a mostani ultimátum igazán fenyegetőnek tűnik. Ugyanakkor ezt nagyságrendekkel könnyebb mondani, mint megtenni, hiszen a török partokhoz közeli szigetecskéket fizikai képtelenség lenne például a szerb–magyar határon olyan remekül bevált gyodával körülvenni. Vagy bármi más módon megvédeni attól, hogy ne érjenek ott partot szerencsésebb esetben gumicsónakos, rosszabb esetben gumimellényes migránsok.

De a görög kormány sem volt túlságosan bölcs ebben a kérdésben, mert korábban kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy az uniós határőrizeti ügynökség, a FRONTEX vagy éppen egy-egy tagállam szakértőinek a segítségét elfogadja, és most sem tetszik nekik az ötlet, hogy a területén előzetes menedékjogi elbírálással foglalkozó regisztrációs központot állítsanak fel.

Athén tárgyalási pozícióját az is rontja, hogy az uniós vezetők még nem felejtették el a populista Alexisz Ciprasz ámokfutását 2015-ben, amelynek többfelvonásos drámája erősen megtépázta az idegrendszerüket. Ráadásul a közvéleménynél is lehet néhány jó pontot szerezni, hiszen a német adófizetők sem tértek még napirendre a – valljuk be, erősen túlzó – politikai szlogen felett, miszerint az ő pénzükön mentették meg a felelőtlen görögöket az adósságválságból. Így ha a belső béke és a közeledő választások miatt feláldozzák Görögországot, az bocsánatos bűn lehet.

Persze az is elképzelhető, hogy az ötlettel csak nyomást akarnak Athénra gyakorolni, mivel májusban tárgyalni fognak a görög adósság újraütemezéséről. Egy rettegő Ciprasz pedig sokkal kellemesebb tárgyalópartner lehet, mint az a harcias kakas, akit megszoktak.

Saját sírját ássa: Nagy-Britannia

A Nagy-Britanniával folytatott állandó harcba is kezd már az EU belefáradni. Az 1960-as években Charles de Gaulle francia elnök minden befolyását latba vetette, hogy a szerinte oda nem illő Nagy-Britanniát a közösségen kívül tartsa. A legendás államfő halála után végül felvették a tagok sorába, ám De Gaulle nézete az elkövetkezendő fél évszázadban nem bizonyult alaptalannak: London mindig is úgy értelmezte az uniós tagságot, hogy abból csak az előnyöket akarta, míg a kötelezettségeket kikérte magának.

Az „à la carte Európa”-hozzáállás egyik csúcspontját éljük jelenleg, mikor David Cameron miniszterelnök továbbra is homályos követelésekkel ostromolja Brüsszelt. Annyi azonban kezd kikristályosodni, hogy Cameron erőfeszítéseinek eredményeképp írásba foglaltatik az a kétsebességes Európa, amelynek a léte az eurózóna tagjai számára már másfél éve évtizede magától értetődik. A brit miniszterelnök ki akarja vetetni az EU alapszerződéséből az „egyre szorosabb egység” kifejezést, jelezve, hogy bizonyos tagállamok megelégszenek az integráció jelenlegi szintjével.

Paradox módon Cameron az euroszkeptikus kelet-európai országok között keres hagymázas tervének támogatókat, pedig másik követelése éppen a térségből érkező bevándorlókat fosztaná meg a foglalkoztatással járó szociális támogatásoktól Nagy-Britanniában. Ennek jegyében az elmúlt hetekben végighaknizta a régió fővárosait, de sokra nem jutottak.

Viszont most úgy tűnik, a szociális juttatásokkal kapcsolatos követelést leszámítva, Cameron célt érhet. A brit miniszterelnök lemondta pénteki találkozóját dán és svéd kollégáival, és Brüsszelbe ment tárgyalni, mert azt az információt kapta, hogy a Bizottság kidolgozott egy szerződéstervezetet.

Ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy mindez csak a megfáradás jele. Az együttműködésre hajlandó tagok létrehozzák a majd maguk saját szerződését a mag-Európában, és hagyják Cameront és kelet-európai barátait a futottak még kategóriában. Akik tulajdonképpen hatalmas szívességet tesznek nekik, hogy ők maguk kérik a leválasztásukat.

Magyarország és Lengyelország

A problémás kelet-európai államoktól sem lesz nagy fájdalom megválnia a mag-Európának. Sokan már a 2004-es bővítésre is azt vallották, hogy a régi tagországok csak azért mondtak végül igent a csatlakozásukra, mert retorikai kelepcébe kerültek, amiből már nem lehetett kimászni: az egykori szocialista államok teljesítették a piacgazdaság és a liberális demokrácia kritériumait, így az adott szót meg kellett tartani.

Bő egy évtizeddel később viszont Magyarországról és Lengyelországról ugyanez már nem mondható el. Az elit klub szabályzata viszont nem beszél az eljárásrendről, ha egy tag felteszi a sáros lábát az asztalra. Ráadásul a nyugat-európaiaknak meggyőződésük, fejlesztési támogatások formájában zsákszámra öntik a pénzüket a keleti tagállamokba, és megváltás lenne, ha ettől a kötelezettségtől megszabadulhatnának.

Olaj a tűzre, hogy a migránsválság során deklaráltan nem akartak együttműködni a többi országgal. Bár ebben az esetben vegytiszta képmutatásról van szó, hiszen Angela Merkelt leszámítva az összes európai kormányfő szíve szerint úgy szeretett volna úgy viselkedni, mint Orbán Viktor. De most végre találnak egy ürügyet arra, hogy az európai szolidaritás hiányát számon kérjék rajtuk.

Ezért aztán teljesen értelmetlennek tűnnek a visegrádi országok erőfeszítései, akik önálló akciókkal akarnak a bolgár–macedón határra erősítést küldeni. Vagy a magyar miniszterelnök törekvése, aki Schengen megszűnésének küszöbén tárgyalt arról bolgár kollégájával, hogy támogatja felvételét a szabad határok övezetébe.

Sorsfordító május

Egyes vélemények szerint májusban egyszerre juthat az összes ügy tetőpontra, amikor már nem lehet tovább kezelni a feszültségeket, és lépni kell. A jól teljesítő és – nem utolsósorban – jól viselkedő államok megunhatják, hogy értelmetlenül licitálnak az egydollárosra, és egy nagy sóhajjal elengedhetik a veszteséges vállalkozást.

A gazdasági krízisből az eurózóna megerősödve jött ki, mert arra használták válságkezelést, hogy a monetáris unió hiányosságait korrigálják. Bár a menekültválság ellopta a show-t, azért figyelemre méltó, hogy Emmanuel Macron és Sigmar Gabriel francia és német gazdasági miniszterek tavaly nyáron egy közös levelet jelentettek meg, amelyben a szorosabb gazdasági és pénzügyi integráció mellett tettek hitetet. A levél korábbi uniós tervezetek és szakértői vélemények sorozatába illeszkedik, melynek lényege az lenne, hogy az eurózóna országai létrehoznak egy közös költségvetést és feltehetően egy ehhez kapcsolódó „minisztériumot”. Ebből hosszú távon egy Európai Egyesült Államok is kialakulhatna.

Ennek határai nagyjából egybeesnének a mostanában sokat emlegetett „mini-Schengenével”, és az új Európa tényleg az elitek klubja lenne, amelybe csak azokat vennék bele, akik a gazdasági és jogállamisági kritériumokat is teljesítik. Hogy ezt a menekültválság ürügyén valósítják meg, az pedig a sors iróniája.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!