2016. június 5-én, vasárnap hárman vágtunk neki az útnak, hogy a röszkei, valamint a tompai határátkelőhelyen található tranzitban étellel, itallal, játékkal, valamint egyéb, túlnyomórészt Ferenc és Márti, kisebb részt az én általam vásárolt dolgokkal próbáljunk könnyíteni a menekültek helyzetén.
Ferenc, aki az egyik legismertebb budapesti kórház főorvosa, immáron harmadszor teszi meg az utat. Súlyos állapotban lévő embereket sikerült vizsgálat után kezelnie, gyógyszerrel ellátnia, valamint – rengeteg nehézség árán – egy életveszélyben lévő elvetélt nőre felhívni a figyelmet. Eddigi útjai során, miután a határőrségnél bejelentkezett, gond nélkül beengedték a tranzitba, hogy enyhítsen a kerítés mögött várakozó emberek egészségügyi problémáin, ha csak a rácsokon keresztül is.
A betegségek kezeletlensége arra utal, hogy a menekült emberek a várakozási idő alatt nem részesülnek megfelelő orvosi ellátásban, ahogy alapvető emberi szükségleteik sincsenek biztosítva. Már induláskor sejtettük, hogy lesznek nehéz percek, de a valóság mellbevágó volt.
Szegeden tettünk egy kitérőt, hogy csatlakozhasson hozzánk Alíz, aki többször is elbuszozott segíteni a határhoz, s angoltudása nélkülözhetetlen volt a vizsgálatok pontos lefolyásához. Röszkénél gond nélkül átjutottunk a határon, természetesen útleveleinket ellenőrizték. Ez a tény, valamint a mobilomra érkező szerb üdvözlet is biztosított arról, hogy szabályos határátlépést hajtottunk végre Szerbiába.
A zónában magyar katonákat és rendőröket láttunk, valamint a szögesdrót tetejű kerítés mögött hevenyészve felállított sátrakat és elgyötört, fásult embereket. Engedélyt kaptunk, hogy amíg a doktor Alíz tolmácsolásával megvizsgálja az embereket, addig mi Mártival a forgókereszt rácsain beadogathassuk az adományokat az addigra már odagyűlt embereknek. Ez a forgókereszt ugyanolyan, mint a fővárosi állatkerté… A forgókereszt jobb oldalán semmit nem lehet beadni, mert ott dupla kerítés választ el a „senki földjének” tartott területen lévő emberektől. A bal oldalon normál kerítés található, így a kontaktus egy vizsgálat számára könnyebb, ám az adományok átadására kizárólag a forgókereszt rácsai bizonyulnak elég szélesnek. A focilabdát viszont a szögesdrót FELETT kellett bepasszolni…
Igyekeztünk minél gyorsabban kiosztani a müzlit, vizet, játékokat és egyebeket; ebben a gyerekek igencsak ügyes partnerek voltak. Akadt olyan 5-6 éves, aki hibátlan angolsággal sorolta fel a család tagjait, hogy megfelelő számú palack vizet kapjon. A katonák, rendőrök, ha már nagy volt a tülekedés, figyelmeztettek bennünket, hogy siessünk. Nem durván, de értésünkre adták, hogy ezekkel az adományakciókkal csak felkavarjuk őket. Ugyanakkor a menekült embereken látszott, hogy szükségük van minden pluszra.
A gyerekek természetesen összekaptak a játékokon, amelyet az anyák lerendeztek. A katonák némán és türelmesen figyeltek. Egyetlen rendőr volt kivétel, aki harsány „Go back, b… meg!” – kiáltásokkal riogatta a gyerekeket, akik ilyenkor kicsit megijedtek, de a vágy a megszerezhető kincsek után a forgókeresztnél tartotta őket. Mi minden „b… meg!” után csúnyán ránéztünk, ő pedig elnézést kért… tőlünk. A végén azonban megunta a gyerekek ricsaját és a nála lévő tonfát a forgókereszt felé lökve azt kérdezte: „akartok megint?”.
Ebből, valamint a gyermekek hátrahőköléséből tudhattuk, hogy már volt erre precedens. Ez a rendőr ezek után büszkén mondta a katonáknak: „láttátok, hogy megijesztettem őket?”.
Eközben orvosi kezelés folyt egy másik résznél; a legkomolyabb eset ezúttal egy mélyvénás trombózison átesett középkorú hölgy volt, mankóra támaszkodva bicegett, egyik lába vaskosra dagadva. A karjában egy bennfelejtett branül, mely körül gyulladás kezdődött. Szerbiában készült leletei voltak, amiben megállapították a trombózist, azóta itt, a senki földjén orvos nem látta (több napja), véralvadásgátló injekciót nem kapott. A trombózis utáni véralvadásgátlás fontosságával egyébként tisztában volt, ezért is jelentkezett konzultációra…
Egy ponton a katonai parancsnoknak is elfogyott a türelme és ránk parancsolt, hogy azonnal pakoljunk össze. Közölte, hogy a kerítés túloldala szerb terület(?), és tilos, amit művelünk, hogy egyik országból a másikba adunk át a rácson keresztül enni- és innivalót. Ez tilos, valamint átbeszélni is! Itt én kicsit értetlenkedtem, mert ha ő azt mondja, hogy mi magyar területen vagyunk, akkor miért kellett kilépnem útlevéllel a határon?
Azt azonban felajánlották, hogy a tranzitba bemehetünk. Tikkasztó hőség volt: az egyik forró konténerben némán üldögéltek a családok, két kisgyerek, három kamaszfiú, egy kamaszlány, néhány felnőtt. Amit kaptak, elfogadták, de aggasztóan apatikusak voltak.
A fiatal lánynak porckorongsérülése volt, orvos nem kezelte, de akadt terhes nő és hurutos kisgyerek is, ami erősen indokolttá teszi az orvosi jelenlétet. Egyikünk sem merné biztosan kijelenteni, hogy nincs orvosi ellátás, de mi nem láttuk ennek nyomát.
A katonáknak a menekülteket sújtó rühről, amelyet az embertelen táborkörülmények miatt nálunk kapnak, például fogalmuk sincs. Ferencet faggatták a tünetekről és a terjedés módjáról…
Kilépve a tranzitzónából már távoztunk volna, amikor egy nőre lettem figyelmes. A kerítésnél állt, mellette egy négyéves kisfiú. Annyira kétségbe volt esve, hogy szóltam Ferinek. Kiderült, hogy a nő, bármilyen fiatalos is, de a kisfiúnak nem anyja, hanem nagymamája. A gyerek két éve nem látta a szüleit. Már két hete várnak a mezőn, hogy átkerüljenek. Az asszony összeomlott. Zokogva mondta, hogy már olyan családok is megelőzték, akik utánuk érkeztek. Arcát, testét összecsípték a bogarak, pókok, érdekérvényesítésre képtelen volt szegény: nem jött sem enni-, sem innivalóért. Annyira zokogott, hogy Ferenc adott neki nyugtatót.
Miután itt már nem tehettünk semmit, úgy döntöttünk, átmegyünk Tompára. A határőr kérdésére Ferenc őszintén válaszolt: „Migránsokat keresünk, adományt hoztunk.” A fülkében ülő nő arca megkövült.
A határőr összeszedte az útleveleinket, amelyeket már nem is adott vissza. Kisvártatva felszólítottak minket, hogy guruljunk a kocsival az épület mellé és további intézkedésig maradjunk is ott. Sokáig nem történt semmi. Majd egy rendőr megkérdezte, milyen szervezetet képviselünk, illetve mit viszünk.
Egy másik határőr faggatott, hogy mit akarunk. „Ez nem állatkert” – mondta. „Csupán adományt és orvosi ellátást szeretnénk biztosítani” – felelte Ferenc. „Ezeknek? Tudja, milyenek EZEK?” – majd ezeket a szavakat intézte Ferihez: „Látja az utolsó konténert? Abban dugják egymást a férfiak. Ha annyira akarja, majd bedugjuk az utolsó konténerbe és kipróbálhatja.”
Ezek után közölte, hogy a rendőrségnek kellett volna jeleznünk szándékunkat és várjunk. A kocsi pokoli pléhdobozzá vált a tűző napon. A mellékhelyiséget nem vehettük igénybe. Később Ferenc megpróbálta megsürgetni az ügyet. Azt a választ kapta, hogy amennyiben visszafordulunk, rendben. Amúgy viszont várjunk, mert az eljárás folyamatban van, rögzítik az adatainkat. Egy idő után visszaadták az útleveleinket és utunkra engedtek.
Egy órát töltöttünk náluk. A szerb oldalon a határőr szinte mosolyogva intett, hogy menjünk…
A tompai tábor nem zárt: a menekültek kint üldögéltek a füvön. Bár éppoly ellátatlanok, mint a röszkeiek, a szabadság meghagyta tartásukat, optimizmusukat. Lelkesen jöttek pakolni és kedvesen megköszönték a segítséget. Nagy az összetartás, annak ellenére, hogy iraki, szír, afgán vegyesen volt köztük. Kicsi gyerek itt is volt.
Összességében: a magyar oldalnál emberségesebb a szerb. Előzetes egyeztetés nélkül jönni Röszkére nem ajánlatos, Tompára pedig kifejezetten kockázatos, kivéve, ha hallgatunk az úti célról.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!