Philip Löhle: Nem vagyunk mi barbárok, Katona József Színház

 
Philip Löhle: Nem vagyunk mi barbárok, Katona József Színház - Fotó: Horváth Judit


Sajnos, ennél jóval bonyolultabb a helyzet, mint ahogy Philipp Löhle darabja mutatja. Nem pusztán rasszizmus kontra tolerancia kérdéséről van szó, amikor a menekültkérdésről beszélünk. Ráadásul a darab csavarokra épül, miközben nem lep meg. Társadalmi szatírát ígér, miközben nem gondolkodtat el. A Nem vagyunk mi barbárok az átdolgozás (Peer Krisztián munkája) alapján is úgy tűnik, nem jó dráma. Az előadás pedig ront is, javít is rajta. Ront azzal, hogy a rasszista, „rossz szerepet” vivő fiatal párt eleve tahónak mutatja. Ám paradox mód épp ezekkel az erősen elrajzolt figurákkal javít is a drámán, mert ezek abszurdba torkolló helyzeteket generálnak, amik legalább szórakoztatók. És Vajdai Vilmos, az előadás rendezője kitűnően ért a bizarrhoz és az irracionálishoz, formai ötletekben meg egyenesen kifogyhatatlan. TÁP színházi rendezéseiből azt is tudjuk, remek érzékkel dolgoz fel aktuális társadalmi problémákat, melyekkel majd’ mindig elevenbe is vág.

Most ez nem sikerült. A gyerekkar és előtte az üvegfal (mely minket tükröz vissza) üzenete is didaktikus. Hacsak azt nem akarják bemutatni nekünk, tulajdonképpen mindnyájunkban nyíltan vagy rejtetten, de ott lapul a rasszizmus. Az bárkiből kiugrasztható és kitörhet bizonyos hatásokra. Rettegjünk hát magunktól és egymástól. Ám akkor ebbe az irányba kellett volna elvinni a rendezést, mert ez a momentum – tükör ide vagy oda – valahogy elsikkad, főként azzal, hogy ezekben az emberekben semmiképp nem ismerünk magunkra.

A színészek a karakterábrázolás magasiskoláját adják: ízesen, részletgazdagon és sokszor abszurdba hajlón adják a fogyasztói társadalom karikatúráját, annak minden fóbiájával és romlottságával. Pálos Hanna és Rajkai Zoltán a csúcstrendi, laza párt játssza, Fullajtár Andrea és Dankó István a mélyebben romlott, látszólag elfogadó értelmiségit.

Az előadás utolsó harmadában egy üvegcsőbe eresztett csótány mászkál felfüggesztve a fejünk felett. Felébreszti bennünk a félelmet a bizonytalanság, vajon ki tud-e mászni, közénk szabadulhat-e (hiszen nem látszik zártnak a csővég). Na, ekkor tényleg összeugrik a gyomrunk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!