A várakozás mámorában

Ritkán látni itthon olyan izzasztóan fizikális, minden érzéket ostromló „tiszta tánc” előadást, amely több mint egy órán keresztül építkezik csupán egyetlen, esszenciává cseppfolyósított mozdulatsorból – a közönség kissé kétkedve is fogadta a Trafóba másodszor meghívott ifjú holland koreográfus darabját.

A három, hétköznapi ruhát viselő táncos félsötétben, végtelenített basszusalapra ismételt hipnotikus hullámzását figyelve azonban lassan elillan az időérzék, elmosódnak a tér és a testek határvonalai. Ez a „trükk” hivatott feloldani a nézők tudatos-tudattalan ellenállását, mivel legtöbben nehezen engedjük meg magunknak, hogy egyszerűen kikapcsoljunk, ne akarjuk rögtön értelmezni és érteni azt, amit látunk.

Húszpercnyi, brutális szigorral visszafogott lendület után kezd csak kibomlani a dramaturgia, ami szintén egyszerű, de precízen megrajzolt spirális térformát követ – ilyenkor a hátrébb ülőkre a rendszer dinamikája, míg a közelebbi nézőkre a táncosok mozgási energiája hat intenzívebben. A tucatnyi sávon beömlő különféle ritmusoktól a hanghatás egyre telítődik, majd a zajok kioltják egymást, akárcsak a fentről alig pislákoló reflektorok.

Az egyre sebesebben örvénylő spirálban lassan a táncosok is felébrednek meditatív dervisforgásukból, hogy egy teljes óra elteltével végre a szemükbe nézve rádöbbenjünk: végig ők vártak ránk, miközben mi azt hittük, rájuk, s még valamire biztosan várunk.

Az egymásra várás varázsa, a lélegzetvételnyire lévő beteljesülés izgalma, maga a szerelembe esés mámora az ismerős érzés, aminek lényegéhez a koreográfus fordított logikával jut el: a történés (csaknem) teljes hiányával mutat rá, mennyire szomjazzuk, hogy végre megtörténjen velünk a csoda, miközben hajlamosak vagyunk észre sem venni, ami már rég zajlik. Nemcsak a szemünk előtt, hanem a sejtjeink mélyén, ahol zubognak a hormonok, szikráznak az idegpályák és robajlik a pulzusunk, még jóval az előadás eufórikus csúcspontja után is.  

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!