Inkább rajtuk segítsenek – Tiszabő egységesen nemet mondott
Tiszabő az ország egyik legszegényebb települése. Sok mindenük nincs, de büszkeségük, az van. Büszkék arra, hogy 75 százalékuk elment szavazni, és aki elment, az nemet mondott a kvótára. Semmi igen, semmi érvénytelen, semmi csalás. Országos rekord. Ők megtették, amit tudtak, most már rajtuk is segíthetne valaki. A Máltai Szeretetszolgálat most megpróbálja.
„Bódi Guszti vagyok!” – kurjant a srác és nagyot rúg a labdába. A bőr magasan a kapu fölött száll el, egyenesen a Tisza-gát mögötti susnyásba. Bódi Gusztit szemlátomást nem zavarja, hogy pontatlanul célzott. A lényeg, hogy megmutatta, mekkorát tud rúgni. Ráadásul mezítláb. Büszke lenne rá a mulatós ikon is, ha látná. Négyen fociznak az iskola melletti réten, cipőik szép sorban a pálya mellett. „Ez az egy pár van, nem kell azt szétrúgni” – magyarázza az egyik, amikor kicsit értetlenkedve arról érdeklődöm, miért játszanak mezítláb. Autó húz el mellettünk, benne egy testes férfi.
„Gyüttek a dohányér – jegyzi meg Bódi Guszti. – De nem hozzánk, mink a múlt héten már fizettünk” – mondja, és újra a bozótba küldi a labdát.
Tiszabőn háromféle plakát van. Az egyik a cigánybált hirdeti (Bódi Guszti nem lép fel), a másikról – valami rejtélyes okból – Gyurcsány Ferenc buzdít mosolyogva otthon maradásra. A Fő utcában, a katolikus templom előtt az oszlopokon pedig büszkén feszülnek a „NE KOCKÁZTASSUNK” molinók.
Tiszabő nem csak arról nevezetes, hogy az ország legszegényebb települése – a KSH adatai szerint – és Bódi Guszti a csatárjuk. Amióta kijöttek a népszavazási eredmények, minden valamirevaló újságíró elzarándokol ide, hogy megnézze a falut, ahol mindenki a NEM-et ikszelte be. Egészen pontosan a jogosultak 75 százaléka ment el szavazni, és aki már ott volt, az elutasította a kötelező kvótát.
Viszik a disznót
„Jöttek már a rádiótól, a tévétől, meg az internettül is – meséli büszkén Sándor, aki a kertjébe is beenged. – Mostan mindenki miránk kíváncsi, mert jól szavaztunk. De én inkább azokon csodálkozom, akik nem így szavaztak, vagy el se mentek. Hát magyar ember az olyan? Mink biztosan rendes magyar emberek vagyunk, nem hagyjuk, hogy az a sok migráns begyüjjön ide.” Sándor és felesége valaha építkezéseken dolgoztak, de erre a világra már csak egy kibelezett Ikarusz emlékeztet, a kert végében.
„Amikor még volt munka, ezzel hordtuk az embereket az építkezésekre” – bök a kiszuperált busz felé –, de ma már csak a csirkék vannak meg ez a néhány disznó.” Kéri, ha lehet, ne fényképezzük a kertjét, szégyelli, hogy olyan rendetlen.
„Én láttam ezeket az embereket a határon. Ezek nem kulturáltak. Ha beengednénk őket, idejönnének, és elvinnék a disznókat is. Azt meg már csak nem hagyjuk!”
Mesélik, hogy a polgármester, a Bruna Laci mondta meg mindenkinek, hogy kell szavazni. „Ez nem igaz, a Laci semmit se mondott. Csak, hogy gondoljunk bele, mi lesz velünk, ha ez a sok migráns idejön mihozzánk.” Azt is mesélik, hogy aki nem ment el szavazni, az nem is reménykedhet közmunkában. De Sándor szerint ez sem igaz. „Itt mindenki egyfelé szavazott, mert így akartuk. A Törpe meg annyira megörült az eredménynek, hogy aki leszavazott, annak két napig nem kellett közmunkába menni.”
A Törpe, az maga a polgármester, Bruna László. Csak mivel a két és fél ezres faluban összesen hathét család lakik, a becenevekkel különböztetik meg egymást. Nincs ebben semmi rossz, a szavazócédulára is így kerülnek fel. A Törpe, az Törpe, még polgármesternek is megválasztották.
„Csoda? Az lett volna csoda, ha mindenki elmegy szavazni – mondja a polgármester, aki a hivatalban fogad minket. – Ez a falu megértette, hogy Magyarországon a migránsokra nincs szükség. Azon csodálkozom, hogy a többi falu meg a város nem értette meg. Nekik van egy országuk, menjenek haza, legyenek ott. Sajnálom persze őket, biztos köztük is van normális meg jó ember, de nagyon sok köztük a bűnöző. Itt Tiszabőn mindenki megértette. Senki nem lett fenyegetve. Ez nem pártpolitika volt, hanem országos ügy – mondja Bruna László. – Az emberek a fóliában azt mondták nekem: megfogtuk volna a Gyurcsánynak a kezét, és kimentünk volna vele oda a migránstáborba. Aztán elhoztuk volna Tiszabőre, hogy lássa a mi gyerekeinket. Akkor megkérdeztük volna: na, most melyiknek adsz enni? A mi gyerekeinknek a kórházban négyezer forint az ellátása, ezeknek meg nyolcezer. Így hallottam a tévében.”
„Ugyanezt tudom én is csak mondani – szólal meg Bíró Zoltán alpolgármester, aki eddig csendben ült mellettünk. – Tiszabő nagyon szegény település. Ide kellene, hogy segítsenek, nem azoknak. Annyira kicsi ország vagyunk, hogy ha ide beraknak egymilliót vagy csak pár százezret, az előbb-utóbb nehézséget okoz. Ezek begyepesedett emberek, nem szeretnek dolgozni. Hát kell ez nekünk? Miért nem mennek Putyinhoz vagy Amerikába? Ez az egész csak arról szól, hogy meggyengítsék nekünk Európát” – helyezi geopolitikai keretbe az ügyet a polgármester.
Tiszabőnek tényleg nem hiányoznak a migránsok. Nekik maguknak sincs munkájuk. Pontosabban – hála a Fidesznek és a polgármesternek – most már van.
Igaz, egyelőre csak köz-, de az is munka. Ötszáznyolcvanan dolgoznak a programban. A falu, amely két éve még csődeljárás alatt állt, és vezetőit időnként börtönbe csukták, most óriási fejlődés előtt áll. „Már van fogorvosunk, védőnőnk, épült két új buszmegálló, és ha Isten is megsegít, lesz bölcsőde, tornaterem, közfürdő és közkonyha is” – dicsekszik Bruna László, aki azért mégis a fóliára és a vályogvetésre a legbüszkébb. A falu határában van az önkormányzatnak egy többhektáros földje, amit korábban semmire se használtak. Most vagy hat fóliasátor sorakozik ott, benne paprika, paradicsom.
Egyelőre csak saját használatra, de ha összejön, piacra is termelnek majd. És már épül a fűthető palántázó. „Azt kérdezte tőlem egy újságíró tegnap, hogy miért szavaztak nálunk ilyen egyformán az emberek? Hogy ez egy fideszes falu-e? Mondtam neki, hogy persze, hogy fideszes! Hogy az istenbe ne lenne az? Én is fideszes vagyok, az apám is fideszes. Még soha senki nem tett a cigányságért annyit, mint a Fidesz és Orbán Viktor. A többi párt nem segített soha. Tudja ezt itt mindenki, én magam mondtam el az embereknek. Nem szégyellem!”
Csoda, kis szépséghibákkal
„Az iskolát nem tévesztik el. Menjenek itt végig a töltés mellett, és a kanyarban már látni fogják a színes kerítést” – igazít útba egy helybeli, aki, látva, hogy valódi érdeklődőkkel van dolga, bizalmasan hozzáteszi: – Ezek is csak ígérgetnek mindent, de majd elszaladnak, mint a többi.” Hogy ki a többi, az nem derül ki, mert útbaigazítónk sarkon fordul és elballag, de hogy kik az „ígérgetők”, az tiszta sor. Ha Tiszabő az ország legszegényebb települése, akkor a helyi általános iskola minden bizonnyal mind közül a legrosszabb helyzetben lévő oktatási intézmény. Málladozó falak, lukas tető, elromlott kazán. Tavaly télen majd egy hónapig nem volt tanítás, mert a hideg tantermekbe nem engedték be a gyerekeket. Az ablakokon rács, hogy ha betörik is az ablakokat, legalább be ne jussanak a tolvajok. A lukas kerítésen a gyerekek ki-be szökdöstek.
Nem véletlen, hogy amikor a Máltai Szeretetszolgálat megjelent a faluban, hogy felmérje, miben segíthet, nagyon hamar intézményfenntartó szerepben találta magát. „Mielőtt léptünk volna, egy évig jártunk ide. Ahhoz, hogy segíteni tudjunk, diagnózisra volt szükség. Utána jöhet a terápia” – mondja Vecsei Miklós, a szervezet alelnöke. – Az első diagnózisokból lettek aztán ötletek, abból pedig később a kormányelőterjesztés.”
Az, hogy a Málta (ahogy errefelé nevezik) átvette az iskolát az államtól legalább akkora csoda volt, mint a NEM-szavazás. Olyan már volt, hogy egy egyház vagy éppen a szeretetszolgálat átvett egy iskolát a fenntartótól, de olyan még nem, hogy erről kormányhatározat rendelkezett volna.
„Amikor először voltunk itt, azt mondtam, hogy ezt nem tudjuk megcsinálni – meséli Vecsei Miklós. – A szolgálaton belül is sokat vitáztunk róla, egyáltalán nem volt biztos, hogy belevágunk. Sok mindent csináltunk már, iskolát is vettünk át Tarnabodon, majd Gyöngyösön és Gyulajon, de ekkora feladattal még nem találkoztunk. Az ilyen települések nevét általában csak valamilyen ügy, balhé, botrány kapcsán lehet hallani. Mi viszont tudjuk, hogy itt is szeretetre méltó emberek élnek.
Ahogy megismertük őket, rájöttünk, hogy innen már nem mehetünk el úgy, mintha semmi nem történt volna.” A szociális szakember valódi áttörésnek tartja, ami Tiszabőn történik. „Most először született kormányhatározat arról, hogy bizonyos állami, önkormányzati feladatokat végezzen el egy civil szervezet. Ez óriási felelősség. Ha nem rontjuk el, akár mintát is adhat a jövőre nézve.”
Az ajtóból fordult vissza
Tasi Krisztina 14 éve tanít a bői iskolában. Ő itt a pszichológus, a gyermekvédelmis, de matematikát és cigány népismeretet is tanít. Úgy volt, hogy idén ősszel elmegy. Az örök optimista tanár nem bírta tovább. „Az ajtóból fordultam vissza, amikor a máltaiak megjöttek.
Nem a mindennapos balhékkal volt a gond, hanem közönnyel, az érdektelenséggel. Amikor azt látod, hogy a szülők többsége egyszerűen lemond arról, hogy a gyerekével bármi jó történhet az életben, az elviselhetetlen. Vagy amikor a gyerek azért késik, mert az anyja még alszik, amikor ő elindul az iskolába, és még a testvérét is neki kell elvinnie az oviba.”
Pedig az iskola még akkor is mindent megpróbált, amikor sötét és hideg termekben kellett tanítani. Bár sok volt a bukás, az osztályismétlés, néhány eltökélt tanárnak hála sokan tanultak tovább. De negyvenből legfeljebb, ha öten végeztek el valami középiskolát.
A többieket beszippantotta a valóság. „A lányok 15-17 évesen szülnek, a fiúk, hogy eltartsák a családot, jó esetben elmennek segédmunkásnak, rosszabb esetben mindenféle kétes ügyletekbe fognak.
A minták öröklődnek, a körforgást nagyon nehéz megállítani” – mondja Tasi Krisztina.
„Ide állandóan jöttek az autók. Jöttek, rácsodálkoztak a nyomorúságra, aztán elmentek. A bőiek először azt gondolták, a Málta is csak olyan autó lesz, amelyik elmegy, aztán amikor kiderült, hogy maradnak, megindult a csodavárás.” Kubicsek Judit, az iskola új igazgatója még maga se hiszi el, ami történt. „Nem azzal volt a baj, hogy a mi gyerekeink rosszabbak lettek volna, mint a szomszéd faluban, de ebben a közegben alig lehetett motiválni őket.”
Külső szemlélő számára az elmúlt hónapokban alig valami történt: festés, kis javítás, működő kazán, új bútorok, tanszerek. Néhány új tanár. De úgy tűnik, ennél jóval több jött Tiszabőre: a remény. Ami nem mellesleg elég veszélyes is tud lenni.
„Az emberek olyanok, mint a gyerekek. Ha megígérnek valamit, azt várják” – mondja a polgármester. Bruna László, miközben vaskézzel igazgatja birodalmát, óva int mindenkit a csodáktól. „Jönnek hozzám az emberek, hogy na, itt ez a Málta, ígértek szaktanárokat meg melegítőkonyhát, aztán mi lett belőle? Semmi. De én mindenkinek megmondom, hogy legyenek türelemmel. Egy hónap alatt nem lehet csodát csinálni. Pedig ránk férne.” Csodaügyben egyébként a szolgálat alelnöke is óvatos.
„Azt érzem, hogy lényegesen gyorsabban haladunk, mint a korábbi helyeken. Lehet, hogy az a korábbi tapasztalatainknak köszönhető, de az is, hogy a helyiek határtalan lelkesedésének és csodavárásának. Ez néha meg is rémít minket. A mi dolgunk az, hogy a ránk bízott embereket kísérjük. A kísérő pedig nem mehet se gyorsabban, se lassabban, mint ahogy ők maguk mennének” – mondja Vecsei Miklós, aki szerint az iskola az első, de rögtön utána a helyi közösség felépítése a cél. Rengeteg programot szerveznek. Van már foci, színjátszás és önismeret.
A legfőbb kérdésre, hogy tudniillik mi a garancia arra, hogy nekik sikerül az, ami másnak nem, Vecsei Miklós széttárja a karját: semmi.
„Tarnabodon 13 éve ott vagyunk. A gyerekek ma fociznak és zenélni tanulnak, kialakult a közösségi élet, az általános iskolát befejezők továbbtanulnak, és még sorolhatnánk. De ha most elmennénk a faluból, az eredmények veszélybe kerülnének. Tiszabőn nem tudjuk lemásolni a tarnabodi rendszert, ami ott bevált, nem biztos, hogy itt is működik, más helyzetben más megoldásokat kell találnunk. Egyvalamit azonban biztosan állíthatunk, a változásokhoz itt is hosszú időre lesz szükség.”
Egy héttel ezelőtt a tiszabői iskola focicsapata Tiszagyendán vendégszerepelt. „Történelmi” meccs volt, tekintve, hogy a tiszabői gyereknek először volt valódi felszerelésük: egyenpóló, focicipő. 16-0-ra kaptak ki, de Tiszagyendán még ilyen boldog veszteseket nem láttak. Tasi Krisztina meséli, hogy azóta minden reggel azt kérdezik: tanárnő, mikor lesz a következő meccsünk?
