Mindjárt atomháború - Publicus-VH felmérés Paksról, a költekezésről, az orosz függőségről

- A paksi bővítés nem olimpia: „Putyin rákényszeríti” Orbánt, hogy álljon bele az erőműbővítésbe
- Atomcsapdába ejtheti a magyar költségvetést az orosz hitelszerződés – 4500–7000 milliárd a tét
- A holdudvarnak évtizedig tejelne a két-háromszoros áron termelő erőmű

Kevésbé utálja az atomerőmű-bővítést a nép, mint az olimpiát – ez derül ki abból a kutatásból, amit a Publicus Intézet készített a Vasárnapi Hírek megrendelésére még az LMP népszavazási kezdeményezése előtt. A budapesti ötkarikás játékokat az emberek 65 százaléka „utálta el”, a paksi projektből viszont 43 százalék nem kér.

A többség így is elutasítja az atombizniszt, de a beruházás támogatói és ellenzői egyaránt érezhetik úgy, hogy ebben a kérdésben még vannak tartalékaik – a szavazók 23 százaléka ugyanis egyelőre nem döntötte el, hogy mit gondoljon a bővítésről.


Adósság és függés nem számít

Az ellenzők táborbővítési reményeit az táplálhatja, hogy mindenki vitán felül úgy látja: borzalmasan drága (a részleteket lásd lejjebb) a paksi „atomkaland” – még a kormánypártiak sem kapálóznak az állítás ellen. Csakhogy – és ez lehet a kormányzati kommunikáció –, míg az MSZP, a Jobbik, az LMP, a DK, illetve a bizonytalanok tömege egyöntetűen vallja, hogy a projekt megengedhetetlenül nagy adósságot terhel az országra, addig a fideszesek zöme úgy érzi: a beruházás annyi előnnyel jár, hogy ezért még a hatalmas adósság is belefér. Ha ezt az üzenetet a Fidesz sikerrel adja el a 23 százaléknyi „atomerőmű-bizonytalannak”, akkor akár meg is fordítható a közhangulat.

Az mindenesetre elképesztő, hogyan „fordította meg” saját híveit a Fidesz.

Emlékeztetőül: a 2010-es kampányban az egyik legerősebb ígérete az volt, hogy kiszabadítja az országot az államadósság szorításából (és most is ezt kommunikálja), mert Magyarország csak akkor lehet erős, csak akkor járhatja a saját útját, ha helyreállította pénzügyi szabadságát. Most a fideszesek gond nélkül lemondanak a szabadságról – ha a kérdés a pénzről, a gazdaságról szól.

Ez persze ellentmond „választott értékrendjüknek”, és ezt a feszültséget struccpolitikával ellensúlyozzák. Így nem csoda, hogy majdnem 60 százalékuk gondolja, az Oroszországgal történő megállapodás nem érinti Magyarország függetlenségét.

A struccpolitikának persze nyilván van előzménye: a kormány mitikus gonosszá emelte az EU-t, miközben Oroszország befolyásszerző módszereiről – hírszerzőjelenlét, devizaalapú állampapírok felvásárlása, gázfüggés erősítése – nem beszélt.
Sőt: most is az bizonygatja, hogy a kommunizmus szárba szökéséért és bűneiért a Nyugat felelős, semmiképp Moszkva.

Úgyhogy előállt az a paradox helyzet, hogy a kormánypárt szabadságharcos retorikája két év alatt függéspártivá (gazdasági és politikai értelemben egyaránt) tette a Fidesz táborát. A Jobbik és az MSZP, illetve a DK is egyöntetűen elutasítja az orosz kötődést.

Meghökkentő módon a legkevesebb baja (a Fidesz után) az LMP táborának van az „oroszokkal”.


Az övéikkel kell kezdeni

Miközben az LMP szimpatizánsainak 60 százaléka elviselhetetlenül drágának tartja a projektet, csupán 21 százalék aggódik a „túlzott moszkvai kötődés” miatt. Persze az arány még változhat, a hívek 40 százaléka nem tudja, miképp vélekedjen a kérdésről. Holott pont az LMP az a párt, ami népszavazást kezdeményezett annak érdekében, hogy ne épüljön „második Paks”. Így a formációnak első körben a saját tamáskodóit/érdektelenjeit kell meggyőzni.

Hogy sikerül-e a saját tábort, illetve a társadalmat mozgósítani, arról csak találgatni lehet. Amennyiben az LMP is a szabadságharcra koncentrál, illetve sikerrel mutatja be, mennyivel drágítja az életet az atomprojekt megvalósulása. Ez ugyanis egyszerre mozgósítaná a Jobbik táborát, az MSZP-t és a transzfer szavazókat (akik különböző juttatások miatt voksolnak egy kormányra), illetve a túlköltés és a függés miatt aggódó fideszesek (22–26 százalék) egy részét is el lehetne csábítani az urnákig. Persze ez még nem garantálja, hogy össze is jönne az érvényességhez szükséges, mintegy 4,1 millió voks, ám ha mégis, akkor a résztvevők többsége garantáltan leszavazná a paksi bővítést.


Brutális költségek

Hogy ebbe az ügybe – szemben az olimpiával – a kormány rendesen beleáll, az nem kérdés. Első körben nyilván formai okok alapján próbálja elkaszálni a referendumot (nemzetközi szerződésben foglaltakat nem vitathat népszavazás). Ráadásul az LMP eredeti kérdésével még segített is a kormánynak, hiszen az könnyen „lepattintható”.

A párt akkor még csak arra volt kíváncsi, hogy: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a jelenleg üzemelő atomerőművi blokkok kapacitásánál nagyobb, összesített áramtermelő kapacitással Magyarországon atomerőművek ne legyenek üzembe helyezhetőek?” Egyrészt a kérdés meglehetősen összetett, és mint ilyen, kevéssé választóbarát, másrészt legfeljebb Paks II elodázására alkalmas – még sikeres referendum esetén is. Ugyanis a jelenlegi paksi blokkok pár éven át üzemelnének egyszerre a 2026-ra megépítendő újakkal, ám ha utóbbiak indulását csúsztatják, akkor nem változik a jelenlegi összesített kapacitás sem.

Szerencsére az LMP négy másik kérdést (lásd keretes írásunkat) is kiötölt időközben, abban bízva, hogy valamelyik csak átmegy a Nemzeti Választási Bizottságon.

Az MSZP pedig beáll az LMP mellé a kérdésben, illetve a Momentum is segít aláírásokat gyűjteni, ha lesz referendum. Az ellenzéki összefogás valóban indokolt, mert noha költségeit tekintve az olimpia és Paks nagyjából azonos nagyságrend.

Az előbbi – a fejlesztésekkel együtt számolva – mintegy 3200 milliárd forint, az utóbbi hivatalosan 3600 milliárd. A valós költségeket egyik esetben sem lehet megbecsülni: a budapesti ötkarikás játékokat 4,5–11 ezermilliárdért lehetett volna megvalósítani különböző szakértők szerint, az atomerőmű esetében 4,5–7 ezermilliárd között szórnak a kalkulációk.


Az oligarchák imádják

Csakhogy Paks bővítése atomcsapda. Egyrészt az említett kiadásokból 10 milliárd eurót, 3,2 ezermilliárd forintot az oroszok (az állami külkereskedelmi bank) finanszíroznák, míg a projekt 20 százalékát (körülbelül 640 milliárd) a magyar kormány fedezne. Csakhogy az orosz hitel egy keretösszeg, ami tetszés szerint bővíthető.

Például akkor, ha Moszkva úgy dönt (hivatalosan persze a kivitelező Roszatom), hogy „túlárazza” a projektet. Ekkor nyilván több pénzre lesz szükség, és a kölcsönállomány, illetve az önrész egyaránt izmosodik. Utóbbi pedig érezhetően veszélyeztetheti a magyar költségvetést, amit egyébként az oroszok kedvük szerint ránthatnak meg. Ugyanis a hitelszerződés két fontos, meglehetősen egyoldalú (Moszkva javára) pontot tartalmaz. Az egyik szerint amennyiben egy tétel ellen  a magyarok nem emelnek kifogást 15 napon belül, akkor a számlát egyenlíteni kell. Márpedig a rövid határidő rosszhiszeműséget sejtet: két hét alatt képtelenség ellenőrizni egy számla hiteles voltát (értsd: nem lehet kiszúrni a túlárazást).

Ha a tétel váratlanul nagy, az összezilálhatja a büdzsét. Éppen ezért nem az a kemény kitétel a szerződésben, hogy 180 nap  késedelem után az oroszok egy összegben is visszakövetelhetik a teljes hitelt, hanem az, hogy legrosszabb esetben akár egy szándékosan benyújtott kamuszámlával is kikényszeríthetik a csúszást, ezzel a roppant méretű magyar fizetési kötelezettséget.

Márpedig azt Putyin is világossá tette februári látogatásán, hogy a paksi projektből nincs kiszállás. Az orosz elnök mondásától vélhetően nem lettek idegesek a holdudvar tagjai: egyrészt a baráti építőkonzorciumok – például Mészáros Lőrinc vagy Szíjj László (utóbbi a Duna Aszfalt főnöke) – érdekeltségei vesznek részt a kivitelezésben, illetve az atomerőművet tulajdonló MVM szintén az oligarchák tulajdona. Olyan vállalat, ami hosszú távú hasznot termel. A profit pedig várhatóan nem lesz kicsi: a hivatalos mondás szerint Paks 55 euróért állít elő egy megawattórányi energiát, szakértők pedig 70 euróval számolnak – a most épülő angliai Hinkley Point-i atomerőmű kalkulációi pedig 110 euróról szólnak. Csakhogy most az áramtőzsdén 24-25 euróért kapható egy megawattórányi energia. Azaz legalább kétszeresébe-háromszorosába kerül majd a paksi energia a piaci árnak – ennyit fizet majd érte az állami tulajdonban lévő MVM, és a saját hasznát rátéve értékesíti tovább a lakosságnak, azaz még egyszer: egy átlagos magyar fogyasztó többszörös árat fizet
.
Persze megeshet, hogy „bújtatva”. A kormány ugyanis hatósági árszabályozással rákényszerítheti az MVM-et – politikai haszonszerzés okán –, hogy olcsón adja az energiát. Ám az állami cég veszteségeit a költségvetésnek kompenzálni kell, az erre fordítandó pénzt a kabinet pedig különböző pluszadók formájában szedheti be.

Nem véletlen, hogy a kormány kézzel-lábbal küzd Paksért: várhatóan kirukkol egy energiabiztonsági kampánnyal (értsd: Paks nélkül minden összeomlik), illetve ellehetetleníti a zöldenergiát.

A cikkhez tartozó képek

VH, 2017. március 4.

Mi a véleménye a paksi atomerőmű bővítéséről szóló orosz–magyar szerződésről? (Publicus-felmérés a VH megbízásából, 2017. január)

Melyik állásponttal ért inkább egyet? 1/a: A beruházás nagyon költséges, hatalmas mértékű adósságot jelent; 1/b: A beruházás hosszú távon kedvező az országnak, ezért még a nagy adósság is elfogadható. - Melyik állásponttal ért inkább egyet? 2/a.: Az Oroszországgal történő megállapodás nem érinti Magyarország függetlenségét; 2/b.: A megállapodás kiszolgáltatottabbá tesz minket

A cikkben hivatkozott linkek