Budapestről ugrik
Abban a pillanatban, amikor az első időgép működésbe lép, kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön – olvasható a füllapon. Brandon Hackett (alias Markovics Botond) regénye, már ebből is kitűnik, nem ígérkezik szokványos, lineáris olvasmánynak: már az első oldalakon csőstül kapjuk nyakunkba a jövőt. És ahhoz, hogy ne veszítsük el az időben ide-oda ugráló, szövevényes történet fonalát, muszáj egy ültő helyünkben végigolvasni, különben kiesünk belőle, és azt sem fogjuk érteni, amit két nappal ezelőtt már kapizsgáltunk.
Markovics Botond témaválasztásaiban főként a tudomány és társadalom kapcsolatát boncolgatja, és azt, milyen helye van ebben az embernek, például az átlényegült, transzhumán létformának.
Legújabb regényében csak látszólag választott egyszerűbb témát. Az időutazás feldolgozása ugyanis sosem egyszerű, hiszen az írók gyakran esnek abba a hibába, hogy olyan kérdéseket próbálnak „megmagyarázni”, amikre még nincs is válasz. Markovics Botond szereplőin keresztül szerencsére kellő iróniával és humorral kezeli ezt egy magyar család történetét vázolva, egy apa-fiú viszony tükrében pedig emberi közelségben marad a regény – különösen úgy, hogy az egymásra találás valójában a különbözőségek megmutatkozásáról szól.
A regényt hihetetlen ötletgazdagság jellemzi – ez azonban az egyik hátránya is, mert az olvasónak sokszor tényként kell elfogadni olyan technológiai újításokra vonatkozó fogalmakat, amelyeket az író előkészítetlenül tár elénk.
A férfi-nő viszony ábrázolása plasztikusabb az előző regényekhez képest (Poszthumán döntés, Az ember könyve), de messze nem bontja ki a benne rejlő lehetőségeket. Ettől függetlenül minden bizonnyal ez a szerző eddigi legjobb regénye, nyelvezetében és stílusában is sokkal erősebb az előzőeknél.
(Agave, 2014. 320 o.)
