Nem érdemes víz alatt énekelni
A Hatszín Teátrum ad otthont az idei évadban a Dinyés Dániel zeneszerző által annak idején az Ördögkatlan Fesztiválon elindított Operabeavatónak. A zeneszerző ezúttal Mozart Figaro házassága című operáját boncolgatja tíz részre tervezett nagy sikerű sorozatában. A kulturális tao megszüntetése azonban még keresztülhúzhatja nemcsak Figaro és Suzanna, de a közönség számításait is.
– Zsöllye vagy páholy?
– Páholy, ha lehet, onnan egyszerűbb ki-kilógni. Nem azért, mert nem tisztelném a kollégákat, de ha az embernek a színház a munkája, s napi 8-9 órát tölt egy színházi fekete lyukban, akkor nagyon jónak kell lenni egy előadásnak, hogy végig tudjam ülni. Ritkán tudok közönséggé válni. Mégis, amikor először, majd másodszor is megnéztem a West Enden a Billy Eliotot: akkor, ott úgy játszottak velem, ahogyan akartak. Lelkesedni tudtam, sírni és örülni, miközben Sir Elton John munkássága egyáltalán nem tartozik a kedvenceim közé, sőt. De úgy voltak felépítve a hatásmechanizmusok a darabban, hogy teljesen megfőzve ültem ott a szünetben, és rájöttem, tizenvalahány éve nem voltam közönség.
– Miközben a közönség szinte együtt lélegzett, nevetett és izgult az idei Operabeavató első előadásán az éppen házasságra készülő Suzannával és Figaróval, addig a magyar kulturális szakmában épp aznap röppent fel a hír: megszüntethetik a kultúr taót. Érinti ez valamilyen módon az önök tízrészesre tervezett sorozatát?
– A hírt húsz perccel az előadás kezdete előtt közölték velem. El nem tudtam képzelni, hogy fogom kezdeni az estét, mivel ezzel a hírrel együtt az is felmerül, hogy nem tudjuk végigjátszani a Figaro házassága tíz részét. Ez azért a nyitó előadás előtt húsz perccel nem az ideális. Aztán az előadások rendezője, Göttinger Pál néhány mondattal segített a színpadra menés előtt, de az első öt percem mégis borzalmasan nehezen indult. Végig fékeztem a gondolataimat, hogy ne legyenek közéleti kiszólásaim az elkeseredettségem okán, mert Mozart sokkal többet ér a napi híreknél, kár vesztegetni az időt hétköznapi, engem érintő dolgokra, amikor itt van ő, aki ennél sokkal fontosabb dolgokat fogalmaz meg az operáin keresztül. Ha bajom van a taóval, menjek be a minisztériumba vagy egy napilaphoz és ott panaszoljam el.
– Ilyen élesen elválasztja egymástól a művészetet a politikától?
– A közéletieskedést a színházban, magamban a Sas-kabaré szintjére teszem, ha elkezdenek politikusokon hőzöngeni, én azonnal offra váltok. Teljesen értelmetlennek tartom, hogy egy művészi alkotásban politikusokat idézzünk. Idézzünk költőket, filozófusokat, szociológusokat, tudósokat a problémáról. Kínáljunk megoldásokat vagy fedjünk fel kérdéseket. A színpadi üzengetésnek annyi értelme van, mint víz alatt énekelni. Csak a színház tudja a rövidebbet húzni. Olyat még nem láttam, hogy a színház beszólt, és összedőlt a politikai rendszer. A fordítottját már igen. A Bárka Színháznak voltam a tagja.
– Az opera régen a plebs műfaja volt, mára már inkább rétegzene. Ugyanakkor egy-egy világsztár vagy sikeres előadás tömegeket vonz idehaza is a Müpába. Trendi műfaj az opera, a klasszikus zene?
– A „tömegek” egész pontosan 1656 fő, aki befér egy estére. Budapest lakossága 2 millió… A trendi szerintem nem azt jelenti, hogy közértékű, sem azt, hogy nagy tömegeket mozgat meg, inkább sikkhez áll közel, a sznobériához köthető. Ha a Müpában megjelenik egy sztár, és sokan kíváncsiak rá, az nagyon szuper, de ez azzal a nézői hozzáállással viszont már hátulütővé tud válni, hogy „ez igen, de hát saaaajnos a hazaiak…”. Így ugyanis szépen lassan megszűnik idehaza a látogatott zenei élet, bár pont, hogy a külföldi sztár felfelé kellene, hogy húzza az itthoniakat. Miközben a kalapomat lengetem, hogy legalább egy évben egyszer-kétszer játszik a bécsi, a berlini, a szentpétervári filharmonikus zenekar, ugyanakkor a baj az, hogy a gyakorlatban csak ezekre sikk járni, ezek az „esemény” számba menő dolgok – és ez viszont nincs rendben. Erről nem a Müpa tehet, de nagyon jó lenyomata annak, hogy a zenei életünk nem áll a maga lábán. A trendiség nem oldja meg a napi zene vagy kultúra fogyasztási igény alapvető kérdését.
FOTÓ: NÉMETH ANDRÁS PÉTER
