Árnyas ez a kánikulai július, mert az m1 főműsoridőben közvetíti a magyarok szörnyű megszégyenülését Európa hátsó udvarában. Amúgy semmi különös nem történik, csupán újra szembe szökik az, amit mindenki tud: hogy a hazai labdarúgócsapatok játékosai feltűnően lassúak – futásban és gondolkodásban egyaránt –, technikailag képzetlenek, fizikailag felkészületlenek. Már nem a kontinens középmezőnyéhez, hanem a legalsó nemzetközi szinthez képest is.
Elvégre az európai kupák jelenlegi szakaszában a mezőny túlnyomó többségét a törpék teszik ki: a Bajnokok Ligája-selejtező második fordulóját például úgy kell értelmezni, hogy a legelső körben összesen négy együttes – egy andorrai, egy feröeri, egy San Marinó-i és egy örmény együttes – lépett pályára. Az Európa Liga kvalifikációs etapjának első fordulójánál pedig nem létezik szerényebb nemzetközi osztály, de a Videotonnak már „sikerült” elbúcsúznia a teljességgel ismeretlen podgoricai Mladoszttal szemben.
A Maccabi Tel-Aviv és a Vojvodina – ha besorolása szerint azonos kategóriában van is a montenegrói csapattal – jobb a Mladosztnál, így számítani lehetett arra, hogy a Győrnek és Honvédnak súlyos nehézségei lesznek. Legföljebb azon csodálkozik az ember: min csodálkoznak azok, akik most kínos meglepetésről beszélnek. (Vagy inkább azt tettetik, hogy meglepetés érte őket.) Az úgynevezett magyar futball mind szűkebb köreinek roppant kellemetlenek a nyarak, mert újra és újra igazolódik – mindjárt a hajdani Ki mit tud? kerületi vetélkedőire emlékeztető periódus kezdetén –, hogy mennyi hazugság hangzik el évente idehaza. Amíg nem kell határon túli partnerrel megszenvedni, nagyüzemi méretekben állítják elő nálunk a hamukát a szüntelen fejlődésről, majd szembe jön szinte bármely garnitúra innen-onnan, és kiderül: változatlanul a semmit ragozzák mifelénk. Az MTK-elöljáró Domonyai László még a napokban is azt találta mondani, hogy a Sándor Károly Akadémia továbbra is „ontja” a tehetségeket... Kérdés, hol él ez a honfitársunk. Elvégre sem tehetségről, sem ontásról nincs szó: Magyarországon csak olyan imitátorok csurrannak-cseppennek, akik a labdarúgás egyetlen elemében sem felelnek meg a nemzetközi követelményeknek. Nem ők tehetnek róla, hogy ennyire esélytelenek. A reménytelenség legfőbb felelősei azok a személyek, akik meghatározzák a magyar futball csapásirányát, ami annyit tesz, hogy irány nincs, csapás annál több, merthogy a korifeusok évtizedek óta, rendületlenül és kizárólag a szakadék felé viszik a labdarúgást.
Jelképes, hogy az EL-selejtező második fordulójában egymással találkozik a Mladoszt és a Senica. Az utóbbi együttes a múlt évben az ígéretekben oly „gazdag” MTK-t söpörte ki mindjárt az Európa Liga- küzdelmek elején. Igaz, hovatovább nem lesz klub Európában és környékén, mely ne aratott volna sikert magyar csapattal szemben...
Ennélfogva magától értetődőnek mondható: a Vojvodina úgy nyert 2-0-ra a Honvéd ellen, hogy több mint hetven percig létszámhátrányban játszott. Régen a tereken volt olyan, hogy az erősebbik még előnyt is adhat... George F. Hemingway, a kispesti (amerikai magyar) tulajdonos szintén hajlamos nagy ívű elemzésekbe bocsátkozni a hazai labdarúgás állapotairól, ám az analízisek örökösen pozitív kicsengését a kegyetlen valóság nem és nem akarja alátámasztani. Bár minden csak felfogás dolga: a Videoton borzasztó blamázsát, valamint a Győr és a Honvéd egyaránt sima 0-2-jét akár zárójelbe is lehet tenni a Debrecen „bravúros” 2-2-je mellett, amelyet a norvég Strömsgodset (betűzöm: s, mint savanyú; t, mint tortúra...) otthonában ért el.
Vannak persze árnyalatok, hiszen a Mladoszttal szemben elköszönni, az maga a pocsolya, míg a Maccabitól ki lehet kapni, ha nem is oly kétségbe ejtően, ahogyan a Győr vesztett. Mert nem a kétgólos vereség hatott sokkolóan (m1, 470 ezer boldogtalan néző), hanem az a differencia, amely a két együttes kvalitásai között megmutatkozott. „Ott” futballcsapat bontakozott ki, melynek játékosai természetes módon kezelték és játszották meg a labdát, „itt” viszont bántó gondok jelentkeztek még a legalapvetőbb részfeladatok teljesítése (azazhogy nem teljesítése) közben is. A jelenkor közszolgálati televíziójában csakis a végtelen derűt lehetne sugározni, de még az „örömadó” riportere sem hallgathatta el: „Akár ötöt is kaphattunk volna.” Pedig előtte ment a „gyerünk, gyerekek!” – akár az újvidéki közvetítés során –, mert mindegy, milyen a minőség, ezzel a készlettel is azonosulni kell.
Csak az a romlott európai multikultúra nem vesz tudomást a magyar virtusról. Illetve, most Montenegróról, Izraelről, Szerbiáról, a „kistérségi” reprezentánsokról van szó. A kontinens dekadens nyugati klubjainál még épphogy elkezdték az edzéseket. Mire a földrész nagyjai játszanak néhány edzőmérkőzést, a magyar csapatok többsége már – miként azt újabban mondani szokás – „koncentrálhat a bajnokságra”.
Aztán egy hosszú évig megint lehet provinciális hazugságokkal operálni...
Ez – a jelek szerint – jobban megy, mint futballistákat nevelni vagy (ennek megfelelően) kétszer egymáshoz passzolni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!