A rablónak vagy a kiraboltnak fáj jobban? – Vámos Miklós, lapunk új publicistája debütál.
Engem szokás minősíteni naivnak, noha csak gyanútlan vagyok, nem aggódom, hogy baj érne, higgadtan kószálok olyan városrészben idehaza és külföldön, melytől a bennszülöttek óva intenek. Megvédenek őrangyalaim, s ha nem ők, akkor a Sors – akit szívesen képzelek egy Zsorzs nevű mosolygós, csupa izom francia őrző-védőnek. Abban a városban sem tartottam semmitől, amelyet egy karthágói hadvezér alapított, i. e. 218- ban. Szabad strandjától ötvenlépésnyire volt az állott szagú szűk utca, benne a pöttöm lakás, ahol mégis derűlátó otthonossággal szemléltem az ócska bútorokat és a pergő vakolatot. Ez a régi tengerésznegyed, milyen legyen?
Ha valami zavart mégis, talán útitársam és a helybéliek szűnni nem akaró figyelmeztetése: ez veszélyes hely, itt minimum kizsebelnek, maximum leütnek. Fütyültem a riogatásra. Annyi itt a bamba turista, mindannyian könnyebb célpontok, én tudok magamra vigyázni, résen vagyok. Engem még soha nem loptak meg, főbe se kólintottak, ez a trend miért törne meg?
Boldogságom fokozta egy remek könyv, plázson sülni-főni utálok, de finomat olvasni imádok, napernyő vagy lombos fa oltalmában. Lebegtem a kristályosra metszett magyar bekezdések függőágyán, miközben második sávom hallgatózott, elbűvölt az ország dallamos nyelve, hozzá a szél s a hullámok zenéje – szem, fül és agy tripla mámora.
Engem beszippantanak a könyvek, amelyek többet érnek, mint a rájuk fordított idő alatt benyerhető legmagasabb órabér. Dezsőnek, aki ezt írta, havi sztárgázsi járna, aránylag percenként, tehát éppen eltűntem a csíkos nyugágyról, melynek két színe (bordó-fehér) elszürkült már. A szövegben kóboroltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy mintha a főhős és a bolgár vonatkalauz közül valaki – esetleg egy másik utas – hozzám beszélne. Igen, de mért angolul, s mért darabos germán kiejtéssel?
Iz disz jor beg? – ismételte. Milyen táska? Nem értettem. Hagyjanak engem békén. De visszakerültem a nyugágyra, s láttam, hogy a könnyű rongyszatyor, amelyet lehoztam a plázsra, már nincs a napernyő horgán, ahová akasztottam. Furcsa, az a vászonzacskó tíz centire lógott az arcomtól, szemmagasságban. Akkor már fölfedeztem azt a hórihorgas szőke férfit, mellettem ült a törülközőjén, ő szólongatott.
Talpra ugrottam, ugyanazzal a lendülettel eltanyáztam a tengerpart süppedékeny homokjában, ez csak egy pillanatig hátráltatott engem, szinte féltérdről indítottam futásom. Deszkapalló vezetett föl a sétány és a házak irányába, láttam a három laza léptű, meztelen felsőtestű, rövidgatyás alakot, húsz körüliek, amint távolodnak a szórványos tömegben, egyikük hátára vetve a vászonzsákom, feliratát tisztán olvashattam a káprázó fényben: Marks & Spencer. A szocializmus időszakában a bécsiben jártam először, semmire nem volt pénzem, családi körben Marx and Engelsnek becéztük. Amióta nyílt Budapesten, ott veszem a nadrágokat.
Erre nincs idő. Agyam legmagasabb élességére és sebességére váltott, tudtam, ha innen közelítek, megérzik, így átlósan kereszteztem a faösvényt, a másik oldalról rohantam utánuk, teljes erővel. Reméltem, beérem őket, mielőtt eltűnhetnek a házak között. Épp a palló végén jutottam hozzájuk, amikor a srác, aki a hátán vitte, előrehúzta, s bele akart nyúlni.
Csalódott volna. Póló, sort, napolaj, kevés készpénz, lakáskulcs, toll, füzet. Ennyi. Az a tíz-húsz euró aligha éri meg a rizikót. Két rendőr támaszkodott terebélyes motor nyergére a sarkon, de nem néztek felénk. Engem erővel pumpált tele a rémület: mi a frászt csinálok, ha nem lesz kulcsom? Hogyan jutok be a szállásomra, a mobilt is fönn hagytam, mihez kezdek fürdőnadrágban?
Átnyúltam az izmos, kakaószínű váll fölött, kitéptem a kezekből jogos tulajdonomat, s magamat is meglepve, bal öklömmel akkorát sújtottam arra a barna hátra, hogy éleset reccsent a gerince, közben női szopránba csúszó hangon azt visítottam: Nesze, te szemét! – magyarul. Levegő után kapkodtam a fölindultságtól.
Bármily hihetetlen, a háromtagú tolvajtrió meg sem fordult, léptük sem gyorsult, haladtak tovább, bekanyarodtak az első keresztutcába. Nem értettem. Ütésem nagyon fájhatott, ám az az ember meg se rezdült belé. Amennyiben rám támadnak hárman, péppé verhetnek, visszavehetik a szatyrot. Később jöttem rá, hogy akkor a rendőrök közbeavatkozhattak volna.
Verejtékben úszva baktattam le a nyugágyhoz. A hórihorgas pasas megtapsolt engem, mire a társasága – öt férfi – követte a példát. Bemutatkoztak, ők dánok, és már valamennyiüket meglopták ebben a városban. Szívesen megkérdeztem volna, ugyan miért nem jöttek velem, heten három ellen kedvezőbb arány, ám sokáig nem bírtam beszélni, annyira ziháltam. Ideje megnyugodni, gondoltam.
Az a legkülönösebb, hogy elégedettség helyett szörnyen éreztem magam. Sajgott az öklöm, s kínzott az érzés, amelyet a becsapódása keltett. Úgy látszik, nem is olyan könnyű megütni egy embertársunkat. Hiába önvéd, van azért önvád. Álmodtam sokáig minderről, és – hihető ez? – fájt a gerincem, éppen ott, ahol nyilván az övé is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
