„Királyság, elnök úr”, hangzott a válasz. Majd a következő párbeszéd bontakozott ki:

Franklin Delano Roosevelt: Hogy hívják a királyt?

Beosztott: Magyarországnak nincs királya.

FDR: Akkor ki irányítja a királyságot?

Beosztott: Egy Horthy Miklós nevű ellentengernagy kormányzó.

FDR: Ellentengernagy? Akkor Magyar­or­szág­nak biztos erős haditengerészete van.

Beosztott: Magyarországnak nincs haditengerészete; még tengeri kijárata sincs.

FDR: A háborúkat gyakran vallási okok miatt vívják. Mi ott a fő vallás?

Beosztott: Katolicizmus, elnök úr. De Horthy ellentengernagy református.

FDR: Akkor ez az ellentengernagy valamilyen területi követelés miatt üzent hadat nekünk?

Beosztott: Magyarországnak Romániával szemben vannak területi követelései.

FDR: Ebben az esetben Magyarország Romániának is hadat üzent?

Beosztott: Nem, Románia Magyarország szövetségese.

FDR: Akkor tisztázzuk: Magyarország királyság, melyet egy haditengerészet nélküli ellentengernagy kormányoz, és annak a Romániának a szövetségese, mellyel szemben területi követelései vannak, viszont az Egyesült Államoknak üzent hadat, mellyel szemben nincsen ilyen jellegű elszámolnivalója.

Beosztott: Így van, elnök úr.

Képzeljünk el egy hasonló, bár talán nem annyira vicces párbeszédet a Fehér Házban napjainkban:

Barack Husszein Obama: Magyarország köztársaság?

Beosztott: 2011. december 31-ig minden bizonnyal. Utána a neve viszont már csak „Magyarország” lesz, nem „Magyar Köztársaság”, bár az államforma köztársaság marad.

BHO: És akkor nincsen semmiféle forgatókönyv a királyság visszaállítására?

Beosztott: Nem. Orbán Viktor nem tör királyi babérokra. Az új alkotmány, vagyis az alaptörvény viszont a régi királyság értékeire utal vissza: Isten, Szent István Szent Koronája, a kereszténység és a család.

BHO: Ki ez az Orbán?

Beosztott: A ’90-es években liberális antikommunista volt, de nyolcfős kormányának három tagja régen az 1989 előtti MSZMP-hez tartozott. Egykor ateistának vallotta magát, most pedig kálvinista. Időnként azonban katolikus templomba jár. Politikailag keresztényként, jobboldaliként és nacio­nalistaként határozza meg magát.

BHO: Akkor tisztázzuk: Orbán egykor liberális ateista volt, most viszont jobboldali nacionalista és gyakorló protestáns, aki időnként katolikus templomba jár. És egy olyan politikai entitást igyekszik megalapítani, mely már több mint ezer éve létezik.

Beosztott: Igen, uram, így van. Azt is tudnia kell, hogy 2008-ban John McCaint támogatta.

BHO: Nem túl okos politikus.

Beosztott: Valójában uram, ugyan elvesztette a 2002-es és 2006-os választásokat, 2010-ben a szavazatokat 52,7%-át szerezte meg. A magyar választójogi törvény sajátosságainak következtében ez az 52,7% kétharmados parlamenti többséget hozott.

BHO: Bárcsak én lennék ilyen szerencsés. És akkor Orbán a politikai fölény helyzetéből megszólította a választók többi részét?

Beosztott: Hát nem, uram. Az elmúlt kb. másfél évben a parlamenti többség új médiatörvényt, új alaptörvényt és új egyházi törvényt fogadott el, most éppen az új választójogi törvényt fontolgatják és több száz egyéb új rendelkezéssel igyekszik bebetonozni uralmát. Még az Alkotmánybíróságot is megfosztotta az adó- és ingatlanügyekkel kapcsolatos hatáskörétől.

BHO: Szóltunk már neki, hogy ez nem tetszik nekünk?

Beosztott: Budapesti nagykövetünk, egy politikai kinevezett, továbbra is jó kapcsolatokat szeretne ápolni az ottani tisztviselőkkel, ezért egyelőre kesztyűs kézzel bánt vele. De Clinton külügyminiszter asszony 2011 közepén jelezte neki abbéli aggodalmunkat, hogy ezeket az új törvények véget vethetnek a magyar demokrácia alapját képező fékek és egyensúlyok rendszerének.

BHO: Hallgatott rá?

Beosztott: Nem. Lepereg róla a kritika. Követői imádják, amikor arra esküszik, hogy megvédi a magyarokat a külföldi beavatkozástól.

Magyarország nem liberális, irányított magyar demokráciájának – az ország NATO- és európai uniós tagsága ellenére – nagyon kevés hű támogatója ma­radt. Ennek ellenére a nyílt külföldi kritika is meglehetősen ritka. Angela Merkel német kancellár szóvivőjeként Werner Hoyer német külügyi államminiszter a tavalyi év elején kritizálta Orbán médiatörvényét, de az összes európai konzervatív párt azóta úgy döntött, az EU-n belül nem dorgálja meg közvetlenül Magyarországot. Fatalista módon arra következtettek, hogy Orbán úgyis figyelmen kívül hagyná mondanivalójukat; így hát jobb nem próbálkozni, mint látványosan elbukni.

Ezzel szemben az európai sajtó terjedelmesen és kritikus hangvétellel követte nyomon a magyarországi fejleményeket. A kritikaáradatra a hivatalos magyar válasz az volt, hogy a külföldi sajtó nem érti meg kellőképpen a magyar történelem traumáit, hogy olyan információkra hagyatkoztak, melyeket baloldali liberálisok és szocialisták Budapesten terjesztenek (valamint hogy egyes kritikusok kommunisták vagy egykor azok voltak), ill. – mindközül a legabszurdabb – hogy a külföldiek egyszerűen csak utálják Magyar­országot és a magyarokat.

Ami engem illet, Magyarországon nőttem fel és továbbra is foglalkoztat, mi történik ott. Ugyan 55 éve elhagytam az országot és új életet kezdtem Ameri­kában, szeretem a magyar zenét és ételeket, és egy Budapesten élő magyart tartok a legjobb barátomnak. Követem a vízilabdát és a magyar nemzeti válogatottnak szurkolok. De Magyarország új, jobboldali többségének szemében ellenségnek számítok, nem csak bírálónak vagy holmi ellenfélnek. Úgy gondolják, hogy ha nem tartasz velük 100%-ig, akkor ellenük vagy. És én nem vagyok velük részben azért, mert – a többi magyar parlamenti párthoz kisebb-nagyobb mértékben hasonlóan – olyasmit támogatnak, amelyben én nem hiszek: a szocialista közgazdaságot.

A szélsőjobboldali Jobbik, mely a szavazók kb. 10%-ának támogatását élvezi, buzgó nacionalista, rasszista és szocialista. Röviden szólva megtestesíti mindazt, melyet a II. világháború előtt fasisztának neveztek. A Jobbik, mely mindennél fontosabbnak tartja a szuverenitást, még azt is el szeretné érni, hogy Magyarország kilépjen a „neoliberális” EU-ból.

A Fidesz, a kormánypárt, melynek támogatottsága kb. 30%-ra csökkent, ellentmondásos gazdaságpolitikát folytat, de többnyire a külföldi tőke ellen füstölög és akadályozza az egyébként fenntarthatatlan magyar jóléti állam reformját. Állami kézbe vette a magán-nyugdíjpénztári vagyont és egy „erős”, központosított kormány mellett szólal fel.

A centrumhoz közelebb áll az LMP, egy kis zöldpárt, mely kb. 5%-ot ér el a szavazásokon. Még senki sem jött rá, hogy a környezetvédelmen kívül, mit is képvisel ez a párt. Fontosabb számára a flora, mint a fauna, még az emberinél is. 

Végezetül ott van a Szocialista Párt, közel 20%-nyi társadalmi támogatottsággal. Bár az amerikaiak számára nehéz ezt megérteni, de a párt – neve és „átlagemberi” retorikája ellenére – 1989 óta minden jobboldali ellenfelénél határozottabban kiállt a szabadpiac mellett. Ami Magyarországon tehát hiányzik, az egy nyugati típusú, piacpárti politikai párt, legyen az liberális vagy konzervatív.

A jelenlegi magyar belpolitikai helyzetet jól összefoglalják azok a gondolatok, melyeket Václav Havel 2009-ben Oroszországgal kapcsolatban fejtett ki. Szavai ugyanúgy érvényesek arra a nem liberális, irányított demokráciára is, amellyé Magyarország vált: „Úgy tűnik, minden a demokrácia szabályai szerint működik. Vannak parlamentek, vannak választások, és vannak politikai pártok. De ugyanakkor nagyon aggasztó és természetellenesen közeli kapcsolatok fűzik össze a választott tisztviselőket, az igazságszolgáltatást, a rendőrséget és a titkosszolgálatokat”.

Ez a megfigyelés jutott eszembe, amikor egy barátom jött elköszönni, mielőtt kijelentkeztem volna legutóbbi budapesti tartózkodásomkor a szállodámból. Megdöbbenésemre kivette az akkumulátort a mobiltelefonjából. Több mint két évtizeddel a kommunizmus itteni bukása után a félelem – nem átható, nem alattomos, nem mindenütt jelenlévő módon, de mégiscsak a félelem maga – visszatért.

Az Egyesült Államokban, ahol a sajtó csak ritkán számolt be vagy fűzött megjegyzést Magyarország visszaeséséhez, nehéz az embereknek ilyen rossz híreket felfogniuk. Először is, más térségek eseményei által elfoglalva, kevés figyelmet fordítanak Közép- vagy Kelet-Európára. Másodszor, az amerikai világnézet csak bizonyos átmeneti visszaeséseket képes elismerni a demokratikus világ felé vezető úton, így az amerikaiak számára nem könnyű megérteni az egykor oly nagy reményekkel kecsegtető magyar demokratikus kísérlet ily súlyos mértékű erózióját. Harmadszor, az amerikai politikusok és diplomaták gyakran elnézik az aggasztó belpolitikai fejleményeket azon közép- és kelet-európai országokban, amelyek katonákat küldenek Irakba vagy Afganisztánba. Végül pedig általánosan elfogadott nézet, hogy az Egyesült Államok már minden tőle telhetőt megtett a régió nyugati típusú fejlődéséért. Nem jött el már annak az ideje, hogy a helyiek maguk küzdjenek saját szabadpiaci demokráciáikért?

Ezekben a kérdésekben gyökereznek a Washington által 2011-ben Budapest felé küldött ellentmondásos jelzések. Kezdjük azzal, hogy az amerikai külügy­minisztérium az év elején szerény, de egyértelmű üzenetet közvetített Orbán akkor hatályba léptetett médiatörvényéről. Washington a fékek és egyensúlyok hiányát is kritizálta az újonnan elfogadott alaptörvényben. 2011 júniusában Hillary Clinton amerikai külügyminiszter asszony udvariasan, de határozottan így szólt Budapesten: „Magyarország barátaiként kifejeztük aggodalmunkat. Különösképpen felszólaltunk az igazságszolgáltatás függetlensége, a szabad sajtó és a kormányzati átláthatóság mellett.”

Augusztus közepe óta egyre nehezebbé vált megérteni, mit is tesz Washington. Annak a hagyományos dilemmának a jegyében, hogy miként fejezzük ki nemtetszésünket egy szövetséges irányába, a tisztviselők által zárt ajtók mögött elmondottak jelentősen különböznek a nyilvánosan elhangzottaktól.

Zárt ajtók mögött az amerikai politikai legfőbb lépése egy Washingtonban megfogalmazott augusztusi demars volt, melyet a budapesti amerikai nagykövet asszony, Eleni Tsakopoulos Kounalakis volt hivatott Orbán miniszterelnöknek eljuttatni. A tiltakozó jegyzék összefoglalta az Egyesült Államok panaszait a magyar demokrácia minőségét illetően. Október végén amerikai külügyi tisztviselők megvizsgálták a közös fellépés lehetőségét közel tíz EU-taggal karöltve, hogy kiderüljön, mit tehetnek együtt azért, hogy a magyarok fogékonyabbak legyenek. Egy be nem jelentett találkozón, melyet Marie Yovanovitch, az amerikai külügy Közép-Európával foglalkozó vezető tisztviselője kezdeményezett, egyetértés alakult ki arról, hogy Magyarország visszaesett, viszont nem született döntés arról, mit kellene tenniük a nyugati országoknak. Még rosszabb, hogy egyetlen európai nagykövet sem fogadta el a meghívót a nyugati lehetőségek megbeszélésére, és Németország egyáltalán nem képviseltette magát. Ennek az eredménytelen találkozónak a híre (egy vagy akár több európai résztvevőn keresztül) elkerülhetetlenül eljutott a magyar tisztviselők fülébe is, és felháborodtak az ellenük irányuló összefogáson. Németh Zsolt külügyi államtitkár az elkövetkező héten Washingtonban személyesen tiltakozott az Egyesült Államok kezdeményezése ellen.

Egy héttel Németh Zsolt látogatása előtt egy másik magas rangú külügyi tisztviselőnek, Prőhle Gergelynek volt magántalálkozója az amerikai State Depart­mentben. Ahogy erről egy magyar hetilap is beszámolt, arra kereste a választ, mit lehetne tenni a kapcsolatok javításának érdekében. Azok a tisztviselők, akikkel találkozott – köztük Thomas O. Melia, az amerikai Külügyminisztérium emberi jogi és demokrácia szakértője – megszorongatták az új médiatörvény, az akkor még megfontolás alatt álló választójogi törvény, illetve különösen az új egyházi törvény miatt. Melia nyersen kifejtette, hogy kezd fogyni Washington türelme Orbánnal szemben, és hogy Washington készen áll „megduplázni erőfeszítéseit”. Prőhle egy amerikai tisztviselőt idézett, aki szerint „ha a magyar kormány nem méri fel a demars súlyát, készek vagyunk haladék nélkül megismételni azt”. A diplomácia nyelvén ez meglehetősen őszinte jelzés volt.

Azonban nyilvános megjegyzéseikben az amerikai tisztviselők teljesen más képet festenek a magyar politikáról. Október 14-én Yovanovitch helyettes államtitkár a Center for Strategic and International Studies által rendezett konferencián szólalt fel. Előadását követően a moderátor a magyar demokrácia minőségére vonatkozó kérdést tett fel. Válasza szerint az Egyesült Államoknak és Magyarországnak „közös érdekeik és közös értékeik” vannak és Magyarországot „virágzó demokráciának” nevezte.

Négy nappal később, október 18-án, Orbán miniszterelnök megoldotta „programszervezési nehézségeit” és 90 perces audienciára fogadta Kounalakis nagykövet asszonyt (hogy az végre, héthetes késéssel átadhassa a tiltakozó jegyzéket). Találkozójuk után a miniszterelnök szóvivője letagadta a tiltakozó jegyzék létezését és maga a nagykövet asszony sem kívánt megjegyzést fűzni az ügyhöz. A nagykövetség azonnal feltett egy közleményt a honlapjára, amely szintén nem szólt a tiltakozó jegyzékről. Ehelyett egy „nagyon barátságos és eredményes” találkozóról számolt be, melynek során a nagykövet asszony megköszönte Orbánnak Magyarország „rendkívüli szolgálatát” Líbiában és megértését fejezte ki „azokkal a kihívásokkal kapcsolatban, melyekkel a magyar kormány a gazdaság újraszervezésekor küzd”. A nyilatkozat végül kitért arra, hogy a nagykövet asszony és a miniszterelnök megtárgyalták a magyar politika fejleményeit, köztük bizonyos „ügyeket”, melyeket „barátként vetettek fel annak tudatában, hogy Magyarország demokrácia, melynek választott kormánya ritka kétharmados (sic!) felhatalmazást kapott a magyar néptől… Kapcsolatunk közös értékeken, közös érdekeken és kölcsönös tiszteleten alapul.”

Elgondolkodtató, hogy az ilyen fajta szellemi muníció hogyan tarthatott ki 90 percig.

Mindazonáltal csodák csodájára, három héttel a találkozó után, és csak néhány órával azután, hogy a korábbiakban említett magyar hetilap felfedte a demars létét, a nagykövet asszony végre beismerte, „szóban tiltakozott” a miniszterelnöknél. Érdemes belegondolni: nem lett volna értelmesebb, ha végig a valósággal összhangban kezelik Orbánt, figyelembe véve hogy az évek alatt következetesen semmibe vette az Egyesült Államokat? Hogy csak egy példát említsünk, a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon a Fehér Ház tiltakozó feljegyzésére.

Az Egyesült Államok természetesen nem kényszerítheti Magyarországot arra, hogy ismételten nyugati típusú demokráciává váljon. Az Egyesült Államok azonban eredményesebb lenne, ha Washington és a budapesti amerikai követség üzenetei egybecsengnének, illetve ha a magánbeszélgetéseken kifejtett aggodalmak és a képmutató nyilvános állításaink közti szakadék megszűnne, vagy legalább valamelyest záródna. Jelenlegi helyzetben azt a benyomást keltjük Amerika igaz magyarországi barátaiban, hogy diplomáciánk zavarodott – és hogy a híres kemény amerikai tartásunk mintha elveszett volna.

(A tanulmány angol nyelvű teljes változatát a The American Interest 2012 január-februári számában közli. A fent közölt írás a rövidített, szerkesztett változat, a teljes szöveg magyar fordítása vasárnaptól a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány blogján olvasható: www.hazaeshaladas.blog.hu)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!