kertesz.freeblog.hu

Igazából arra nem jöttem rá, hogy eleve ilyennek születtem – ami nehezen képzelhető el munkaszolgálatban eltűnt apám, és egész hátralévő, bezárkózott életében őt visszaváró anyám ismere-tében –, vagy mások közreműködésével lettem  ilyenné, akik rendre kitalálnak valakit maguk helyett, rendre maguk elé engedik, hogy menj csak, pajtás, aztán, ha valami bajod esik kamikázeakcióid valamelyikén, kijárjuk, hogy kinőjön a harmadik lábad, szerzünk a csonkolt helyett pótlábat, s  ha lennének fantomfájdalmaid, kitalálunk akkor is valamit.
*
Fábry Sanyival (shoder, shoder…) futottunk össze Leányfalun a fedettben (ő dolga végeztével éppen kiszállt a habokból, én kábé háromszáz méternél tartottam, ami komoly teljesítmény részemről), kézfogás, „további kellemes önmegvalósítást”, könnyebb lenne a dolgom, riposztoztam, ha engem is magával vitt volna a miniszter Irakba, szerinte az amerikaiak háborúja igazságtalan, egy diktatúra belügyeibe sem lehet beavatkozni, még ha nincs is más megoldás, mondta elmenőben, így aztán csak abban jutottunk egyezségre, hogy bizony a hülyeség is alapjog.
*
Nem hittem, hogy Kuncze Gáborról is kitudódik, hogy zsidóbérenc, amint a tököli háza előtt, rendőri felügyelet mellett demonstráló Kossuth-téri szabadságharcosok ordibálták, a kérdés most már csak az, hogyan jöttek rá ezek a derék hazafiak, akik a mikronnyi zsidójelenlétet is kiszimatolják, hamarosan felderítik, ki szervezte be a még hivatalában lévő elnököt, ki a tartótisztje, mert azt azért már ne gondolja senki, hogy a hálózat kiépítése a rendszerváltozással befejeződött, a különbség annyi, hogy immáron a világuralomra törő (Tel-Aviv, Washington, Moszkva, Brüsszel, Dob utca és környéke) zsidóklán vette kezébe a dolgokat, akkor pedig nincs pardon, előbb-utóbb tartótiszt vagy bérenc lesz minden ember fia,  az sem kizárt, hogy a Kuncze-portál előtt hazafias kötelezettségüket teljesítő néhány tucat úr és hölgy egyike-másika javában tartótiszt illetve bérenc, a demonstrációval éppen ezt kívánják álcázni, s csupán idő kérdése, mikor lepleződnek le, éppen ezért (bár én a tegnapi napot unokáimmal töltöttem: kavicsos játszótér, Surányi cukrászda, foci, egyebek) elébe megyek a dolgoknak, nem titkolom tovább, zsidó létemre kint is, bent is gyakorlom az egérfogást, amit Kuncze esetében sikerült a leginkább tökélyre fejlesztenem, miután neki – azok után, hogy beszerveztem (sékelfolyószámla az izraeli nemzeti bankban) –, saját kérésére én lettem és vagyok mind a mai napig a tartótisztje, s mindaz, amit úgymond liberális országgyűlési honatyaként, pártelnökként, napirend előtt, közben, utána, televízióban, egyebütt előadott, előtte akaratátvitellel, megannyi speciális zsidó titkosszolgálati módszerrel kódoltam az agyába, amire (lesz ami lesz, kimondom) fölöttébb büszke vagyok, életem egyik főművének tekintem, ugyanakkor ne tessenek azt hinni, hogy a jelenlegi politikai palettán egyedül őt szerveztem be, és csak az ő tartótiszti teendőit vállaltam magamra, mondhatnék más neveket is, de majd úgy is értesülnek arról, hogy a Kossuth-téri különítmény az elkövetkezőkben (riogatva gyermekeket, öregeket) melyik zsidóbérenc háza előtt gyakorolja  éppen a gyülekezési jogát.
*
Olvastam egy kritikát Csoóri Sándor esszékötetéről. A recenzens azért neheztel a szerzőre, mert majd minden írásában politizál, ezt ő nem szereti, én sem, dehát – tudjuk az elsőszámú Kádár-hívő Moldovától –  akit ugye a mozdony füstje megcsapott… Márpedig Csoórit ugyancsak megcsapta a rendszerváltást követően, be is kormolta rendesen, Magyar Demokrata Fórum, Magyarok Világszövetsége, s akkor még nem említettem azt a kétértelműen egyértelmű írását, amelyben nem éppen szeretettel szólt a zsidóságról, amit – mint nyilatkozta akkoriban – félreértettek, majd részletesen kifejti álláspontját a Magyar Nemzetben, ami azóta is várat magára, sokféle magyarázat lehetséges erre, nem utolsó sorban az is, hogy a mostani Magyar Nemzet már nem az a Magyar Nemzet, és persze Csoóri sem az a Csoóri, akit az átkosban megismertünk és kedveltünk.
I986-ban repültem először Izraelbe Gyuriból Dáviddá lett unokaöcsémhez, a libanoni határ közelében lévő Yiftah kibucban élt családjával (feleség, három fiúgyermek), és nem akármilyen programokat szervezett számomra. Legemlékezetesebb a Gaaton nevű kibucban (vészkorszakot túlélt magyar baloldali fiatalok alapították Május 1. néven) tett látogatásunk volt, ahol éppen az Írószövetség delegációja (Juhász Ferenc, Mezei András, Csoóri Sándor, Turczi István KISZ-titkár) tett látogatást. A költő-olvasó találkozóra Smuel Katz festőművész műtermében kerítettek sort.
Mezei és Csoóri vitték a szót. Mezei, aki élt a zsidók országában, hol sírt, hol nevetett, hol magyarul beszélt, hol ivritül, ami egyáltalán nem hatotta meg a tisztes korú hallgatóságot. Annál inkább a Csoóri által előadott versek, legfőképp az Anyám fekete rózsa, amivel megríkatta a jelenlévőket.
Ferihegyen Pipi és a három gyermekünk várt, másnap referáltam Soltész Istvánnak, mi mindent hoztam magammal, s írnék meg íziben, ami a többi országos napilapokban elképzelhetetlen lett volna. Soltész nem különösebben lelkesedett, jöhet a Demjanuk-cikk  (nem akármilyen háborúság után jelent meg), írhatok a kibucokról, a gaatoni költő-olvasó találkozóval kapcsolatban azonban amondó volt, hogy akkor közli, ha Csoóri Sándor nevét nem említem meg. Így aztán a rózsaszín kibucban (elleneztek mindenféle kizsákmányolást, ebből adódóan nem foglalkoztattak arab bérmunkásokat) tett látogatásunkról egy árva szót nem írhattam.
 
Sas Józsi varrógépéről akartam írni, mikor kezembe került a Régi Nemzet karácsonyi száma, nem állom meg, hogy idézzek Murányi Gábor barátom Naplótöredék, 1992 (ez évi kommentárokkal) című írásából. „Győztünk. És akkor bennem valami eltört. Miközben (1991. október 11-én) éjjel fél tizenkettőkor a szerkesztőség kitartó tagjai hangos ovációval fogadták a sztrájkbizottság bejelentését, hogy a méltatlanul elbocsátottak közül hárman ismét a Magyar Nemzet munkatársai, én kimentem a folyosóra, hogy ne lássák, amint sírok. Az éppen feloszlatott sztrájkbizottság tagjaként feloldhatatlan konfliktusba kerültem magammal. Az 1957. utáni első „győztesen” megvívott újságírósztrájk eredményeként a Hersant, a Postabank és a Pallas Lapkiadó tulajdonosi triumvirátus ideiglenesen és részlegesen visszavonulni kényszerült. (...) A győzelem pillanatában kétségbeejtő felismerésre jutottam: nem volt igaza az észszerű kompromisszumra törekvő Boros Pistának, a háromtagú sztrájkbizottság legkomolyabban vett tagjának. És tévedtek a sztrájkba belefáradt kollégák, amikor a sztrájkbizottságot arra szorították, ne tekintse „elvi kérdésnek” a jogtalan elbocsátások elleni fellépést, legyen pragmatikus, a megegyezés érdekében csak három kolléga (Ágoston Vilmos, Császár Nagy László, Dobszay János) visszavételéhez ragaszkodjék. A győzelem pillanatában már tudtam, a kisebbségben maradt sztrájkbizottsági társamnak, Kertész Péternek volt igaza. Morális vakság volt nem tudomásul venni: a méltatlan jogtalanság mind a nyolcukat érte, nekem tehát nem Pétert kellett volna győzködnöm, ugyan higgadjon már le, vegye tudomásul, hogy a siker reményében ennyit tehetünk, hanem határozottan mellé kellett volna állnom.”
Akkor pedig – mondom már én – 2:1 arányban a sztrájk folytatása mellett döntött volna a bizottság, még akkor is, ha a harmadik napja tartó sztrájkba úgymond belefáradt (ami egyáltalán nem biztos) kollégáknak elegük volt az egészből, s tulajdonképpen alig várták, hogy kifinomultabb módszerekkel folytatódjék a Magyar Nemzet ellehetetlenítése. Elképzelhető az is, hogy ha a kollégákon múlik (tisztelet a kivételnek), soha nem lett volna sztrájk (amiről titkos szavazással döntöttünk) az akkor már a New York palotából a Ráday utcába költöztetett szerkesztőségben. Többen szorgalmazták ugyanis, hogy szavazzunk újra, hajszálon múlt (ebben volt némi szerepem), hogy ez nem történt meg, márpedig tuti, hogy másodszorra kisebbségben maradtunk volna. A legtöbben finoman szólva beszartak, ésszerű kompromisszumról papoltak, ahelyett, hogy kitartottunk volna a végsőkig (ez a harc lesz a végső... ). Már csak azért is, mert akkoriban szolidáris volt velünk az egész szakma, annál az egyszerű felismerésnél fogva, hogy velük is megtörténhet az, ami velünk. Nem véletlen, hogy az országos lapok naponta tudósítottak dolgaink alakulásáról (ha nem is ilyen gyakorisággal, mértékadó európai orgánumok úgyszintén), többnyire én nyilatkoztam, miután, mint szakszervezeti titkár, érinthetetlen voltam. Bárhonnan jöttek, H. Barta Lali felvezette hozzám a helybéli vagy messziről jött kollégát, hogy mondjam a magamét.
 És most elárulok valamit: a kedves kollégák valójában sose szavazták volna meg, hogy a háromtagú sztrájkbizottság tagja legyek, és minden egyes döntésnél kisebbségben maradok, ha egy nagy lélegzetvétel után nem hozakodom elő azzal, hogy a mindenkori szakszervezeti titkár (főmunkatárs létemre rám húzták ezt a bohócsipkát) automatikusan tagja a létrehozandó sztrájkbizottságnak. E kegyes hazugságban hű társam, cinkosom volt N. Kósa Judit, akkoriban a Nemzetnél gyakornokoskodott, időközben kitűnő újságíró lett, jelenleg a Népszabadság kulturális rovatvezetője. Ha nem kerülök be a háromtagú grémiumba, Murányi nem írja a naplójába 1992-ben, amit az imént idéztem. De mert beügyeskedtem magam a sztrájkbizottságba, alig másfél évtizeddel a „győzelem” után nyilvánosan megsimogatták a buksimat, hogy bizony rád kellett volna hallgatnunk, Öreg (a citált Régi Nemzet egy másik írásában szólít meg így Dési János barátom), a memoárok között akár szót lehetett volna ejteni arról is, mi lett volna, ha tisztességgel végigvisszük azt, amibe belekezdtünk, és az első adandó alkalommal nem hátrálunk ki belőle. Mindannyiunkat nem rúghattak volna ki, mint ahogy a munkáltatók, azt sem tehették volna meg, hogy nem fizetnek bért. Amennyiben mégis erre vetemednek egy jogszerű sztrájk esetében, a megélhetése akkor sem került volna veszélybe egyikünknek sem, mert amikor felkerestem Nagy Sándort, a SZOT főmuftiját, ő azt mondta: sztrájkoljunk, amíg jónak tartjuk, kifizeti a béreinket a szakszervezet a sztrájkalapjából, de ne ver-jük ezt nagydobra, mert ha holnapután beszüntetné a munkát ötezer bányász, akkor beszarna a halott. Az információt megosztottam a közelmúltban elhunyt Boros Pistivel és Murányival, ezzel együtt ők úgy gondolták, nem feszítenék tovább a húrt.
Én meg azt gondolom a mai napig, hogy ha néhány hétig kitartunk, úrrá leszünk a félelmeinken, a minden áron való megegyezésre való késztetésen, alakulhatott volna másképp a Magyar Nemzet sorsa. Bár kétségtelen, hogy az akkori összetételében, piaci körülmények között aligha lett volna életképes országos napilap belőle: ha nem is a Hersant-féle módszerrel, de bizony jó néhány helyből utánlövő kollégát le kellett volna cserélni megfelelő szakújságírókra, amit 1991 októberében csak néhányunkról lehetett némi ironikus felhanggal elmondani a szerkesztőségben, amely éppen akkor hozta meg a legszánalmasabb döntését, amikor leginkább méltónak bizonyulhatott volna az alapító Pethő Sándor szándékához. Murányi Gábor – aki a Volt egyszer egy Magyar Nemzet? című munkájáért méltán részesült Pulitzer-emlékdíjban – maga is ambivalens, már szinte tudathasadásos: a néhány hete nyilvánosságra hozott 1992-es naplótöredékében alig hogy leírja, „győztünk”, rögtön utána elárulja, hogy valami eltört benne. Ugyanakkor a mennybe meneszt engem, másfél évtizeddel a sztrájkbizottság feloszlása után…
*
Egy holokauszttagadó Amerikában tettleg inzultálta a 72 esztendős, erdélyi születésű Elie Wieselt, arra próbálta rábírni, tagadja meg mindazt, amit a gyermekként túlélt tapasztalatai alapján megírt. Az 1986-ban Béke Nobel-díjjal kitüntetett író volt az első Élet Menete (March of the Living) szónoka Birkenauban, ahová a több ezer fős életmenet Auschwitzből átsétált, köztük Dési és én, akik mint a Magyar Nemzet tudósítói voltunk jelen az eseményen.  Jani ötlete volt, mekkora truváj lenne interjút készíteni Elie Wisel-lel, a következő pillanatban már furakodtunk előre, hogy a közelébe férkőzhessünk. Aztán ott álltunk szemtől szemben Wiesellel, Jani mondta, kik vagyunk, honnan jöttünk, s hogy szánna-e ránk néhány percet. Az udvarias elutasító válasz az volt, ne haragudjunk, de Auschwitz óta ő nem hajlandó az anyanyelvén megszólalni (időközben ezt az álláspontját megváltoztatta).
*
Szia Péter! Nézd mit tettek a zsinagóga kerítésével!  Karcagon a közelmúltban gyönyörűen felújított szépapa korú (elmúlt száz éves) zsinagóga kerítésére sprézett egyik szöveg: A zsidó vallás nem vallás. A másik: Hitler – mellette vélhetően hébernek szánt betű. Hitsorsos barátnőm a szomszédos keresztutcából újságolja, neki a fürdőben mondta egy asszony, hogy minek ezen csodálkozni, ha egyszer a helyzet ilyen feszült az országban. Tetszenek érteni, ugye, ha feszültség van, azt a zsidókon, elnéptelenedett templomaikon, temetőiken kell levezetni, ez már csak így van, de azért ne vegyük nagyon a szívünkre, a nem magyarok is megérthetik, hogy sorsfordító időkben elszabadulhatnak az indulatok.
Ilyen nem magyar volt az én drága nyomdász nagyapám, akiről  1993-ban nevezték el azt az utcát (a zsidó utcát), ahol a zsinagóga dacol az elmúlással, és bár istentisztelet csak az őszi nagy ünnepeken (Ros Hásáná, Jom Kippur), fizetett résztvevőkkel Debrecenből, hogy kilegyen a minjan, és a júliusi mártír ünnepségen van, amikor hazalátogatnak Pestről, távolabbi vidékekről az életben maradt öreg zsidók, a templom túléli őket, túlél mindannyiunkat, mementója  annak, ami úgymond nem ismétlődhet meg – hangzik el újra és újra jeles alkalmakkor.
Jeruzsálemben, a Cion-hegyen örök nyugalomba helyezett nagyapám papírjai között találtam egyet, amelyen  1938-ban igazolnia kellett, hogy magyar származású, akkor már több mint két évtizede működött a nyomdája a Medgyesi és a Kacsóh utca sarkán, rendszeres megrendelői között tudhatta a Magyar Tudományos Akadémiát, itt készültek apám, az egyszem betűszedő közreműködésével Scheiber Sándor kiadványai, a városi újságok, és itt lett könyv 1924-ben a város híres szülötte, a néprajz professzor Györffy István Kunsági Krónika című munkájából.
Mondhatni persze, mért kellene ebből akár sejtenie is bármit bárki emberfiának, aki a zsinagóga kerítésén hozza az érintettek tudomására, hogy amit  immár 5767 esztendeje zsidó vallásként tart számon az emberi emlékezet, az valójában nem az, mit neki Ótestamentum, Holt-tengeri tekercsek, Jézus nem volt zsidó, csak a zsidók terjesztik róla, a kereszténység keletkezésének, apostolainak semmi közük a zsidósághoz, amelyhez valamilyen módon kötődőkről csak azt lehet tudni e hazában, hogy nem magyarok,  s ez így együtt megalapozza a feltételezést, hogy ha itt kérem szépen bármiféle baszd meg van, mindjárt tudni lehet, kiken kell elverni a port.
Miért van az mégis, ha ilyen gyalázat megesik egy városban, ahol már csak néhány zsidó család él, s két évvel ezelőtt a zsinagóga szomszédságában egykor volt  izraelita elemi népiskola tanítójának kisebbik fia, a 13 éves korától Izraelben élő, gyökereit úgymond nem felejtő Nobel-díjas Avram Hershko (született Herskó Ferenc) nevétől volt hangos a város, ha megtörténik egy ilyen gyalázat, az ellen (ha mernek) rendre a nemmagyar zsidók tiltakoznak, és nem a magyar nemzsidók (Karcagon főleg reformátusok, kisebb mértékben katolikusok)? El tudom képzelni, hogy az éj leple alatt komponált antiszemita graffitiket már hajnalban felfedezte a szemben lakó szomszéd, akinek a nagyszülei még megsiratták az elhurcolt zsidókat, megtölt egy vödröt vízzel, rak bele Domesthost, Hypot, vécétisztítószert, ami éppen kéznél van, aztán adj neki a surolókefével, még mielőtt a város Madaras felőli végében lakó hitközségi elnök, a nem túl jó egészségnek örvendő Rosinger Öcsi észrevenné, miféle gyalázat esett meg az évekig tartó fáradozása nyomán megszépült karcagi zsidó templommal.
*
Tegnap este hívott egy barátom, hogy az izbégi Szent András katolikus plébánia templomon árpádsávos zászlót lenget a szél. Telefonáltam a Népszabadságnak, Népszavának, Magyar Rádiónak, MTI-nek, a Magyar Televízió, az ATV Híradójának, különösebben nem hoztam lázba senkit, meglátjuk rámozdul-e a hírre valamelyikük. Két apropója is lehetne. 1. A templom középület, törvény rendelkezik a fellobogózhatóságáról. 2. Templomot eddig még nem ékesített árpádsávos zászló.
A hírnek aktualitást ad Szentendrén, hogy a későbbi nemzetvezető Szálasi Ferenc itt kezdte politikai pályafutását, s innen juttatták az első nyilas képviselőt, Csia Sándort a magyar országgyűlésbe.
*
Az afféle históriák, mint amit útjára bocsátottam az izbégi Szent András plébániatemplomra kitűzött árpádsávos lobogók felemlegetésével – abban a hiszemben, hogy a sajtó majd teszi a dolgát –, sajátos fordulatot vesznek, aminek kimenetelét lehetetlen megjósolni. Egyedül az ATV televízió tartotta érdemesnek, hogy tudósítson a párját ritkító jelenségről. A riporthoz előzetesen annyit tettem hozzá, hogy a templom plébánosa az 1997-ben Esztergomban felszentelt Fajcsák Tibor, a plébániatemplom a Budapest-Esztergom Főegyházmegyéhez tartozik, megyés püspöke dr. Erdő Péter prímás, érsek, akinek írását volt szerencsém megjeleníteni a 80 esztendős Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbiról Nehéz zsidónak lenni című, 2004-ben megjelent könyvemben, amelyben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dékánja, dr. Fröhlich Ida professzorasszonyt is a szerzők között tisztelhettem.
A plébános nem nyilatkozott, kamerán kívül annyit mondott, akinek ez nem tetszik, tanulmányozza a magyar történelmet, a hívők meg árpádsávos zászlókkal felszerelkezve mondták az ilyenkor szokásosat. Álltam a sarkon, számos ismerősöm jött az alkalomhoz illő viseletben, köszöntöttük egymást, ahogy máskor is szoktuk. Egyszer csak mellém lép egy nagyra nőtt fiú, kezet nyújt, bemutatkozik, kérdezi: maga Kertész Péter, aki a templomunk ellen a tüntetést szervezi?
Javában tartott az istentisztelet, mikor egy rokonszenves úr lépett mellénk, hogy aláírnánk-e a Magyarok Világszövetsége felhívását a Szabadság téri szovjet emlékmű elbontására.
Alakul az imázsom: tüntetést szervezek egy katolikus templom ellen, és még egy ilyen nemes célt szolgáló ívet sem írok alá.
*
Van gyakorlatom az efféle szélmalomharcokban, baráti jó tanácsok elviselésében, hogy végül is mire jutottam, hagytam volna az egészet a francba, annyit sikerült elérned, hogy valóságos zarándokhely lesz az izbégi plébániatemplom, amely nyitva áll mindenki előtt, le lehet tenni a nagy esküt, hogy a következő misére százával érkeznek a hitükben kikezdhetetlen magyarok, nehogy véletlen arra kószáljak, és a szeretet nevében jól elagyabuláljanak, tudnék én írni másról, annyi minden van a tarsolyomban, amit 70 esztendő alatt elraktároztam, foglalkozzak az unokáimmal, ha meg végképp nem tudom mivel múlatni az időt, keressem fel Dórikát a szentendrei zsidó temetőben, ahol furcsa mód megnyugszom kicsit, gyomlálgatok, esedékes lesz a kaszálás, a tavaly nyári forróságban kiszáradt fagyalok pótlása, minek kell nekem Szálasival, nyilas szimbólumokkal foglalkoznom, temetőgondnokként lenne dolgom éppen elég, nem végzi el helyettem senki…
                   Kertész Péter

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!