Kiss Norbert Ádám, az RTL Klub riportere lett a Házon kívül című
magazin új műsorvezetője. „Két hét, egy hét váltásban dolgozunk Boros
Krisztával. A műsor kivitelezésében az tetszik, hogy a felkonferáló
szövegeket is az adott terepen vesszük fel, legutóbb éppen a
mélyszegénységbe süllyedt falvakról készítettem riportot. A vezeték
nélküli internetkapcsolatot már kiépítették, de csatornázás még nincs.
Elengedhetetlen számomra, hogy riportot is készítsek, éreznem kell,
hogy közöm van a műsorhoz” – mondta.

 „A legutóbbi adásban lement az én anyagom is, amit magam konferálhattam fel, mint házigazda. A néző így könnyen eldöntheti, mennyire tudok közel kerülni az emberekhez, vagy hogy miképpen reagálnak azok a riportalanyok, akik általában sohasem jönnek zavarba. Nem tartom magam címlapférfinak, inkább a kérdezéstechnikámra, vagy a beszédstílusomra támaszkodom” – magyarázta. „A Házon kívül politikai-közéleti magazin, de cseppet sem száraz, inkább szabad felfogású, és provokatív. Ébren kell tartanunk a nézőt este tizenegykor” – tette hozzá a műsorvezető, aki fogadkozott, belőle nem lesz bulvárarc. „A tévében nem beszélnék étkezési szokásaimról, vagy gyerekvállalási terveimről. Próbálok hiteles figura lenni, és kedvesen-gátlástalanul nyúlni azokhoz a témákhoz, melyekről sokan nem mernek nyíltan beszélni. Eszközöm a humor is, de a gúny már nem.”
Kiss Norbert Ádám sosem akart tűzoltó lenni, híradós riporternek készült kicsi korától. „Iskolaújság, Duna Tv-s diák újságírás, majd nyolc hónap könyörgés, hogy vegyenek fel gyakornoknak a TV2-hez. Amikor lejárt a gyakornoki időm, megmentett az árvíz: 2002 augusztus 20-án riporterhiány miatt engem is kiküldtek a terepre. Emlékszem, egy évig nem nagyon beszéltem a koromról. Attól féltem, ha megmondom, hogy valójában hány éves vagyok, azonnal elküldenek. Később ezen a főszerkesztővel jót nevettünk, hiszen tizenhét évesen, érettségi nélkül kerültem be egy kereskedelmi tévé híradójához. Három évvel később hívtak át az RTL Klubhoz, ahol vonzott, hogy kiszakadhattam egy kicsit a napi rutinból. Már ötödik éve dolgozom a XXI. században, és a Házon kívülben. Noha gyerekként nem vágytam a kamera elé, ha felnőttként belegondoltam, milyen előrejutási lehetőségeim vannak, a következőt láttam: lehet valakiből jó riporter, még jobb riporter, szerkesztő – ehhez sokat kell tanulni, és még többet érni –, valamint képernyős. A kamera mindkét oldalához hozzászoktam, hiszen a Híradóban, illetve a XXI. században mi magunk is látszunk a riportokban. Engem nem válogatásról, vagy katalógusból választottak ki; ismerem a stábot, a munkafolyamatokat. Két tanácsot kaptam: próbáljam magamat adni, és ne öltözzek nagypapásan. Amikor azt mondja az operatőr, hogy „forog, tessék!”, az ember automatikusan el akar valamit játszani, hiszen látványosan művi a szituáció. De meg lehet szokni. Olyan kiscsikó szeretnék lenni, aki mindenkit megcsíp egy kicsit a réten, de nem lehet ezért gyűlölni őt. Ami pedig a másik kérést illeti, annak sokkal nehezebb volt megfelelni, mert imádom a nyakkendőt és a pulóvereket!” – nevetett.
„Ha visszanézem magam a tévében, mindig eszembe jut, mennyit kell még tanulnom” – mondta Kiss Norbert Ádám. „Olykor túl sűrűn gesztikulálok a kezemmel, ami roszszul mutat a képernyőn, bár az is, ha vigyázzban állok. Azt hiszem, a tévés munka olyan, mint a házi feladat: ha jól megcsinálom, nem jár érte dicséret, de ha rosszul, akkor beírják az egyest...” – viccelt a riporter, aki azt is elárulta, hogy nem nagy tévéfogyasztó. „Ha egész nap a készülék előtt ülnék, alig találnék magamnak témát. Sokszor elkapcsolok este, ha jönnek a hírek, mert már telítődnék a rengeteg adattal. Nem tartozom azok közé, akik nem tudnak kikapcsolni. Az iraki háború kitörésekor nekem kellett segítenem a külpolitikai szakújságíróknak, még a TV2-nél. Beültettek egy levegőtlen szobába, hogy megszűrjem a külföldi átvételeket. Kiválasztottam, mely képek mehetnek adásba, és melyek nem. Az iraki propaganda az volt, hogy minél véresebb felvételekkel próbálták meggyőzni a nézőket a megszállók bűnösségéről, az amerikaiak pedig pont fordítva csinálták ugyanezt. Hullahegyeket, lefejezett katonákat, gyerek holttestekkel megrakott szekereket kellett bámulnom hosszú órákon keresztül... Úgy éreztem, muszáj egy falat kiépítenem magam körül. Lehet, hogy szörnyen hangzik, és azt gondolják az emberek, ezért nem is tudom átélni mások problémáját, de ennek a falnak működnie kell, különben nem megy. Azt szokták mondani nekem, milyen jó, hogy riporterként bárhová eljuthatok. De oda is el kell mennem, ahová senki sem szeretne.”

Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!