200 éve tudható szülinap

– A kétszáz éve született Aranyé alighanem az egyik legjobban feldolgozott életmű a magyar irodalomban. Lehet-e, érdemes-e új szempontokat találni ebben a témában?

– Igen és igen. Sokat tudunk Aranyról, de az életmű egészét még nem tártuk fel tökéletesen. Bár jelentős szövegeinek nagy részét kiadták, ez korántsem a teljes anyag. Még idén is jelentek meg olyan munkái, amelyeket eddig nem publikáltak. Például egy folyóirat most közölte Arany egy diákkori prédikációját. Másfelől a már megjelent szövegek új csoportosítása is új értelmet adhat az életműnek. Az én könyvem, a „Mi vagyok én?” többféle szempontból igyekszik új megvilágításba helyezni a költő életét és műveit. Az életrajzzal foglalkozó első fejezet például a szokásoktól eltérően nem az irodalmi életműből indul ki, hanem Arany társadalmi helyzetének változásait követi végig. A másik két nagyobb egység a költő epikai és lírai műveinek elemzése. Talán megélénkítheti az Arany Jánosról való gondolkodást, ha új szempontokat is megfogalmazunk. A balladák esetében például engem nem az érdekelt, hogy az életmű mely periódusában készült, hanem az, hogyan jelenik meg bennük a démoniság. Aranyról egyébként tudni kell, hogy ő szerette a saját „hatáskörében” tudni élete fontos darabjait, ezért bizonyos szövegeit ő maga söpörte félre azzal, hogy azokat nem tette be a köteteibe.

– Joga van az irodalmi utókornak felülbírálni Aranyt, akinek minden bizonnyal megvolt az indítéka erre a „tisztogatásra”? Talán nem akarta, hogy gyengébb írásain keresztül ítéljék meg.

– A visszaemlékezések szerint Arany több szövegéről lemondott, vagy sógorára bízta, hogy égesse el. Sajnos az illető volt olyan botor, hogy ezt meg is tette. De ha egy író nem semmisíti meg visszavonhatatlanul a szövegeit, akkor az irodalmi szokásjog megengedi, sőt megköveteli ezeknek a szövegeknek a felfedezését. Egyébként Arany pontosan tudta ezt. Több írásában, levelében, naplórészleteiben utal is rá, hogy tisztában van azzal, az irodalomtörténetnek más szempontjai lesznek, mint neki magának. Arany rendkívül csüggedten és kishitűen nyilatkozott arról, hogy őt valaki számon fogja tartani a jövőben. Nehéz eldönteni, hogy ez minek volt köszönhető, de valószínűleg része volt benne a betegségei miatt őt sújtó depressziónak. De azt is tudjuk, hogy Arany eleve ilyen alkat volt. Nem a saját életművében kételkedett, hanem a nemzeti emlékezetben, amely őt számon tartani lett volna hivatott.

– Ebben mindenképpen tévedett. Aligha van olyan 19. századi magyar költő, aki nagyobb hatással lett volna a 20-21. századi irodalmunkra Petritől Eszterházyig. Ennek mi lehet az oka?

– Megható, hogy Aranynak mekkora hatása volt az övétől messze elütő mentalitású, neveltetésű emberekre. Mondhatnék tucatnyi nevet, de vegyük csak Petri Györgyöt és Tandori Dezsőt – két alapvetően más világ, de mindketten Aranyig vezetik vissza a gyökereiket. És ez nemcsak Arany nyelvezete miatt van, amiről beszélni szokás, hanem az életmű hihetetlen rétegzettsége miatt. Mindenki talál benne olyat, amit folytatni akar. Ez a hatás az elmúlt másfél évszázadban nemhogy megszűnt volna, de tovább erősödött. Itt van például az örökös átmenet, amiben élünk. Aki megérti Aranyt, megérti azt is, hogyan lehet tovább élni egy kataklizma után anélkül, hogy feladnánk a múltunkat. Arany pontosan látta, hogy 1849 után teljesen új világ kezdődik. Miközben minden, amiből az ő művészete táplálkozik, ahonnan meríteni tud, az a „régi világból” jön. Hogy ezt miként lehet feldolgozni – reflexióval, töprengéssel –, vagyis hogy mit kezdhetünk saját közelmúltunkkal, azt nagyon is meg lehet tanulni tőle. Ráadásul az ő esetében volt még egy ilyen váltás. 1867, a kiegyezés, ami után még távolabb került az eszményeitől. A magyar irodalom egy sor jelenségét csak belőle kiindulva lehet megérteni. Hogy mást ne mondjak, sok zsidó származású magyar író, gondolkodó és irodalomtörténész elsősorban rajta keresztül volt képes kapcsolódni a magyar irodalmi hagyományhoz. Kevesen tudják, de az egyik legkiválóbb Arany-szakértő, Scheiber Sándor főrabbi volt, aki sajnos soha nem írta meg Arany-monográfiáját, pedig mindent tudott Aranyról. Vas István vagy Radnóti is Aranyon keresztül talált el ahhoz a nemzetfogalomhoz, amely nem kirekesztő, hanem befogadó. Ennek a lényege az, hogy a nemzet a nyelv, és aki azt birtokolja, az része a nemzetnek.

– Ha már a nyelvnél tartunk: Petőfit a legtöbb fontos nyelvre lefordították, Arany viszont szinte ismeretlen a határon túl. Miért?

– Petőfinek volt egy életművön kívüli legendája, ami sokkal vonzóbbá, hogy ne mondjam, eladhatóbbá tette őt külföldön is. A forradalom, a szabadságharc, a korai halál. Arany Jánosnak ráadásul nem volt szerencséje a fordítóival. Petőfi esetében – ahogy az magyar költőknél lenni szokott – a nemzetközi karriert a német fordításai alapozták meg, Arany első interpretációi pontatlanok és kevéssé élvezhetők voltak. Nem talált rá olyan műfordító, aki a saját irodalmában hozzá hasonló szintet képviselt volna. Ugyanez volt a helyzet minden más nyelven. Arannyal ebből a szempontból rosszul gazdálkodott a magyar kultúra, és sajnos ez a helyzet azóta sem sokat változott.

– Pedig most van rá esély: a kormány 4 milliárd forintot szánt Arany örökségének ápolására. Mire elég ez?

– Legyünk pontosak: a kormány éppen annyi pénzt adott az egyik legjelentősebb magyar költő örökségének ápolására, az Arany-emlékévre, amennyit a harmadosztályú Kazincbarcika stadionjának felújítására. Egyébként ez nem kevés pénz. Kár, hogy az összeg csak az év elején derült ki, miközben azt, hogy Arany János 1817-ben született, éppen kétszáz éve lehet tudni. De hogy a kérdésre válaszoljak: konferenciák és könyvek születnek, az én Arany-könyvem is ebből a forrásból kapott támogatást. Született ezeken felül egy vitatható esztétikai minőségű Arany-szobor Nagyváradon. Többen fontosnak tartottuk volna, hogy elinduljon végre egy komoly Arany-fordítási ciklus. Kukorelly Endre ötlete volt, de én is messzemenően egyetértek vele, hogy meg kellene keresünk különböző nemzetek és nyelvek legjelentősebb kortárs költőit, akiknek elég pénzt és időt kellene kapniuk arra, hogy lefordítsák a legfontosabb Arany-műveket. Pilinszky akkor lett Nyugaton is elismert, amikor Ted Hughes, az egyik legjelentősebb brit költő lefordította néhány versét. Ez persze nem olyan látványos, mint egy szobor, de hosszú távon nagyobb hatású az irodalomra és Arany megítélése szempontjából. A lengyelek jól csinálják ezt: két évvel korábban kezdték szervezni a Chopin-emlékévet, és sikerült is nagy nemzetközi visszhangot kiváltó eseménnyé tenniük. Mi meg 2011 elején kaptunk észbe, hogy nahát, Liszt Ferenc éppen 200 évvel azelőtt született! Vagy ott volt a balul sikerült Kazinczy-emlékév, amikor azt találták ki, hogy legyen az A Magyar Nyelv Éve. Agyrém. Végre lehetett volna valamit kezdeni a Kazinczy-hagyatékkal, lehetett volna kritikai kiadásokat finanszírozni, bármit. Ehelyett műanyag tollakat és szatyrokat nyomtattak, mondván, hogy azzal közelebb lehet hozni a fiatalsághoz a magyar nyelvet. Jó volna, ha ezeket a témákat nem kampányszerűen kezelhetnénk, vagy ha a politikának erre szüksége van, akkor legalább a szakma mondhatná meg, mire volna a leginkább szüksége. Az embernek értelmiségiként fel kell ismerni, hogy ezek a helyzetek így működnek, és ebből kell kihozni a maximumot. Arany esetében, ha már így alakult, igyekszünk a lehető leghasznosabban kitölteni a rendelkezésünkre álló teret. Jó vagy rossz, most mindegy is. De legalább történik valami.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!