– Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület leköszönő püspöke utolsó interjúiban, ön pedig – mint már új püspöke – első nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy változásra van szükség a református egyházban. Adja magát a kérdés: reform a reformátusoknál?

– Felfogásom szerint mélyreható szemléletváltásra van szükség, de nem szeretem a reform szót, mert nem minden esetben fedi le azt, amit ki akarunk vele fejezni. A székfoglalómban is ezért használtam a megújulás szót.

– Mihez képest kell megújulniuk?

– A 20. század számos kihívás elé állított bennünket, és nem mindig volt időnk arra, hogy elmélyüljünk saját dolgainkban. Most talán van időnk lelassulni, és figyelmünket az emberek lelkében végbemenő változásokra fordítani. A belső változás más vezetői, lelkipásztori hozzáállást igényel, és a reformációra való készülés akkor lenne az igazi, ha az nem puszta reformok megvalósításából állna.

– Próbálom értelmezni, amit mond, de javítson ki, ha rossz következtetésre jutnék: a reformátusok az elmúlt évtizedekben elvesztették a kapcsolatot az emberekkel?

– Erről szó sincs. Csupán bennünket is sodortak az elmúlt évtizedek társadalmi változásai. Csak egyetlen, személyes példa: amikor 1989 táján megnyílt a lehetőség a hitoktatásra, nekem, fiatal lelkészként, aki általános teológiát tanultam, mindennapra négy általános iskola és négy gimnázium jutott. Vagyis, ha csak hittanórákat tartok, és nincs egyéb szolgálatom, akkor is kitelt volna a munkaidőm. És ehhez még jött a kórházi misszió, majd részt vettem a debreceni egyetemi  gyülekezet beindításában, valamintreggel és este is tartottunk istentiszteletet a Nagytemplomban. Mindezt úgy, hogy még nagy volt a lelkészhiány. Ma már más a helyzet: egyre többen végeznek a különböző hitéleti szakokon. Ez új lehetőségeket kínál.

– Vagyis segítőket kapnának a lelkipásztorok?

– Pontosan. Ott, ahol erre lehetőség van. A kisebb falvakban nyilván nem, de a nagyobb gyülekezetekben igen. A lelkipásztorok munkáját hitoktató, gyülekezeti diakónus, adminisztrátor segíti majd; a nagyobb bevételű egyházközösségeknél pedig, a tavaly bevezetett gazdasági törvényeink alapján kettős könyvelést kell végezni, amihez szakemberekre lesz szükségünk.

– Új templomok is épülhetnek?

– Szeretnénk, ha a társadalmi mobilitás, az országon belül tapasztalható keletről nyugatra vándorlás következtében kialakult új közösségek megtalálhatnák gyülekezeteinket. Debrecen egyik fiatal kerületében, a Lencztelepen is ezért épült templom.

– Vagyis, a református egyház hamarosan munkahelyteremtővé is válik.

– Ez összhangban van egyházi berendezkedésünkkel. Nálunk ugyanis mindenki fontos feladatot végez. A világi tagok sem bábuk, hanem együttműködők. A presbiterek sem szavazógépek, hanem egyházunk életének alakítói. Lehet, hogy voltak olyan történelmi korszakok, amikor mindez háttérbe szorult, de jól képzett szakemberek nélkül nem lehet eredményes munkát végezni.

– Ezért is kerültek nehéz helyzetbe más felekezettel együtt, amikor ismét bevezették a hit-, az erkölcstan- és az etikaoktatást az iskolákban. Kiderült ugyanis, hogy erre aztán végképp nincs elég szakemberük.

– Valóban, pár év még kell ahhoz, hogy beálljon a rend. De ez történik akkor, amikor nem a természetes önfejlődés vezet bennünket az újabb lépcsőfokig, hanem váratlanul támad lehetőség. De ha már itt tartunk, akkor ki kell mondani azt is, hogy az iskola nem templom.

– Azaz?

– Ahogyan Reményik Sándor is megfogalmazta: templom és iskola. Az iskola megadhatja a hitéleti alapokat, de a hit megéléséhez szükség van a templomi miliőre, a gyülekezeti közegre is.

– Kinevezését követően azt mondta, hogy megújítanák az istentisztelet rendjét is. Mi az, amiben ez új lehet?

– Téves az a teológiai alapállás, miszerint egy istentiszteleten mindent csak a lelkipásztor végezhet. A 20. század előtt ugyanis sokkal közösségibb élményt jelentett az istentisztelet. Helyén volt a kántor tisztsége, helyén a gyülekezeti tagok aktivitása. Aztán, a társadalmi változások hatására, a szocializmus idején minden feladat a lelkészre maradt. Korábban sok egyházközségben működött énekkar, képzett karnagy vezetésével. Vagyis: a racionalista istentisztelet-felfogástól vissza kell térnünk a közösségi istentiszteletek gyakorlatához, ahhoz, amit kálvini istentiszteletnek hívunk, s amit az európai protestáns egyházak jobban meg tudtak őrizni az elmúlt évszázadokban. Ez a munka már 2009-ben, a jubileumi Kálvin-évben elkezdődött, s most folytatódik.

– Milyennek látja ma a Magyarországi Református Egyház helyét és szerepét?

– A református egyház szerkezete, a világról alkotott felfogása emberközeli és társadalomérzékeny. Kálvin sem választotta szét az ember egyházi és világi életét. Abban a polgári közegben, amiben kialakult a svájci reformáció, természetes volt, hogy a keresztyén ember nem lehet más  a templomban és a templomon kívül. Ez olyan világot feltételez, amelyben a munka is istentisztelet-rangúvá válik. Tisztesség kell hozzá, becsület, szaktudás, a hivatás felismerése, amellyel az ember beteljesítheti azt a küldetést, amit Isten rábízott. Ez ma is így van. Mi nem vonulunk ki a társadalomból, hanem benne élünk. A Biblia ezért a saját életünk számára tükör, a Jézus életének példája pedig a saját életkérdéseink megoldásához segítség. Az a feladatunk, hogy részt vegyünk az emberek és a társadalom életében – ahogyan azt eddig is tettük a történelem folyamán.

– Mennyire kényszerül rá a református egyház, hogy részese legyen akár a napi politikának is? Gondolok itt arra, hogy lelkészük, Topolánszky Ákos államtitkár volt, az állami drogprevenció kidolgozója; másik, ma is gyakorló lelkipásztoruk, Balog Zoltán jelenleg miniszter; és az ország miniszterelnöke, Orbán Viktor is református.

– A református egyház társadalmi érzékenységéből fakad, hogy nem idegen tőlünk az ilyenfajta szerepvállalás. Ha ugyanis az egyháznak karakteres felfogása van a világról, akkor azt nem hallgathatja el. Még akkor sem, ha nem mindig tudunk együtt mozdulni a politikával. Ez is a kálvini szemléletmódból következik. Az állam lehet jó és gonosz, de nem törvényszerű, hogy mindig az a jó vagy rossz, amit az állam képvisel. Az egyháznak azonban minden esetben kritikusan és építő jelleggel kell viszonyulnia ehhez. Vagyis: ami az ember javára van, ahhoz csatlakozni kell. Ha pedig emberellenes, attól el kell határolódni.

– A kérdés csak az, hogy mennyire használ ez az egyháznak. Gondolok itt ifj. Hegedűs Lóránt lelkészükre, akinek (sokak számára kirekesztőnek tűnő) kijelentései, cselekedetei (Horthy-szobor-állítás), feleségének (Jobbik-képviselő) politikai szerepvállalása sokkal nagyobb teret kap a közbeszédben, mint bármely más hitéleti törekvésük.

– Az alaptétel már régen kimondatott: az egyház maradjon egyház. Minden olyan dologban, ami veszélyezteti egyházi mivoltunkat, abban nemhogy óvatosnak kell lenni, hanem akkor ott van a megállj. Amit említ, az kicsúcsosodó eset, és nem feltétlenül szerencsés. Az egész református egyházat ugyanis nem lehet személyekkel vagy cselekedetükkel egyenlővé tenni. Ezek elfedik ugyanis azt a munkát, amit a mindennapok során végzünk, legyen az lelkészi, diakóniai, segítő-gyógyító, oktatói vagy karitatív feladat. Mindeközben mindenkinek önmagának kell felelnie szavaiért és cselekedeteiért – legyen szó politikai vagy társadalmi kérdésről. A magam részéről elégedett vagyok a Magyarországi Református Egyház társadalmi szerepvállalásával, és nem gondolom, hogy azt egyetlen ember vagy egy kisebb csoport tevékenysége semmissé tehetné. Társadalmi szerepvállalásunk közben sem feledhetjük a szeretet kettős parancsát: szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Mindig akkor támad baj, ha a kettő elszakad egymástól és ellenhatásként ér bennünket az eredmény. Nem érhetjük be sem az istentelen, sem az embertelen megoldásokkal.

– Tapasztalnak bármilyen társadalmi ügyben ilyen ellenhatást? Itt van például a vasárnapi boltbezárások ügye.

– Hitünk szerint, ahogyan a bibliai negyedik parancsolat is megfogalmazza, szükséges megtartani a nyugodalom napját. Az nem lehet, hogy egész héten csak dolgozunk, mert ha nem pihenünk, annak előbb vagy utóbb az egészségünk látja kárát. Az, persze, fontos kérdés, hogy mi lesz azokkal, akik eddig a hétvégéből éltek. Erről, éppen a helyzet bonyolultsága miatt, feltétlenül beszélni kell. Az elv jó, de a megvalósítás feltételrendszerének biztonságos kialakítása sem nélkülözheti az emberséget és az emberi szempontok figyelembevételét. E körültekintés miatt Jézus nem véletlenül tanította azt is, hogy nem az ember van a szombatért (a nyugodalom napjáért), hanem a szombat (a nyugodalom napja) van az emberért (Mk 2,27-28).

– Vagyis konfliktust tapasztalnak emiatt a hívők körében?

– A nyugodalom napjának elvéről nem mondhatunk mást, mint hogy a vasárnap a feltöltekezésé.

– A szíve mélyén kinyitná a boltokat vasárnap?

– A szívem mélyén azt szeretném, ha mindenki testi-lelki boldogulást találna abban a rendben, hogy hat munkanap után a hetediken megpihen. Az volna a célszerű, ha a hatnapi munka után kinek-kinek biztosítva lenne az anyagi egzisztenciája.

– Nagyon diplomatikusan fogalmaz, de akkor rákérdezek: a református egyház ebben akár közvetítő szerepet is vállalna az állam és az emberek között?

– Az egyháznak kötelessége úgy tanítani a negyedik parancsolatról, hogy az emberek tudják, mi az, amit elveszíthetnek vagy nyerhetnek anyagi oldalról, és mi az, amit elveszíthetnek vagy nyerhetnek a lelkiek terén. Senki nem zsigerelhet ki senkit, még önmagunkat sem. Kikényszeríteni semmit nem tudunk, de a jobb belátás érdekében erről minél szélesebb körben beszélni kell.

– Az állam mindenesetre bezáratja a boltokat vasárnap. Elődje, Bölcskei Gusztáv egyszer azt mondta, hogy a reformátusok szeretnének ennek a hatalomnak hátszelet biztosítani, csak nem mindig találják ehhez a vitorlát. Most, úgy tűnik, részt vehetnek az országformálásban.

– A politikának, a hatalomnak megvannak a saját eszközei arra, hogy törvényekkel szabályozza az ország működését. Az egyháznak egyház módján kell részt vennie az országformálásban. Fontos, hogy ez a kettő szétváljon. Vagyis az egyház ne akarjon állam lenni, az állam pedig ne akarjon egyházat játszani.

– Czapp József mikepércsi lelkipásztor őszinte hangú levelet tett közzé a tisztújítás idején, amiben azt írta, hogy volt a reformátusoknak olyan püspöke, akiről azt hitték, beválik, aztán az ellenkezője derült ki. Önről éppen fordítva szólt, s bár kritikusan fogalmazott, mégis azt írta, hogy azért kell támogatni önt, hogy jó püspök legyen. Mekkora terhet jelent, hogy püspökké választották?

– Óriási megtiszteltetés, de nagy a vele járó felelősség is. A Tiszántúli Református Egyházkerület az egész Kárpát-medence reformátusainak életében meghatározó szerepet játszik, és nem csupán területi nagyságát illetően vagy a történelmi örökségét tekintve. Az elmúlt napokban többen úgy biztattak, hogy közben éreztem, nem irigyelnek a ránk váró feladatok nehézsége miatt. De azt határozottan érzem, hogy nagyon sok emberben szunnyad az erő, a szándék a megújulásra. Másrészt valóban szokatlan, hogy egy gyakorlati teológusból legyen püspök, ahogyan ez az én esetemben történt. Az egyháznak ugyanis nem csupán dogmatikai kérdésekre kell választ adnia. Most, az elmélyülés és a belső építkezés fázisában gyakorlati dolgok véghezvitelére van szükség. Türelmesen, átgondoltan. Ehhez pedig úgy látom, van érzékenységem.

– A Zsinat február végén lelkészi elnököt is választ. Készen állna arra a feladatra is?

– Erről nem érdemes beszélnünk, mert ez semmiképpen sem egyéni ambíció kérdése! A döntés a százfős Zsinat kezében van. Azt azonban érzem, hogy az egész országban hasonló igények fogalmazódnak meg az egyház jövőjét illetően, mint a Tiszántúli Református Egyházkerületben, és a Zsinat folytatni akarja a megkezdett munkát egyházunk megújulásáért.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!