Interjú Jennifer Clement íróval, az "Elveszett lányok országa" szerzőjével.
– Könyve Guerreróban, Mexikó délkeleti részében játszódik. Olyan vidék ez, ahonnan a férfiak már rég elmentek, az asszonyok pedig fiúnak öltöztetik a lánygyerekeket, nehogy szemet vessen rájuk egy drogbáró, és a kert végében ásott vermekben rejtik el őket, ha jönnek a terepjárók. Többször elmondta már, hogy az Elveszett lányok országa fikció. Guerro is az?
– Nem, nem, Guerrero tényleg ott van, és pont olyan, amilyennek leírom. És bár a könyv szereplői kitalált alakok, ezeknek a lányoknak a sorsa nagyon is valóságos. Újságíróként több mint egy évtizedig foglalkoztam olyan lányok történeteivel, akiket elraboltak és prostitúcióra vagy drogcsempészetre kényszerítettek. Rengeteg interjút készítettem a mexikóvárosi Szent Márta Acatitla Női Börtönben ülő lányokkal, asszonyokkal – mert ugye, ha lebuknak, egyértelmű, hogy nekik kell börtönbe menniük. Ezekből az interjúkból állt össze aztán a regény.
– Biztosan nem tudja, de Magyarországon is vannak olyan falvak, amelyekben szinte teljesen hiányzik a lányok egy bizonyos korosztálya. Vagy elszöktek otthonról, vagy eladták őket prostituáltnak.
– Hallottam erről, magyar ismerőseim meséltek ilyen történeteket. A szegénység borzasztóan nagy úr, egy átlag amerikai vagy európai ember el sem tudja képzelni, mi minden történhet egy lánnyal. Bár pontos statisztikai adat nincs, az USA külügyminisztériuma szerint évente csaknem 800 ezer embert adnak el az országhatáron túlra. És ebben nincsenek benne azok, akiket Mexikóban rabolnak el és kényszerítenek rabszolgaságba.
– Egy interjúban azt mondta: ha Mexikóban ellopják a kocsidat, a rendőrök azonnal intézkednek. De ha egy lány eltűnését jelentik be, valószínűleg nem történik semmi.
– Ez így van. A lányok valójában nem értékesek. Különösen a szegények. Persze a futtatóiknak nagyon is azok, hiszen amíg egy zacskó drogot csak egyszer lehet eladni, addig egy lányt akár naponta többször is.
– Ön valójában amerikai: az Államokban született, szülei amerikaiak, angol iskolába járt. Mégis Mexikóról ír, ott él és dolgozik. Mi tartja ott?
– Én mexikói vagyok, ezt tekintem hazámnak. Valóban az USA-ban születtem, de egészen kisgyerekkorom óta Mexikóban élek. Én még láttam ezt az országot, amikor nem az erőszak és a drog irányította. Könyvem tulajdonképpen rekviem Mexikóért.
– Mikor történt mindez?
– Ez régóta tartó folyamat, de valójában tíz évvel ezelőtt eszkalálódott. Akkor Felipe Calderón elnök „háborút” hirdetett a drogkartellek ellen. De mivel ehhez sem eszközei, sem valódi szándéka nem volt, csak káoszt és anarchiát hozott az országra. Csaknem százezer ártatlan embert öltek meg a drog elleni harc jegyében, a főbűnösök pedig szabadon sétálnak.
– 2009 és 2012 között ön volt a mexikói Pen Club elnöke. Íróként is legfontosabb feladatának a tényfeltáró újságírók védelmét nevezte. Miért?
– Amikor a könyvemhez gyűjtöttem anyagot, többször megfenyegettek, hogy álljak le. Még személyes védelmet is kaptam. Aztán egy nap a testőröm mondta, hogy jobb volna, ha tényleg leállnék egy időre, mert nem tudnak megvédeni. Ez volt az az időszak, amikor néhány év alatt több mint száz újságírót öltek meg Mexikóban. Végül folytattam az írást, és sikerült elérnünk, hogy az újságírók elleni gyilkosságokat ne helyi, hanem szövetségi ügyként kezeljék és kapjanak nagyobb nyilvánosságot.
– A könyvének legtöbb hőse küszködő, reményvesztett asszony. Ön viszont – úgy tűnik – bírja a harcot és talán optimista is. Miben bízik valójában?
– Mélyen hiszek az irodalom erejében. Korábban írtam cikkeket is újságokba, adtam millió interjút, felszólaltam különböző konferenciákon, de ezek egyike sem ért annyit, mint egy regény. Emlékezzen csak, Dickens Twist Olivérje után elkezdték másképp nézni a gyermekmunkát Angliában. Victor Hugo Nyomorultak című regénye rávilágított a Franciaországban élő szegények helyzetének tarthatatlanságára. Émile Zola munkássága pedig eleven felkiáltójel volt. Mindig kell egy író, aki szót emel a kitaszítottakért. Ez az, amiben száz százalékig biztos vagyok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
