A dal nem hazudik

– Tényleg táncolni fog? 

– Azt szeretném, hogy ezen a két estén a közönség jól szórakozzon. Lesz jó pár dal, amikor fel lehet állni a székekből, és lehet táncolni. És igen, ha mindenki szépen táncol, akkor egy kicsit én is fogok. Vagy nagyon kicsit. De ehhez nagyon jól kell játsszunk, úgyhogy inkább arra igyekszem koncentrálni. 

– Ez azt jelenti, hogy buli lesz? Nekem például a Presser-dalok zöme inkább valamiféle fájdalmat hív elő. Vagy minimum karcolgatja azt. Meg itt ez a hetven év is, a közben végérvényesen kirakott pontok. Zenésztársak, barátok halála, az LGT vége – menynyire érinti meg az elmúlás? 

– Eléggé. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem foglalkoztat. Ebben a korban méricskélünk. Azért ennek a fájdalom dolognak, amit említett, nem örülök. Ezek szerint valamit rosszul csinálok, mert engem az irónia jobban érdekel, mint a szomorúság – az októberi koncerteken pedig kifejezetten a mulattató énemet is szeretném előhívni. Az „egyzongorás” szerzői estjeimen sokat nevet a közönség. Az Arénában megpróbálok majd „nagyobb ecsetet” használni. Ha sikerül, lesz egy kicsike zenés parádé. 

– Értem én az iróniát is, de azért sokszor ott a fájdalom – dr. Bánatnak például napi ötven bánat az átlaga. Átveszi mások búját-baját?

– Ilyen értelemben nem vagyok túl szerencsés alkat, mert eléggé hajlamos vagyok átvenni mások baját, keresni megoldásokat. De nem kell mindig résen lenni. Nem kell mindig megfelelni. Az egyik jelszavam az, hogy ha segíteni akarsz, akkor várj egy kicsit. Mostanra rájöttem, hogy nekem is illene betartani az általam kreált jelszavakat. De dr. Bánat nem én vagyok, egyáltalán nem. 

– Apropó, megfelelés! Az egészen friss, Oláh Ibolyának írt Voltam Ibojka című dalest címadó dalának van egy rendre ismétlődő sora: arról énekel, hogy volt minden, „csak megfelelő fehér ember, az nem, az nem”. Milyen a megfelelő fehér ember? 

– Nem tudom. Én ilyenkor Ibolyka fejével gondolkodom – a más előadóknak írt dalaim valójában az ő önéletrajzi dalaik. 

– Átlényegül dalírás közben? 

– Fogalmam sincs, hogy ezt így hívják-e, vagy hogy akarok-e én egyáltalán átlényegülni. Mikor dolgozom, magamban az adott előadót hallom, az ő hangján szólal meg a dal. Egyszerű képlet: ahogy a „Voltam Ibojkát” nem énekelhetné más, mint Ibolyka, az „Egyszer” csak Rúzsa Magdié lehetett.

– Többször mesélt róla, hogy gyerekkorában a fölső szomszédjuk Seress Rezső volt, akihez feljárt beszélgetni. Van olyan „szomszéd ifjú”, aki most az ön ajtaján kopogtat, hogy tanulhasson?

– Nincs. Én sem igazán úgy jártam föl, hogy tanuljak a Rezső bácsitól. Néha felhívott magához – biztos nagyon egyedül volt –, és akart valamit mondani. Mutatni ezt-azt egy másik zenésznek, aki történetesen épp egy gyerek volt. A Vígszínházban sok fiatal jön hozzám kérdezősködni – azt gondolom, hogy a dalírásról mesélni nem nehéz, de azt nem tudom, lehet-e tanítani. Egyszer ki kéne próbálni.

– Seress tényleg naponta kettőtől hatig a Szomorú vasárnapot hallgatta?

– Bizony. Különféle nyelveken és feldolgozásokban. És ez lehallatszott hozzánk. Láttam a kottákat, csak kínai kiadásból volt egy polcra való. Egyrészt a különböző nyelvjárások, másrészt a különböző kiadók. Nagyon érdekes dolog ez a Szomorú vasárnap, könnyű préda. Megpróbáltak róla lehúzni már minden bőrt, hol jól, hol rosszul. Björk például fantasztikusan énekli, pedig azt gondolnánk, hogy ez nem is az ő világa. Dehogynem!

– Önnek is van Szomorú vasárnapja: a Plafon dal, amelyben megénekli a sztorit, és amelyhez Parti Nagy Lajos írt szöveget. A Rutinglitang – Egy zenemasiniszta című lemezen pedig Parti Nagy-verseket zenésített meg. Rajongó? 

– Igen, már régóta Parti Nagy rajongója vagyok. Aztán, talán, lettem a barátja is. Mindig is tudtam, hogy ahogyan ő ír, az az én világom, aztán egyszer nekiültem, hogy ki tudom-e találni, melyik vers hagyja magát, hogy dal legyen belőle. 

– Hogy jutott eszébe, hogy A még egy dalba Závada Pált hívja fütyülni?

– Fütyültünk mi már borospohárral a kezünkben. Meg énekeltünk is. Závada nagyon muzikális ember, sok dalt tud, népdalokat meg mást is. Szeretem, ahogy énekel, de ahogy fütyül, az egészen különleges. Jó néhány közös audiomunkánk van, Oláh Ibolya most megjelenő Voltam Ibojka könyvlemezén is fütyül Pali, egy Erdős Virág- és egy Závada Péter vers-dalban is. 

– Milyen a viszonya az angyalokkal meg a Jóistennel, akik nagyon sokszor felbukkannak a dalokban?

– Hagyom, hogy játsszanak velem. Azt simán elfogadom, hogy mások másként látják a Jóistent és az angyalokat, csak azt nem tudom, hogy valóban őket látták-e. Mindenkinek megvan a képzelődéshez való joga, de én csak a sajátomban vagyok biztos. Bizonyos angyalokkal folyamatos ügyeink vannak, ezekről néha beszámolok dalokban. Az Angyal mellettemre tanúm is van, Rúzsa Magdolna. 

– Hogyan jelennek meg? 

– Hát eljönnek… Én meg csak mosolygok, leginkább audiovíziózok, merthogy kicsit sokat beszélnek. 

– Mit mondanak?

– Hülyeségeket főleg, de én szeretem hallgatni, aztán beleírom a dalokba. De tudnak nagyon komolyan is viselkedni. Mivel fényképet nem csinálhatok róluk, mert azt nem szabad, hát többnyire jegyzőkönyveket írok. 

– Van közük a múzsához is? 

– Nincs. A múzsa, az az én alkalmazottam. S ha akarom, megcsókolom vagy nem. 

– A Majd Leonard című dalban nem a Jóisten varázsolja elő a múzsát? Vagyis a nőt. 

– Nem. Ott épp arról van szó, hogy egy oly bonyolult dologban, mint egy zenés színpadi mű, még magának a Jóistennek is tud segíteni – akár egy kis színésznő, ha jókor toppan jó helyre. És a Jóisten jól teszi, hogy bízik benne, mert megszületik a mű, a West Side Story.

– Na jó, de az ön életében is a nők a mindenhatók? 

– A nők mindenki életében mindenhatók, kivéve azokét, akik nem merik bevallani. 

– Ha kölcsönkérne egy kottát egy angyal, mint a dalban, mit kérne cserébe? 

– Ugyanazt, mint a dalban. Kicsi repülést. Rövid kis csusszanást a levegőben. Vagy semmit. 

– Volt ilyen? 

– Meg is írtam. 

– Repült angyalokkal? 

– Hogyne. Egy egész kicsit. A dalokban nem szabad hazudni, de attól, hogy valami nem történt meg, attól még lehet igaz.

– Akkor érdemes turkálni a szövegkönyveiben, ha az ember sok mindent meg akar tudni önről… 

– Néha én is megtudok ezt-azt magamról, mikor más ír az én dalomra szöveget. Vagy más adja elő a darabjaimat. Nagyon furcsa volt megélni, de még kezdő koromban beletanultam, amikor a színházak egymás után mutatták be a Képzelt riportot, és mindenhol egy másik előadást, egy másik olvasatot láttam, és mást értettem meg a darabból. Vagy semmit. És rengeteg magyarázatot, elemzést is olvastam róla, ezek nagyon szórakoztatnak. A végén mégiscsak megtudom, hogy mit csináltam ezelőtt 45 évvel. 

– Idén harmincéves A padlás, és ha jól tudom, készül egy New York-i adaptáció is belőle. Ehhez kikérik a véleményét? Beleszól?

– Kikérik, de igyekszem visszafogni magam. Azon a pályán én nem vagyok eléggé otthon, ráadásul az októberi koncertekig nem foglalkoznék semmi mással. A padlásból már láttam rengeteg megvalósítást, számtalan szép megoldással, de néha előbukkannak olyan dolgok is, amikről a szerző sose gondolta volna, hogy ez is benne van a darabjában. És ez lehet jó is vagy nem. Az amerikai felvagy átdolgozást is ezzel a szemmel érdemes nézni. Majd meglátjuk, mi lesz. Várok kicsit. 

– Hagyja, hogy a művei járják a saját útjukat? 

– Igen. Végül is ez a mostani koncert is arról fog szólni, hogyan alakulnak át dalok, zenék, néha észrevétlenül, mégis a közönség füle hallatára a sok-sok év alatt. Hogy mi történik akkor, amikor egy dal elindul a saját útján, aztán visszakerül 10-20-30 év múlva a szerzőhöz, és már réges-rég egész más formát nyert, mint amilyennek megszületett. 

– Rögzítik a koncerteket? Kiadják később? 

– Rögzítjük, igen. Konkrét kiadási tervünk nincs, lehet, hogy belevágunk abba is, de lehet, hogy csak feltesszük a netre. A bakelit, a CD kora lejáróban van, de mégis a legjobb megoldás arra, hogy hagyhass a munkádról egy lenyomatot.

– Ön is a netről hallgat zenét? 

– Van, amit lemezről, és van, amit a netről hallgatok. Bakeliteket gyűjtök, de csak keveset, ritkaságokat, érdekességeket. Attól tartok, ez is inkább hóbort, mint szenvedély. Nem tudok ellenállni, ha beszabadulok a lemezek közé. 

– Honnan szerzi be őket? 

– Innen-onnan. Legutóbb egy barátommal egy toszkánai mellékutcában találtunk egy lemezboltot, ahol agyament dolgokat lehet megvásárolni. Egyszer, ha tudunk, visszamegyünk, talán többedmagunkkal, és megszálljuk. Ezek az ember megmagyarázhatatlan hülyeségei.

FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!