A dühödt politika megöli a könyvet - Orhan Pamuk nyilatkozott lapunknak

„Jobb vagyok az irodalomban, mint a politikában. És minden benne van a könyveimben, amit a témáról mondani akarok” – jelenti ki Orhan Pamuk török író a magyar újságíróknak azt indokolva, hogy miért ne kérdezgessék politikai ügyekről. Ám végül ő maga ragaszkodik hozzá, hogy kvázi politikai állásfoglalással kezdje a beszélgetést, és elmondja, milyen sokat köszönhet Lukács György filozófusnak, és mennyire helyteleníti, hogy március végén elvitték a szobrát a XIII. kerületi Szent István parkból. „Nem kaptam volna Nobel-díjat, ha a húszas és harmincas éveimben nem olvasok ilyen sokat Lukácstól” – mondja Pamuk, aki azt állítja, Lukács írásaiból tanulta meg, mi a klasszikus regény. A marxista filozófus politikai nézetei Pamukot soha nem érdekelték, de „Lukács a magyar kultúra és elme gazdagságának bizonyítéka, nagyon nagy hiba a szobor eltávolítása”. Hazautazása előtt még meglátogatta a budapesti Lukács-archívumot.

Pamuk az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként járt nálunk, és nem ok nélkül óvatos a politikai véleménynyilvánítással. 2005-ben eljárás indult ellene, mert egy svájci lapnak a Törökország területén elkövetett örmény népirtásról beszélt, ám a népirtást a török kormány nem ismeri el. Pamuk többször is kijelentette, hogy kiállásával a szólásszabadság fontosságára akarta felhívni a figyelmet.

A vádakat először ejtették, majd 2011-ben mégis pénzbüntetésre ítélték az írót. Ám ennél nagyobb hatása volt annak, hogy Pamuk ellen gyűlöletkampány indult, fenyegetéseket kapott, testőrrel kellett járnia hosszú ideig és az országot is el kellett hagynia egy időre. A török kormánysajtóban az elmúlt években is megjelennek olyan vádak, hogy Pamuk a „nemzetközi lobbi” kezében van, és azért fizetik, hogy aláássa a török elnök hatalmát.


Megérteni a szélsőségeseket

Pamuk hangsúlyozza: könyveiben szándékosan nem politizál, legalábbis a napi politikát nem viszi bele.

„Nagyon sok tehetséges ember írt már rossz könyvet amiatt, mert erős politikai üzenetet akart beletuszkolni.

Én meghagyom ezt az interjúkra” – mondja Pamuk, aki szerint a legnagyobb hiba, ha valaki a dühét akarja beleírni egy regénybe. „Ha politikáról írok egy könyvben, megkérdem magamtól, vajon azért írom-e, mert dühös vagyok a kormányra, vagy mert mélyebb értelmet ad a könyvnek? Az elsőt nem szabad beletenni, mert megöli a könyvet. Márpedig én dühös vagyok a kormányra” – vallja be az író.

Pamuk regényeiben valóban a legsúlyosabb, politikától sem mentes, mégis egyetemes kérdéseket feszegeti. Gyakran adja a regényeiben az alapfeszültséget Kelet és Nyugat ellentéte. A fejlődés és a hagyomány, a vallás és a világi környezet egymásnak feszülése.

A Pamuk számára a nemzetközi hírnevet meghozó, Hó című regénye egy kelet-törökországi, kurd kis faluban játszódik, és az ottani szélsőségesek világába enged betekintést.

Egyre hangsúlyosabban jelenik meg könyveiben a nők helyzete is – A Furcsaság a fejemben című regényét például első feminista munkájának nevezte.

„A nőket a világ minden táján elnyomják, de abban a térségben, ahonnét én jövök, még inkább. A vallás és a tradíció ugyanis ezt súlyosbítja. Ahogy öregszem, szeretném a férfiakat és az ő életüket egyre inkább a nők szemével láttatni a könyveimben. A nevem Piros című könyvemnek épp ezért a konyha az egyik legfontosabb helyszíne” – magyarázza Pamuk.

A feminizmus egyébként az egyik olyan téma, amelyről manapság szabadon lehet beszélni Törökországban.

Ahogyan nyugatosodik és gazdagodik az ország, Pamuk szerint egyre inkább előtérbe kerülnek a nők a politikában. Erre ráerősít, hogy a kormányt a sajtóban már szinte alig lehet kritizálni, politikáról írni nem lehet. A feminizmusról, nők elnyomásáról és a nők elleni erőszakról viszont annál inkább. „Most minden újság ezzel van teli – mondja. – Egyre erősebb a feminista mozgalom, és én is igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt a regényeimben azzal, hogy teret adok a női hangoknak.”


Isztambul alulnézetből

Pamuk számára „program”, hogy íróként olyanok bőrébe bújjon, akik nagyon mások, mint ő. Mint mondja, az egyik legnehezebb feladat férfiként nőkről írni. Ám a magyarul tavaly megjelent, Furcsaság a fejemben főszereplője, az utcai árus Mevlut alakja is nagyon távol áll Pamuktól. A főhős vidékről érkezik Isztambulba, ahol joghurtot és egy tradicionális török italt, bozát árul. Az ő szemén és életén keresztül mutatja be a regény Isztambul fejlődésének négy évtizedét.

Mevlut nem is különbözhetne jobban a jómódú isztambuli családban született Pamuktól. Kulturális hátterük, vagyoni helyzetük és vallási nézeteik is mások, Pamuk mégis fontosnak tartotta, hogy bemutassa Isztambult a legszegényebbek nézőpontjából is, és „alulnézetből” mutassa be a metropolisz fejlődésének négy évtizedét. Ehhez pedig rengeteg kutatómunkát végzett: utcai ételárusokkal beszélgetett, interjúkat készített és természetesen evett a főztjükből – még akkor is, ha a rizses csirke éppen nem sikerült túl jól. Evés közben pedig kikérdezte őket arról, honnan szerzik be az alapanyagokat, milyen receptet használnak, és hogyan megy az üzlet.

Megtörtént, hogy egy árus részletesen elmesélte, hogyan telik egy napja, majd a beszélgetés végén derült ki, hogy tulajdonképpen minden munkát a felesége végez el helyette. A nők csinálnak mindent, főznek, mosogatnak, „vigyáznak a buta férfiakra a családban, és amikor este lerogynak a tévé elé, a férjük elveszi tőlük a távirányítót, mondván, ők úgyse értik, amit épp néznek”. Pamuk hozzáteszi: amikor Törökországban meséli ezeket a történeteket, mindig hozzáteszi végszóként: ő ezért akar feminista lenni.

Amikor a Hó című munkáját írta, elment egy kurd faluba, hogy ott éljen, hogy bele tudja képzelni magát a szélsőségesek világába. Mindez számára egy szélesebb „terv” része. Az író nem klasszikus török nevelést kapott. Jómódú családba született; gyerekkori barátainak a nagymamái imádkoztak és fejkendőt hordtak, míg az ő nagymamája „Atatürkben hitt, nem hordott kendőt és nem vitt mecsetbe. Nagyon sok minden kimaradt számomra”. Ám ezt később pótolta: szúfi barátai segítségével ismerkedett a vallással és tanulmányozta a régi ottomán írást, hogy megismerkedjen hazája kultúrájával. „Ez egy magamra kiszabott program. A Furcsaság a fejemben írásakor is megismertem egy más világot. A Hó írásakor például fejkendős lányokat kerestem, és az ő motivációikra voltam kíváncsi.” A nacionalista, vallásos törökökről is ír, mert bár messze állnak saját gondolkodásmódjától, így próbálja megérteni őket. „Ez az örök dilemmája az irodalomnak. Azért írta Tolsztoj a legjobb könyveket, mert rákényszerítette magát, hogy parasztokról írjon, és ehhez kimenjen közéjük és megismerje őket.”


Ölbe hullott politika

Pamuk szerint mégis van egy közös pont benne és a Furcsaság a fejemben főhősében, Mevlutban. Fiatalabb korukban mindketten kerülték a politikát.

Mevlut azért, mert kemény véleményével elriasztotta volna vásárlói egy részét. „Én is ilyen voltam, de más okból. Minden korábbi török írógeneráció balos volt, és ők engem a származásom miatt azonnal elkönyveltek burzsoának. Ezt el is fogadtam, de aztán eltelt húsz év, elkezdték lefordítani a könyveimet idegen nyelvekre, és mindenki elkezdett politikáról kérdezgetni. Persze volt véleményem, így elkezdtem ezt elmondani.”

Pamuk úgy véli, alapvetően csak „belekeveredik” a politikába. Ismert embert, művészt mindenki a hazája politikai helyzetéről kérdez, ha külföldre utazik.

Megesett az is, hogy egy barátja bajba került, és segített neki. Ez emberi kötelesség, egyszerűen nem lehet nem megvédeni egy írótársat.

„Emiatt megtámadnak, én visszaszólok, és máris nyakig vagyok a politikában – fogalmaz. – A politika a legtöbbször az ölembe hullik, nem pedig filozófiai döntés eredménye.”

Körülbelül háromnegyed órája beszélgetünk, amikor egy kolléga óvatosan annyit kérdez, vajon van-e felelőssége egy írónak a hazájáért, aggódnia kell-e érte. „Jó, beszélek politikáról – mondja Pamuk.

– Szomorú vagyok a minapi török népszavazás eredménye miatt, ami legális volt, de nem tisztességes. Dühös vagyok a kormányra.” (Törökországban április elején alkotmánymódosításról szavaztak, amely erős elnöki rendszert hozott létre – nemzetközi megfigyelők szerint ezzel bebetonozva Recep Tayyip Erdogan elnök illiberális rendszerét és egyre autokratikusabb hatalmát – a szerző.) Pamuk szerint a szavazás, amely a módosításra „igent” mondók győzelmét hozta, nem volt fair. „Abban az isztambuli kerületben, ahol én szavaztam, minden felmérés szerint a lakosság 65-70 százaléka a »nem« szavazatot támogatta. Azt gondoltam, a plakátok és kampányolók esetében is ekkora lesz a túlsúlyuk. Ám a szavazás napja előtt a kerület főterén mindenütt azt lehetett látni: igen! A »nem« tábor hívei az egyik sarokban egy bódéban ültek, és attól féltek, bármikor elvihetik őket a rendőrök” – magyarázza az író.


Könyvek olajban kisütve

„Elég volt a politikából” – zárja le a beszélgetés ezen részét, amely egyébként az időnk legalább felét tette ki. Írói módszereiről hasonló szenvedéllyel beszél. Munkája alapjának a fent leírt kutatást, más világok megismerését tartja, ám amire igazán büszke, az a kreatív folyamat. „A regényeim ereje nem a kutatásból jön, hanem az esztétikai akrobatikából, a kísérletezésből, a forma megújításából. Először egy kreatív, új szempontot kell találnom, csak ezután tudom beleönteni a történetet, például Isztambul negyven évét” – mondja.

Pamuk szerint, ha az író olyan intenzíven dolgozik, hogy a lelkét is odaadja a történetnek, akkor eszébe jutnak ezek a formai újítások. „A Furcsaság a fejemben című kötethez nagyon sok interjút csináltam utcai árusokkal, és ezek alapján elkezdtem egy klasszikus regényt írni, ami nagyon boldoggá tette volna Lukács Györgyöt. De ekkor mégis úgy döntöttem, formai kockázatot vállalok, és a harmadik személyű elbeszélésbe bele-beleszőttem Mevlut egyes szám első személyű szavait.”

Egyébként a mai napig kézzel írja könyveit. „Szeretem látni, hogyan mutatnak egy mondat különböző változatai a papíron” – árulja el. Amikor megjelentek az első számítógépek, ő is megpróbálta használni őket. Ám akkoriban még olyan rosszak voltak a monitorok, hogy két órát sem bírt előttük ülni, megfájdult a szeme tőle. „Később meg, amikor híres író lettem, már szabad volt odaadni a kusza kéziratot a kiadónak, hogy bogozzák ki. Ez a boldog élet, nem?” – mondja viccelődve.

„Körülbelül húszezer könyvem van” – válaszolja egy újságírói kérdésre, és máris belekezd egy újabb történetbe. Amikor Umberto Ecónál járt, mint a kisfiúk, elkezdték összeméregetni a könyvtárukat. Eco nyert, neki negyvenezer kötetes volt a könyvtára. „Persze én nem vagyok hozzá hasonló antikkönyv-gyűjtő.

A könyvek egyszerűen szükségesek, ha az ember történeti regényeket ír” – mondja.

Egyébként is csak azok számítanak, amelyeket el is olvas az ember, ám olyan sok olvasnivaló van, hogy – Pablo Nerudát idézve – csak akkor lehet őket mind magunkévá tenni, ha olajban kirántjuk, majd megesszük őket.

Pamuk ma már nem olvas regényeket, csak a regényeihez szükséges forrásmunkákat, történeti dokumentumokat. Most épp egy olyan regényen dolgozik, amely 1900-ban játszódik egy ottomán uralom alatt álló szigeten, így annak a kornak a hadseregéről, politikai viszonyairól olvas.

„Régen azért olvastam Lukácsot vagy Nerudát, hogy a lelkem formáljam. De ma már nagyon ritkán nyitok ki új regényeket, és még kevesebbszer történik meg, hogy valamelyik megváltoztat vagy megérint. Ma már nem a lelkem gazdagítom a könyvekkel, mert az olvasásánál sürgetőbbnek érzem, hogy a halálom előtt megírjak minden könyvet, amit akarok.”
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!