Cipész és műgyűjtő, mindenféle hierarchia nélkül, mégis azt mondja, hogy a cipők nélkül talán műtárgyai sem lennének. Vass László nevét először a Vass-cipőkről ismerte meg a nemzetközi piac, ma már azonban műgyűjtőként is világhírű – nemrégiben beválasztották a 10 legjelentősebb 1945 utáni hazai magángyűjtő közé. Kollekciójának egy kis szeletéből a napokban a szentendrei MANK Galériában nyílt tárlat.
Az egész a cipővel kezdődött. Maga sem tudja egészen pontosan, miért, de valahogy kézenfekvő volt számára, hogy a hatvanas évek közepén cipésznek álljon. Az édesapja hatására, aki a Duna Cipőgyár tisztviselőjeként jó üzletnek s egyben tisztes szakmának látta a lábbeli tervezést, jelentkezett a cipőipari technikumba, ahol már a kezdet kezdetén sikerélmények érték. Az iskola elvégzése után azonnal meg is érkezett a tehetségének járó elismerés: a Magyar Divatintézet cipőosztályán kapott állást, ahol egyfelől belekóstolhatott a cipőtervezés minden fázisába, másfelől pedig kikupálódhatott a nemzetközi, legfőképp a francia, olasz trendeket illetően. Alig 23 éves, amikor a mestervizsgáját követően egy cipészmester felkéri, legyen a társa, maszekoljanak együtt. Bár a Divatintézet biztos megélhetést kínált, sokkal messzebb nem lehetett nézni az átlagos életet kínáló havi fixnél. Vass László márpedig, ambiciózus ifjú lévén, tovább akart látni az egyen kaptafáknál. Ő egyedi és különleges életre vágyott. Otthagyta hát az állami biztonságot, és a cipészmester társául szegődve belemerült a női divatszandálok színes és pántokkal kuszált világába. Az üzlet, ha nem is dübörgött, de egyre simább és egyenesebb vágányon futott. 1978-ban, a harmincas évei legelején saját üzletet tudott nyitni a Haris közben, ahol már nemcsak szandálokat, hanem idénycipőket, csizmákat is készített – továbbra is kizárólag hölgyeknek. Megvolt mindene, amire akkoriban szüksége volt neki és a családjának: lakás, autó, kis nyaraló a Balatonnál. Egy dolog hibádzott: az ambíció megkövetelte, hogy valamerre legyen még tovább!
Kiváló barteralap
Mit kezdjen az ember magával és a kis pénzével? Mibe fektesse, hogy ne legyen szakbarbár, ráadásul még új perspektívák is nyíljanak? Mivel a kis cipő- bolt közelében volt – és van azóta is – a Csók István Galéria, átjárt nézelődni, ismerkedni, picit kóstolgatni a művészetet. Ott vette meg élete első, kanapé fölé szánt festményét, melyről ma már csak annyit árul el, hogy a színek miatt választotta. Valamilyen absztrakt csendéletet ábrázolt, növénnyel, asztallal, könyvvel. A képszerzés öröme ott és akkor egy életre megfertőzte Vass Lászlót – egyre csak járta a bizományi üzleteket, kiállításokat, és kereste-kutatta a neki leginkább tetsző irányt. Az első jelentős műtárgya egy Dienes Gábor-kép volt, az első igazi rátalálásnak pedig Tóth Menyhért művészetét tartja. Miközben műtárgyak után vadászott, a cipőt sem hanyagolta, sőt. Miután a rendszerváltáskor elárasztották az országot az import Salamanderek, gyorsan belátta, hogy az új piacon nem fogja tudni felvenni a versenyt a minőségi tucatcipőkkel. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a női cipőről egyetlen huszárvágással átnyergelt a húszas-harmincas évekből jól ismert, férfiaknak szánt, egyedi gyártású, sárga Budapest-cipőre. Tudják, aminek olyan dupla íves, szárnyas kapli van az orrán. A Budapest-cipő egy csapásra meghozta a világhírnevet a Vass-cipőnek – ráadásul nemcsak üzleti telitalálatnak, de kiváló barteralapnak is bizonyult.
Korábban is sokszor kisegítette a cipő. A hetvenes években például Tóth Menyhért festményeit nagyjából tízezer forintért kínálta a BÁV, egy egyedi cipőért viszont akkoriban csupán 1000 forintot lehetett kérni. Tízszeres áron mégsem vesz az ember művészetet, gondolta, így hát megkereste a művész özvegyét. Még Tóth Menyhért szülőfalujába, Miskére is elment, hogy az utcákon bolyongva nyomokra bukkanjon. Végül Soroksáron találta meg a szintén festő asszonyt, akit egy-két cipővel viszonylag könnyedén le lehetett venni a lábáról. A tőle vásárolt, zömében papíralapú képek adták Vass László gyűjteményének alapját, amelyet később Barcsay Jenővel kötött barátsága hozadékaként Barcsayk és a művészbarátok, Deim Pál, Balogh László, Hajdú László és Konok Tamás művei követtek. A cipővel nem mindenkinél ért célt: Konok Tamás például sosem vágyott Vass-cipőre, ő az olaszos, puha mokaszineket kedvelte.
Deim Pált három cipőért
Barcsay hatására kezdte képezni magát. Amikor egy képkeretező barátja először vitte fel a mester műtermébe, olyannyira zavarban volt a tudáskülönbség miatt, hogy turbó üzemmódra kapcsolt a kortárs művészettörténeti önképzésben. Nyolc éven át, heti egyszer meglátogatta Barcsayt, és az ő iránymutatása, no meg persze saját kútfője alapján gyarapítgatta a gyűjteményét. Egy Deim-kép két-három cipőből megvolt, egy-egy eredeti Barcsayt pedig baráti alapon sikerült jutányos áron megszereznie. Azt mondja, a műgyűjtés elsősorban nem pénz, hanem kapcsolatok kérdése, amiben igaza lehet. Egy Párizsban élő japán művésznek küldött cipőt nemrégiben, melyet egy barátja, Nemes Judit grafikus-festő „kézbesített”. Épp ott jártunkkor jelentkezett be telefonon, hogy elújságolja: „Laci, nem akarom elmondani, mit kaptál a cipőért, inkább az arcodat szeretném látni, amikor kibontod a csomagot.” Merthogy Vass László az utóbbi években már csak külföldi művészetet gyűjt. Azt állítja, hogy a művészek ma már azért is adományoznak neki képet, mert be akarnak kerülni a gyűjteményébe. Gesztust tesznek, és annak érdekében, hogy ők is az illusztris nemzetközi nevek között szerepelhessenek, nem ár-érték arányban cserélnek műtárgyat cipőre. Obama a Fehér Házban három olyan geometrikus festő – Sean Scully, Josef Albers és Robert Mangold – alkotásával élt együtt, akiktől Magyarországon Vass Lászlón kívül csak a Szépművészeti Múzeumnak van eredetije.
Képzőművészeti Michelin
A világ legmenőbb galériásai és kortárs művészei az ő cipőit viselik – a híres londoni Annely Juda Fine Art vezetője, David Juda, akinek a kezei között Mondrianok fordulnak meg nap mint nap, például rongyosra hordta a Budapest-cipőt. Vass László nem bírta nézni, így amikor legutóbb találkoztak, újabb három párral dobta meg az üzletembert. Günther Ueckernek, a híres Zero csoport egyik alapítójának – a világ 100 legnagyobb kortárs művésze között tartják számon; műveit 600 000-800 000 font, illetve dollár közötti kikiáltási áron hirdeti meg a Christie’s és a Sotheby’s – is van Vass-cipője. Miután a művész a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása után Vass László kicsi kis veszprémi múzeumára is igent mondott, még egy kifejezetten neki készített szöges alkotással is meglepte a gyűjtőt. „Mivel tudom én ezt meghálálni? – teszi fel a költői kérdést Vass. – Cipő, cipő, cipő!”
Igen, nem tévedés, a múzeumára, merthogy idő- közben akkorára gyarapodott a gyűjtemény, hogy Veszprémben helyet kapott: kifejezetten a Vass-kollekciónak építettek át egy épületegyüttest, amely 2003 óta Modern Képtárként üzemel, a Művészetek Háza működteti. A múzeumot, Vass László tudta és közbenjárása nélkül, hat évvel ezelőtt, egyedüli magyarként beválasztotta a BMW Art Guide 34 ország 124 városának 173 említésre érdemes magángyűjteménye közé. Kicsit olyan ez a kortárs képzőművészetben, mint a Dining Guide vagy a Michelin-csillag a gasztronómiában. Szóval, nem elég megszerezni, meg is kell tartani. És a Modern Képtár hat éve tartja magát. Olyan magángyűjtemények között, mint a Bilbao vagy Louis Vuitton kollekciója.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
