A gyerekek Robi bácsival vannak - Pedagógusnapi történet szülők és tanárok harcáról

Bence szülei először akkor estek kétségbe, amikor kiderült, hogy elsős gyermekük a budai iskola „resztli” osztályába kerül. A velük ellentétben jól lobbizó családok beszuszakolták csemetéiket a népszerű tanítókkal induló A-ba és B-be, tudható volt, hogy az alacsony létszámú C a kerületben sehol sem kellő gyerekek gyűjtőhelye lesz. A második sokkot akkor kapták, amikor az ismerkedős délutánon a beígért tanító néni helyett „egy Robi bácsi” jelent meg. Ez a döbbenet azonban hamar megnyugvássá és örömmé változott – de azt még persze nem sejthették, hogy négy mozgalmas évvel később egy új iskolát alapítanak majd közösen a tanító bácsival.

Akkor még „csak” azt látták, hogy Bencét és a többieket Robi bácsi pillanatok alatt elvarázsolta: játékaival, meséivel, örökké magával hurcolt gitárjával.

„Szeme sem áll jól” elsős, nyegle hatodikos, nihilista nyolcadikos már pár nap után egyként ostromolta a pedagógust a folyosón, akár tanította őt, akár nem. „A kicsik a kabátját is ölelgették, még ha ő nem is volt benne – meséli az egyik szülő. – A lányom nyáron többször felhívatta velem, mert annyira hiányzott neki. Ő is és az iskola. Akárhányszor elhajtottunk a suli épülete előtt, integetett, hogy: szia, iskola!”

És hogy mi is zajlott a budai iskola falai között, és azon belül is abban a bizonyos, mostohán indult és aztán irigyelt (majd újra szerencsétlenné vált – de erről később) C-ben? Az osztály magját a másik két osztályból kiszorult, jól szituált családokból származó 8-9 tanuló adta, a többiek folyamatosan cserélődtek az évek alatt: nehéz sorsú, kollégista, magatartászavaros, külföldi – mindenféle gyerek megfordult itt, köztük súlyosan autista kisfiú is. El lehet képzelni, milyen nehéz egy ilyen csoporttal nemcsak haladni, de egyáltalán közösséget formálni belőle. „Az erős mag »gyógyította« a többieket, elképesztő szeretet volt abban az osztályban – emlékszik vissza az egykori osztályfőnök, Robi bácsi, azaz Demeter Róbert. – Én pedig örültem, hogy olyan gyerekek kaptak nálunk esélyt, akikről máshol lemondtak.”

Nem is akármilyet és akárhogyan, a már említett autista gyereket például két év alatt felhozta a többiek szintjére. De mindenkiből egyenként és a közösségből együtt is a legjobbat csalta elő Robi bácsi, ahogyan szerényen fogalmaz: „egészen egyszerű dolgokkal, amiket az állami oktatásban bárhol meg lehetne valósítani, ha nem »aludnának« az iskolák”. Volt például egy kisfiú, akit más pedagógusok szimplán rossznak ítéltek, Robi bácsi pedig tudta – és milyen egyszerű a magyarázat –, hogy csak figyelmet szeretne. Azt a feladatot kapta a gyerek, hogy tanuljon meg hétvégén három viccet és hétfő reggel adja elő az osztálynak. Mindenki remekül mulatott, a kisfiú megkapta a vágyott figyelmet, nem volt miért „rosszalkodnia”.

Fásultságnak tüköre

A pedagógus saját, 12 év alatt kidolgozott módszerének kulcsa egy motiváló, értékelő rendszer, amelynek lényege, hogy a gyerekek akkor teljesítenek a képességeik maximumán, ha azt önként teszik. „Állhatok én mellettük ostorral meg naplóval, nem lesz olyan minőségű és hosszú távú, amit elérek, és a tanulás szeretete vész el.” Nála mindenkinek fontos a véleménye, minél halkabb valaki, annál inkább, nem mindig a „jók” szerepelnek, és sokfajta megoldása létezik egy-egy feladatnak – hiszen sokfélék a gyerekek is. És kulcsfontosságú az aktivizálásuk, az önállóságra, önmegvalósításra nevelésük – ezért jártak például boltba számolni tanulni és készítettek magukról filmet.

Robi bácsi „hagyatékának” legszebb példája az idei anyák napja, amikor már nem lehetett velük, az új tanító pedig nem tartotta fontosnak az ünnepség megszervezését. A gyerekek maguk készítettek meglepetésműsort a szülőknek: verseket kerestek a neten, betanulták azokat, elcsalták a szülőket az egyikükhöz, és ott adták elő a műsort. De a családivá vált (szülőkkel feldúsult) közösség közös szilveszterén is tartottak előadást már.

Nem csak az osztály életét szervezte ilyen mozgalmassá Robi bácsi, ahogy betette a lábát a kapun, felpezsdült a közösségi élet az egész iskolában – ebben teljes támogatást és szabad kezet kapott az akkori igazgatótól. Rögtön az első hónapban témanapot tartott a tanító, melyen a kicsik és nagyok közösen oldottak meg feladatokat, már ezt gyanakvással figyelték az intézmény régi pedagógusai. Ez a gyanakvás az évek alatt – sok sikeres bál, színházi előadás, sportnap után – teljes elutasítássá nőtt.

Azt gondolták: „Robi bármit akar, megteheti”, például megnyújtott zenés szünetet, amelynek lényege az volt, hogy a gyerekeket a nap közepén egy kicsit felrázzák. De nem sokáig tehetett „bármit”, tavaly nyugdíjba ment a régi igazgató, és maradtak azok, akik sosem kedvelték gyanúsan gyerek- és szülőbarát hozzáállását és azt a tükröt, amit fásultságuknak tartott. Robi bácsi, bár tudta, hogy szinte semmi esélye, a szülők biztatására megpályázta az igazgatói széket – sikertelenül.

Az új vezetés „leállította” a lelkes tanítót, a programok nagy részét felszámolta, és az addig családbarát iskola becsukta a kaput a szülők előtt. Az utolsó tanévben közös megegyezéssel már csak óraadóként járt be a tanító, hogy elkísérhesse az osztályát a felsőig, de tavasszal annyira elmérgesedett a helyzet (például a gyerekek előtt gyalázták a pedagógust a kollégái, akik felforgatót láttak benne az egyre rosszabb légkörű iskolában), hogy ez a lehetőség is megszűnt.

„Olyan muníciót kaptak a gyerekek Robi bácsitól, ami még ebben az évben is kitart. Bár utálnak iskolába járni, és azok a gyerekek, akiket annak idején alig tudtunk onnan hazavinni, délben hívnak minket, hogy menjünk értük, ennek segítségével átvészelik ezt az időszakot” – meséli az egyik szülő hozzátéve, hogy nem pusztán Robi bácsi hiányával kell megküzdeniük a „céseknek”, hanem állniuk kell a folyamatos kritikákat, támadásokat: úgy tekintenek rájuk a pedagógusok, mint az „elrontott osztályra”. De nem csak a negyedikben vannak problémák, tömegesen viszik el a gyerekeket a szülők a teljesen átalakult iskolából.

A „cések” közül a legtöbben az osztályból ősztől a Babérliget alapítványi iskolában folytatják a tanulmányaikat, de nem csak ők, még 50 gyerek és szüleik tesztelhetik, hogy milyen egy olyan iskola, ami olyan, mint Robi bácsi – hiszen ő az alapítója.

Ki a garancia?

Demeter Róbert egri kereskedőcsaládból származik, ő is ilyen jellegű tanulmányokat folytatott, amikor a ’90-es évek közepén hallott a Pető Intézetről. Ellátogatott oda, és rájött, innentől pedagógiával kell foglalkoznia. Elvégezte az intézmény konduktor-tanítói képzését, melyet külföldön is segített meghonosítani. Ugyanakkor tudta, hogy itthon akar tanítani.

Évekig egy csepeli alapítványi iskolában hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozott. „Szakmailag nagyon sokat köszönhetek ennek az időszaknak, nem módszertanban, hanem hozzáállásban. De öt év után el kellett jönnöm, hogy ne égessen szét. Az a munka teljes embert kívánt, nem volt vasárnap, nem volt fellélegzés, mert mindig történt valami” – vallja be Robi bácsi, aki ugyanakkor – a szülők és a gyerekek beszámolói alapján legalábbis úgy tűnik – mégis teljes lényével és minden órában dolgozik most is, bár ő sok mindent nem gondol munkának, amit más igen. Például ha szombatonként készül a gyerekeivel az éves nagy színielőadásra, az szerinte neki maga a fizetség, hiszen rendkívül élvezi. És míg más tanár az órák közti szünetekben igyekszik nem nézni gyerekre, Robi bácsi velük játszik az udvaron. Mindenkivel, elsőtől a nyolcadikosig. Kitalál és egyedül levezényel több száz fős rendezvényeket – önszorgalomból, szabadidőben. És beszélget a szülőkkel, bármikor elérhető, bármikor kérdezhető. Ezért is rajonganak érte komplett családok, akik, amikor kezdett méltatlanná válni a helyzet, azt mondták neki: „Robi bácsi, csinálj egy iskolát, segítünk neked!” Ezzel egy régi vágyát fogalmazták meg, megkapta a kezdő lökést, és minden egyszerűbben ment, mint gondolta volna.

Pont felszabadult egy iskolai épületrész Pasaréten, a gazdasági tervezésben segített egy szülő, a hivatalokban jól reagáltak, a szülők vállalták az iskolai alapítvány tisztségeit. Persze ez így egyszerűen hangzik, de sok kétely és átdolgozott éjszaka áll a szeptemberben megnyíló iskola tervezése mögött. És rengeteg munka, amelynek legfontosabbja a megfelelő pedagógusok kiválasztása volt, olyanoké, akik a szakmai felkészültség mellett ugyanolyan örömmel végzik hivatásukat, mint az alapító.

„Ha az iskola egy istállóban lenne, mi akkor is mennénk, igazi kétely nincs bennünk – válaszolja egy szülő arra a kérdésre, hogy nem rizikós-e egy most induló intézménybe adni a gyerekét. – A gyerekem egy olyan iskolába járhat – és erre Robi bácsi a garancia –, amire mindnyájan vágytunk, amikor gyerekek voltunk, és én ilyenről máshol nem tudok.”

És milyen ez a vágyott iskola?

„Nem hirdetjük magunkat azzal, hogy gyerekközpontúak vagyunk. Hát mi mások lennénk? – kérdezi nevetve Robi bácsi. – Mi családi, közösségi iskola leszünk, ahova mindenki kedvvel jön be: gyerek, szülő, pedagógus. Olyan egész naposiskola, ahol délelőtt és délután is teljes értékű tanórák zajlanak, a kettő között pedig pihenés és szórakozás.
Végre bebizonyíthatjuk: a nevelés mindenek fölött áll, és megtalálja a maga útját. Nem függhet semmilyen szintű politikától, sem kicsinyes játszmáktól.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!