A Himnusz az rap vagy kanászének?

– Miért kezdte el foglalkoztatni a gondolat, hogy hogyan lehet régi verseket korszerűen tanítani, megértetni a gyerekekkel?

– Kortárs költőként van egy nagyon erős kötődésem a hagyományhoz, folyamatosan írok parafrázisokat, újabban mémeket is gyártok elferdített idézetekkel, mint például a Párizsba tegnap bemigrált az ősz. Rengeteget lépek fel iskolákban, sokszor beszélgettem már pedagógusokkal arról, hogy mit lehet kezdeni a klasszikusokkal. Szülőként nem egyszer tapasztaltam, hogy a gyerek nem értette, ugyan mi a bánat az a tenfiad, rabiga vagy hamvveder. Baj az is, hogy körbebástyáztuk az irodalmi műveket történelmi adalékokkal, amik persze fontosak, de mostanra teljesen rátelepedtek a szövegekre. És ha az ember nem ormótlan irodalomtörténészi szakszavakkal – mint érzelmi ambivalencia vagy kulturális megkésettségtudat – közelít a szöveghez, hanem emberi érzésekhez, helyzetekhez köti, akkor a vers sokkal érthetőbbé válik. A Tanító folyóirat megkeresett, nem írnék-e rendhagyó gyakorlatokat általános iskolás tanároknak klasszikus, bekövült szövegeink feldolgozásához, és én igent mondtam.

– A Himnusz az egyik legmagasztosabb versünk, hogyan lehet lefejteni róla a rárakódott értelmezéseket?

– Akármennyire fennkölt is legyen, a Himnuszban egy egyszerű emberi gesztus működik; ez tulajdonképpen kunyerálós vers. A Jóistentől, a főnöktől, a világrendező elvtől próbálja kikunyerálni, hogy legyen már itt jókedv meg bőség. Hasonló szituációk pedig léteznek a gyerekek életében, kunyerálnak fagyit, később meg a kocsikulcsot. Ha sikerül elérni, hogy a gyerek megértse a párhuzamot a saját életével, rájöjjön, hogy ez róla is szól, az már egy siker.

– Általában miért nem sikerül ezt elérni az osztálytermekben?

– Az oktatásban a vers szent és sérthetetlen – vagy érthetetlen –, egy szót sem lehet benne megváltoztatni. Az én gyakorlataim ezzel szemben pont arról szólnak, hogy hogyan szedjük szét a verset. Szerintem csak így tanulhatjuk meg a működését, így láthatjuk, milyen jól meg van csinálva. Ha a gyerekek számára ez kaland, átírják, atomjaira szedik a verset, akkor végül az eredeti szöveg is beég. Közelebb kell vinni a verseket a gyerekek mindennapi világához, hogy bensőséges viszonyt alakíthassanak ki a szöveggel. Fontos, hogy lehessen énekelni, akár a Most múlik pontosan vagy valamelyik menő Wellhello-sláger dallamára, így megérzik, mi a költészet lényege. El nem tudjuk képzelni, hagy a Himnusz más dallamra íródott volna, mint ahogy most énekeljük, pedig tudjuk, hogy a zenemű későbbi. Majdnem biztos, hogy eredetileg kanásztáncritmusra írta a verset Kölcsey, mennyire másképp, szilajabban, harcosabban hangozik így! (És ekkor a költő a Megismerni a kanászt dallamára énekli a Himnuszt.)

– Tényleg másként hangzik, bár azt hiszem, ezen a ponton beleütközünk az írott sajtó korlátaiba. Inkább arról kérdezném, fel vannak-e készülve a tanárok, tanítók erre? Hogy rappelve tanítsanak életrajzokat, mert úgy jobban megragad, vagy próbálják kortárs popslágerek dallamára énekelni a Himnuszt. Milyen visszajelzéseket kap tőlük?

– A himnuszos cikk kapcsán nincs nagy felhajtás egyelőre, de a szerkesztők már kaptak pozitív visszajelzéseket. Hosszú távon fog elválni, hogy a tanárok hasznavehetőnek találják-e. Kis buktatója a dolognak, hogy egy teszten vagy az érettségin sajnos a tankönyvi lózungokat kérik majd számon a gyerekeken. A berappelt életrajzok viszont ebben is nagyon hasznosak, a fontos infók mind rímhelyzetben állnak, s ha a tanárok bele mernek vágni a közös rappelésbe, az nagy ugrás lehet. Egyébként azt tapasztalom, hogy a sok remek magyartanárnak köszönhetjük, hogy „áll Buda még”. Ők keresik, kutatják a lehetőséget, hogyan lehet jól irodalmat tanítani. A tantervek, a könyvek sokszor életidegennek, tanteremidegennek tűnnek felnőttes dumáikkal, elvárásaikkal. Így a tanárok egy része végül eldobja a tankönyvet, és próbál értelmesen beszélni a szövegekről.

– Vajon miért nem jók ezek a tantervek?

– Nagyon sokszor azt érzem a magyar tankönyvek és a tananyagok kialakítása kapcsán, hogy van egy permanens félelem és kisebbségi komplexus azzal kapcsolatban, hogy nem elég egzakt ez a tudomány. Bezzeg a matek, abból buktatni is lehet! Ezért próbálják minél objektívebben kinézőre csinálni a tananyagot, hogy pontosan számon kérhető legyen.

– Sok újítás éppen a szülők felháborodásán bukik el. Haragjukat megtapasztalhatta ön is Véletlen című verse kapcsán, de Varró Dani, Tóth Krisztina is kapott hideget-meleget a tankönyvekben megjelenő verseik kapcsán. (Lásd keretes írásunkat.)

– Fura dolgok ezek, van az embereknek valamiféle meggyökerezett magasztos képük a költészetről. Az iskola után nagyon sokáig nem foglalkoznak versekkel egyáltalán, aztán amikor szülők lesznek, előjön egy reflex, hogy a gyereknek csak nagyszerű és pompázatos verseket szabad olvasnia. A régi költőket – akiket sokszor nem igazán ismernek – elkezdik félteni a gonosz maiaktól. Úgy gondolják, hogy ami ma történik a költészetben, az csúnya és érthetetlen. Ez egy kényelmes álláspont, mert így nem kell olvasni, sem az újat, sem a régieket, mert azokról, ugye, tudni lehet, hogy jók. Egyébként én ezeket a haraghullámokat, amelyek végigsöpörnek az interneten, nagyon tudom értékelni, mert az irodalom halála nem az utálat, hanem az unalom. A harag már legalább érzelem, felspannol, megdobja a pulzust. Más persze, ha fenyegetőzésbe fordul, mint Tóth Kriszta esetében. A honlapomon kaptam olyan visszajelzést egy idős embertől, hogy ugyan tetszenek az ott közölt dolgok, de ő már nem bírja, ha ennyire felkavarják az érzelmeit. Az irodalom ilyen szempontból veszélyes üzem, mert megbirizgálja a lelket, és van, aki ebből nem kér.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!