1985 januárjában lázgörccsel és 12,8 kilóval kórházba szállítanak. Az első halálközeli élmény és 11 nap kórházi tartózkodás után 11,6 kilóval távozom. 1987-ben a lázgörcs megismétlődik. Az eszméletvesztés után beutalnak 4 évesen életem első EEG-jére. Minimális mértékű aszimmetrikus oldalkamra látható – olvasom a zárójelentésben. Ekkor már 19 kiló vagyok. Magasságom 5 cm-rel meghaladja a normál értéket. 3 éves kortól sípoló légzés, köhögés, és az ambuláns bőrpróba szerint allergia a háziporra, a fűre és az atkákra is. Első műtét 11 évesen: orrpolip. A második 17 évesen 15 fokos hajlással járó alkartörést követően. 2000–2012 között 38 741 forintért váltok ki vényköteles gyógyszereket.

Tudom, mert minden megvan egy dossziéban lefűzve, amióta csak élek, 2000-től pedig a világhálós Ügyfélkapun a Betegéletút menüpont alatt bárki megnézheti, milyen egészségügyi szolgáltatásban és támogatásban részesült az elmúlt 13 évben. Mégis, ahogy a szerkesztőségben elmélyedek a zárójelentések, laboreredmények és a röntgenfelvételek rengetegében, tapasztalt kollégák is furcsállják az odaadó buzgalmat. Pedig nem is sejtik, hogy az orvosi információimon kívül még egy csomó más hétköznapi adatot is számon tartok magamról. A Sleep Cycle alvásciklusmérő telefonos alkalmazás alapján átlagosan 6 órát és 44 percet alszom, míg egy másik program segítségével mérem, mennyit biciklizem. Ezen kívül adminisztrálom, hogy napi 2,1-et twittelek és hetente 1,3-szor osztok meg információt a Facebookon. 50 kilóval nyomok fekve, ha egyáltalán.

Furcsa önmonitorozó szokásaimmal nem vagyok egyedül. Sőt, nevünk és mozgalmunk is van: mi vagyunk a self-trackerek, az „én-statisztikusok”, más néven a „test-hackerek”. S ha belegondolunk, hányan számolgattuk már egy-egy diéta során a napi kalóriabevitelt, akkor beláthatjuk, egy kicsit mindannyian ehhez a népes táborhoz tartozunk. Az Eurobarometer kutatása szerint az európaiak 21 százaléka fogyókúrázott a megkérdezést megelőző évben legalább egy alkalommal. Közülünk tehát a legtöbben a fogyást és – ne szépítsük – a jó megjelenést tekintik célnak. Én nem! Személy szerint csak simán hipochonder lennék.

Általánosságban azonban többről van szó. A test tulajdonságai állandó mérésének hátterében az az egyszerű és logikus meggyőződés áll, hogy a több tudás jobb esélyeket is jelent a betegségek megelőzésére. Ez sok esetben nyilvánvaló. A cukorbetegek többsége a rendszeres mérés segítségével, tökéletesen kordában tudja tartani inzulinszintjét. Egy asztmás, ha tudja, hol és mikor érik a rohamok, elkerülheti a veszélyzónákat. Nekem ebben az emlékezet segített gyerekkoromban, ma már GPS-szel is megtámogathatnám azt, ha nem nőttem volna ki a nyavalyát. Egy strukturált, minden orvos számára azonnal elérhető kortörténet hasznosságát pedig talán nem is kell magyarázni, magától értetődő lenne, nagyban növelné az esélyét annak, hogy azt kapjam, ami használ, nem azt, amit adni szoktak.

Kartonjaink ennek ellenére fizikailag elkülönülten fekszenek, szétszórtan orvosi szakrendelőkben. Összefüggést köztük csak a beteg teremthet, ha valahogy rendszerezve képes tárolni azokat.

Nekem nehéz elképzelni, mások nap mint nap tapasztalják, milyen az, amikor nem enyhe asztmával kell felkeresni az orvost, mint az én esetemben, hanem egy krónikus betegség hosszú évek alatt felhalmozódó lelethegyeivel. Ráadásul a problémát csak tetézi, ha a beteg megpróbál tenni magáért valamit, olvasgat az interneten, alternatívákkal kísérletezik, esetleg igazi én-statisztikusként adatokat gyűjt magáról, majd mindezt az orvosának is elmeséli. Sejthető, mennyire boldogok az orvosok az önmagukat diagnosztizáló betegektől. Pedig ma már létezik egy jelentős, úgynevezett e-paciens réteg, aki aktívan kíván részt venni saját gyógyításában, amit az orvostársadalom konzervativizmusa és ellenállása miatt kár lenne nem kihasználni.

Dr. Meskó Bertalan, orvosi jövőkutató és genetikus szerint a probléma két oldalról közelíthető meg. Egyrészt a betegeknek tudniuk kell, mi a megbízható orvosi információ, és mi nem az. Másrészt az orvosok digitális íráskészségét javítani kell, hogy nyitottabbak legyenek az e-paciensek egyre népesebb táborára. Meskó Bertalan ezért alapította a webicina.com oldalt, ahol 140 orvosi témában gyűjtötte össze csapatával a világ legfontosabb forrásait 20 nyelven ingyenesen. Majd elindította a világ első, és azóta is egyedülálló, közösségi médiaképzését medikusoknak. Kezdetben Debrecenben, majd a SOTE-n, az amerikai Stanfordon, és végül az interneten keresztül a világ minden tájáról látogatják kurzusait az orvosok.

Meskó szerint az oktatást nehezíti, hogy nem arra kell felkészíteni a hallgatókat és a medikusokat, ami most van, hanem arra, ami 5-10 év múlva várható. Szerinte biztosak lehetünk abban, hogy 6 év múlva, mire a mai gólyák végeznek az orvosin, minden háztartásban természetes eszköz lesz egy minden igényt kielégítő, hordozható kis labor. A jövőkutató nem a levegőbe beszél, a házilabor előfutára ott van öltönyének nadrágzsebében: Meskó Bertalan a telefonján lévő 200 dolláros, az amerikai Gyógyszerészeti és Élelmiszerbiztonság Hatóság (FDA) által engedélyezett tokkal pillanatok alatt készít EKG-t. „Az egyetemen még mindig klasszikus méterszer méteres EKG-kocsival tanulják a hallgatók a teszt elkészítését, miközben attól sem vagyunk távol, hogy otthon is végezhessünk magunkon genetikai vizsgálatot” – jegyzi meg.

Meskó szerint az orvos-beteg viszony ennek megfelelően jelentősen átalakul majd a közeljövőben. Míg most a rendelőintézetben a legtöbb időt a vizsgálatok és tesztek teszik ki, addig ezeket néhány év múlva már otthon végezzük, és a vizit átalakul egy tanácsadó aktussá, ahol az orvos és a beteg közösen egyeznek meg a kezelésben. Az orvos jelentősége azonban nem csökken majd, a genetikai vizsgálatok és az egyéni százalékos esélyek korában minden eddiginél fontosabb szerepe lesz a szakértő segítségnek az eredmények értelmezésében és az egyénre szabott kúra kidolgozásában.

Ez már a 21. század orvoslása lesz, ahol az összes hozzám hasonló öndiagnoszta és én-statisztikus, már nem csupán idegesíteni fogja a doktorokat, hanem releváns adatokkal elősegíti saját gyógyulását. Többé nem az átlagnak megfelelően, vagy jó esetben a kortörténet gondos áttanulmányozása alapján kapjuk majd a gyógyszert, hanem azt szedjük be, ami saját génállományunkhoz a legjobban passzol. Az új kor a magamfajta hipochonderek igazi Mekkájának ígérkezik, de nincs okunk feltételezni, hogy ne birkóznánk meg ezzel is pontosan úgy, ahogy ma már a vajákos asszonyokat is a helyükön kezeljük.

A lázgörcs során a gyermek egyébként elveszti eszméletét, szemei fennakadnak, izmai megfeszülnek, s pár másodpercig nem vesz levegőt – ha ez az állapot sokáig tart, idegrendszeri károsodás is felléphet. Noha genetikai vizsgálattal kimutatható a hajlam rá, nekem 1985-ben csak az akkor 4 éves nővérem állt rendelkezésre, aki kiskorában elképesztő választékosan, már-már modorosan kommunikált. Lefekvés után a családi legendárium szerint ekképpen tájékoztatta szüleimet: „Anyu, Oli meglehetősen furcsán veszi a levegőt, légy szíves tekintsd meg.” Azaz, amíg a genetikai teszt nem tuti, ott a tesó.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!