A képtelenség népe - Interjú Csepeli Györggyel

– A korrupciókutatások szerint a társadalom mutyistának tartja a politikusok zömét, ám ez a társadalmat láthatóan nem zavarja. Mi ez a közöny: érdektelenség vagy menekülés? Előfordulhat, hogy mivel a rezsim működése szembe megy az emberek szocializációjával, ethoszaival (miszerint a politika mégiscsak valami közösségépítés), így annak érdekében, hogy én- és társadalomképe ne törjön össze, az átlagpolgár inkább homokba dugja a fejét?

– A kérdés helytálló lenne, ha a magyar emberek fejében lenne egy morális mérce, mely eligazítaná őket abban, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen. A magyarok fejében nincs ilyen mérce.

– Mióta?

– Gyakorlatilag 1944 óta, amikor egy brutális folyamat betetőződéseként 600 ezer magyar állampolgárt kiforgattak minden vagyonából, halálra ítéltek és el is pusztítottak. A háború vége után sem állt helyre az erkölcsi rend, folytatódott a megbélyegzés, az uszítás, az emberek ellehetetlenítése, meggyilkolása – csak immáron nem faji, hanem osztályalapon. A mindenkori hatalom hozzászoktatta a társadalmat, hogy a kérdésben felvetett morális-jogi kritériumok voltaképpen nem léteznek. És ennek isszuk a levét. Mert hiába mondjuk, hogy korrupció vagy gyilkosság: ezek a fogalmak csak azok számára visszataszítóak, akikben van tisztaság, van idealizmus. A magyarokban nincs.

– Ez nem egy nép megbélyegzése?

– Nem! Nemzetközi összehasonlító szociológiai vizsgálatok eredményei szerint Európában a magyarok bíznak legkevésbé egymásban, az intézményekben, egyházakban, s hiszik leginkább, hogy minden probléma megoldására van egy kiskapu, amit csak ők ismernek. Az anómia országa vagyunk, a közösségi normák nem rögzültek bennünk. A külön út a mi utunk. A fő szabály az, hogy nincs szabály – ez 2010 óta rendszerszintű elvvé vált. Igaz, csak azért alakulhatott így, mert korábban is létezett ez az alapelv, csak nem volt ennyire általános.

– De ha a kiskapu a főszabály, akkor mi szükség bűnbakképzésre?

– Hogy érti?

– Minek egy kinevezett ellenségre mutogatni, hogy amiatt nem tehet ezt meg azt a kormány, hiszen társadalmi támogatottsággal oldhatna meg mindent „okosban”?

– Mert ez a fajta kiskapuzás és szabálynemkövetés többnyire kudarcokat eredményez. A kudarc okait pedig a kudarcot valló nyilván nem magában keresi, hanem másban.

– Mondjuk a migránsokban és az EU-ban.

– Brüsszel szidalmazása valójában csak új megnyilvánulása egy régebbi közösségi hisztériának. E hisztériára épít az a politika, mely miközben előnyöket szerez, úgy állítja be a közösséget, mintha áldozat lenne. A legjobb példa erre az, ahogyan a magyar közvélemény 1867 és 1918 között megélte az Osztrák–Magyar Monarchiához való tartozást. Egyre újabb és újabb pluszpénzeket kaptunk a közös költségvetésből, mégis: ha valaki igazán népszerű akart lenni, akkor Kossuth-párti volt, és függetlenséget követelt. A bekövetkező függetlenség viszont katasztrófát hozott: nem akadt, aki eltartotta volna az önmagát finanszírozni képtelen magyar államot – és elkezdődött a bűnbakképzés, miszerint mindenki cserbenhagyott minket  Európában, illetve a zsidók kiszipolyozzák az országot. Aztán jött a szovjet szisztéma, aminek szintén haszonélvezői voltunk, de úgy állítottuk be, mintha a kizsákmányolnának minket. Most is ez a helyzet, csak a kormányzati retorika szerint most nem Bécs vagy Moszkva nyom el minket, hanem Brüsszel. Az emberek pedig elhiszik, mert az áldozati narratíva nemzedékről nemzedékre öröklődik.

– Ilyen társadalmi psziché mellett mit szól ahhoz, hogy a kormány túltolja a kvótaellenes népszavazást, és a kommunikációja már-már kontraproduktív?

– Dehogy kontraproduktív! Annak idején Carl von Clausewitz porosz tábornok és katonai teoretikus azt mondta, hogy a „háború a politika folytatása más eszközökkel”. Én azt mondom: a politika a háború folytatása más eszközökkel. Márpedig háborús helyzetben mindent lehet – addig, amíg van egy erő, ami megállít. És ha erőt érzékel, a kormány meg is áll, így volt ez az internetadó vagy a vasárnapi zárva tartás esetében. Ennek ellenére az ellenzék mintha nem értené, hogy erőre csak erővel lehet válaszolni, így most a kormánynak az a benyomása, hogy nincs ellenállás, hiányzik az ellenerő. Halad is előre. Bár azt gondolom, a migránskampány pürrhoszi győzelem lesz.

– A közvélemény-kutatások azt valószínűsítik, hogy érvényes lesz a népszavazás – és a kormány álláspontja győz.

– És akkor mi lesz? A kérdés maga értelmetlenség, semmi nem következik az eredményből.

– A kabinet azt állítja majd: a referendum legitimálta politikáját.

– Ha érvényes lesz a népszavazás, akkor a kormány kap egy visszaigazolást, hogy érdemes az érzelmeket felkorbácsoló kampányokat folytatnia. A kormányok 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben is politikai győzelemként fogták fel az antiszemita törvényeket, ám a csőd akkor is bekövetkezett, és most is be fog következni. A valódi problémákra ugyanis az érzelmek felkorbácsolása nem jelent gyógyírt – sem a szegénységre, sem a kivérzett egészségügy bajaira, sem a kivándorlásra, sem az ország népességének drámai csökkenésére. Semmire.

– Meddig tartható az a kommunikációs stratégia, hogy a kabinet újabb és újabb bűnbakot nevez meg?

– Amíg fejre nem áll az ország. Csődről csődre bukdácsolunk. A kérdés csak az, kétezerhányban jön el a végső. Mert biztos bekövetkezik, ahogy bekövetkezett 1918-ban, 1945-ben vagy 1989-ben. A jelenlegi rezsimet ugyanígy bukott rendszerként emlegetjük majd. A baj az, hogy semmi jelét nem látom a tanulóképességnek. A következő generációk újra és újra beleugranak azokba a csapdákba, amibe szüleik és nagyszüleik egyszer már beleestek. Ez egy páratlan magyar képesség. Vagy inkább képtelenség.

– Abból, amit mond, az következik, hogy a rezsim elbukik, ha már túl sokat hibázott. Úgy látja, nincs belső erő, ami buktathatná?

– Úgy.

– Mit ért azon, hogy az ellenzéknek erővel kellene felelnie a kormánynak, hiszen az oppozíció a klasszikus módon teszi a dolgát, interpellál a parlamentben, beszól a híradókban, most épp bojkottra mozgósít a népszavazás ellen…

– …ez járhatatlan út, hiszen a kormány sem klasszikus-demokratikus módszereket vet be, hanem kommunikációs harci eszközöket. Az ellenzéknek meg kell tanulnia a harcot. Kifogásként felmerülhet, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt, s ha nemtelen módon harcolunk, magunk is nemtelenné válunk. Tudomásul kell venni, hogy a politikai aréna nem babaház.

– És hogy nézne ki az ellenzéki harc a gyakorlatban?

– Akad bőven példa arra, hogyan kell egy elszánt ellenféllel szemben megszervezni az ellenállást. Itt van például a Szolidaritás (lásd keretes írásunkat.). Az egy járható út. Valami hasonlóval kellene kísérletezni. Egyfajta „door to door” kampányra lenne szükség, mindenkivel beszélni kellene, tömegbázist kellene építeni – erre például kiválóan alkalmas lenne a közösségi média.

– És mi akadálya?

– Két dolog hiányzik: a gondolat és az akarat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!