A központ üzeni: kuss!

A napokban jutott el szerkesztőségünkhöz az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) új nyilatkozati rendje, amely április 1-jén lép életbe. Ez kimondja, hogy a könyvtárban dolgozók kizárólag az intézmény igazgatójának engedélyével állhatnak szóba újságíróval. Az eset előzménye, hogy az egyik kutató interjút adott egy hetilapnak. A téma politikailag igen szenzitív lehetett (a 19. századi ex-librisek ornamentikája vagy valami hasonló), ezért az illetőt felelősségre vonták.

Az OSZK-ban dolgozó munkatársak mesélik, hogy a gyakorlat már eddig is az volt, hogy ha egy újságíró megkeresett bárkit, beszéljen bármiről, engedélyt kellett kérni az intézmény megfelelő főosztályától. Ez továbbította a megkeresést az Emberi Erőforrások Minisztériumának megfelelő osztályához, ahol eldöntötték, nyilatkozhat-e a kutató az adott médiumnak. Az új nyilatkozati rend igen általánosan fogalmaz: nem tesz különbséget szakmai és az intézmény belső működését érintő kérdések között, így a munkatársak joggal feltételezhetik, hogy jobban járnak, ha semmiről nem beszélnek. Ráadásul a dokumentum a dolgozót teszi felelőssé azért, ha hibásan jelenik meg a vele készült interjú. (Az új nyilatkozati renddel kapcsolatos kérdéseinket elküldtük az OSZK-nak, amint válaszolnak, azt közzétesszük a VH honlapján.)

Fizess, várj, remélj!

Az OSZK esete az egész rendszer működését mutatja. „A viták ideje lejárt, ez most a választók döntésének ideje” – mondta Havasi Bertalan, a kormányfő legfőbb sajtóelhárítója (civilben: sajtófőnöke), amikor néhány hónappal ezelőtt arról faggatták, Orbán Viktor miért nem áll ki vitázni az ellenzék miniszterelnök-jelöltjeivel. Márpedig, ha a főnök nem vitázik, akkor senki nem vitázik. „Ha a miniszterelnököt akarod kérdezni bármiről, legalább Bécsig kell utaznod. Vagy Brüsszelig.” Ezt pedig Pethő András, a direkt36 alapító-főszerkesztője mondta, amikor legutóbb a magyar tényfeltáró újságírásról beszélgettünk vele.

2010 óta a hatalom számtalan módon próbálja akadályozni a sajtó munkáját. Az információk totális központosítása azzal kezdődött, hogy a minisztériumokhoz érkező kérdéseket a Miniszterelnökséghez (később a Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetirodához) kellett továbbítani. Ez azonban annyira lassította a munkát (és bizonyos tárcák érdekérvényesítő képessége akkor még nagyobb volt, mint a Lázár János vezette központé), hogy egy idő után visszaállt a rend. De ebben sem volt sok köszönet. Az idő előrehaladtával kipucolták a minisztériumok sajtóosztályait, és az új munkaerő felvételénél már inkább a szervezethez való lojalitás, mint a szakmai alkalmasság volt a döntő szempont. Az összezárás a 2014-es választások után vált tökéletessé. Az információszabadságról szóló törvény 2015-ös módosításával olyan mértékben emelték meg a közérdekű adatigénylések költségeit – a törvény a közintézménynél dolgozók munkáját az adatigénylővel fizetteti meg –, hogy a szerkesztőségek többsége ezután már képtelen volt a számára fontos információkat kikérni az állami szervektől. (A bíróságok azóta több esetben is kimondták, hogy a közérdekű adatért nem kérhető pluszpénz. Ezekben az esetekben általában az információ birtokosa a lehető legtovább húzza az időt, hogy a szerkesztőség vagy civil szervezet minél később juthasson hozzá az igényelt információhoz.) Ha mégis megjön a válasz, sokszor abban sincs köszönet. Emlékezetes eset volt az Index és a köztévé példája, amikor a portál közmédiát érintő kérdéseit az MTVA kirakta saját Facebookoldalára, ahol cinikus és kioktató hangnemben válaszolta meg azokat.

Félreeső zugokban

Vannak különösen érzékeny területek, amelyekről az átlagosnál is nehezebb „engedélyezett” információhoz jutni. Ilyen a romokban heverő egészségügy és az oktatás. A kormány évről évre egyre keményebben próbálja befogni az egészségügyben dolgozók száját, hogy kizárólag a pozitív üzenetek jelenjenek meg a sajtóban. Néhány, többnyire az állásuk féltése miatt névtelenségbe burkolózó forráson múlik csupán, hogy kiderül a valóság az emberhiány miatti osztálybezárásokról, a jéghideg kórtermekben vacogó betegekről vagy éppen a szociális intézményekben tapasztalható embertelen állapotokról.

Három éve még volt olyan kórházigazgató, aki névvel mert nyilatkozni a sajtónak. Manapság ilyet nagyítóval sem találhatunk. Másfél éve a Magyar Nemzetben jelent meg egy hír arról, hogy a továbbiakban nem Sajtóelhárítás. Így nevezik azt, amikor egy szervezet kommunikációért felelős részlege mindent megtesz azért, hogy az információk csak akkor és csak úgy kerüljenek ki a sajtóhoz, amikor és ahogyan azt ők szeretnék. Ebben a rendszerben az újságíró legyőzendő ellenség, hiba a rendszerben, aki ellen minden eszköz megengedett a szent cél érdekében. A Fidesz-kormány nyolc év alatt tökélyre fejlesztette ezt a szisztémát. nyilatkozhatnak az újságíróknak az ország kórházainak igazgatói, hacsak a fenntartó, az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) engedélyt nem ad rá. Sőt a kórházi alkalmazottak is bajba kerülhetnek, ha beszélnek a sajtó képviselőivel. De nemcsak a vezetők, hanem az orvosok, ápolók is félve állnak szóba újságíróval. És ha válaszolnak is a feltett kérdésekre, azt igyekeznek a legnagyobb titokban, inkognitóban tenni.

Néhány évvel ezelőtt a hir24 írt arról, hogy az Országos Mentőszolgálatnál figyelmeztették a dolgozókat: a szolgálat működésével kapcsolatos negatív hangú tartalmakat ne „lájkolják” a közösségi oldalakon, mert ezzel fegyelmi eljárást kockáztatnak. Az egészségügyi érdekképviseletek vezetői többször emeltek szót a méltatlan helyzet ellen, mindhiába. A kórházakat és szakrendelőket irányító ÁEEK és az azt felügyelő Emberi Erőforrások Minisztériuma vasszigorral irányítja a rendszert.

Elcsendesülő iskolák

Nehéz dolga van a sajtónak, ha az iskolák világából szeretne információkhoz jutni, az oktatási intézmények államosításával a kommunikációt is központosították. Idén januárban nagy felháborodást váltott ki, hogy a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal körlevélben tiltotta meg a felügyelete alatt álló iskoláknak, hogy az engedélye nélkül nyilatkozzanak, miután egy felháborodott pedagógus a nyilvánossághoz fordult. (Egy komáromi szakgimnáziumban „szégyenfalon” tették közzé azoknak a tanulóknak a nevét, akik intőt vagy figyelmeztetést kaptak.) Egy budapesti felsőoktatási intézmény dolgozóit januárban értesítették: kizárólag a rektor és a kancellár közös, előzetes írásbeli engedélyével nyilatkozhatnak az egyetem működésével, helyzetével kapcsolatban. Tavaly egy köztiszteletben álló egyetemi professzor, területe elismert szakértője utasította vissza megkeresésünket, mondván: bár szívesen nyilatkozna, az interjút egyeztetnie kellene az egyetem vezetésével. Mivel valószínűleg átírnák a válaszait, a végső szöveg sem neki, sem a lapnak nem felelne meg. Pedig őt nem az egyetem ügyeiről kérdeztük volna, hanem a közoktatásban tapasztalható pedagógushiányról.

A közoktatási intézmények igazgatóinak a legtöbb helyen a tankerületi vezetőktől kell engedélyt kérniük, ha nyilatkozni akarnak (így inkább nem akarnak). És bár voltak olyan intézményvezetők, akik ennek ellenére nem féltek hallatni a hangjukat – és sok esetben kritizálták a kormány oktatáspolitikáját –, ma már egyre kevesebb van belőlük. Bár a Társaság a Szabadságjogokért szakértői szerint egyetlen iskola, kórház, intézményfenntartó vagy igazgató sem tilthatja meg általánosságban a nyilatkozatot általános szakmai kérdésekben vagy szakpolitikai témákban, gyakorlatilag mindegy, hogy mit mond a jog, a félelem és az öncenzúra mindennél erősebb. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy iskoláról már a szülők is csak név nélkül, sokszor az intézmény nevét is eltitkolva hajlandók beszélni, és van, hogy azt kérik, gyerekeiknek még a nemét is változtassuk meg írásainkban.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!