Megfejthetetlen rejtélynek tűnik Magyarország külpolitikája, ha naiv szemlélőként elemezzük: egy kicsit mélyebb betekintés után azonban riasztó jeleket tapasztalhatunk.
Értelmetlen közeledési kísérletek követnek káros távolodásokat: nem csoda, hogy a héten mind az Európai Néppárt, mind a Japán Császárság figyelmét kivívtuk.
Időnként furcsa reakciókat szülnek a magyar külpolitika rejtélyes útjai. Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője egyenesen kikérte magának, hogy a magyar kormánypropaganda nem fordult ellene is. „Csalódott vagyok, hogy én nem szerepelek a szórólapon, pedig én is megszavaztam a hetes cikket” – válaszolta, mikor az Euronews munkatársa megkérdezte tőle: mit szól hozzá, hogy a Sargentini-jelentés elfogadása után Magyarországon Judith Sargentini, Guy Verhofstadt és Soros György arcával ijesztgetve kampányol a kormány a migránspárti politikusok ellen. A Fideszt is soraiban tudó Néppárt frakcióvezetője szerint bár a magyar kormánypropaganda arról szól, hogy a hetes cikkes jelentés elfogadása bosszú Magyarország ellen, amiért a magyar kormány nem vesz át menedékkérőket más uniós országoktól, nem szabad összemosni a migrációs vitát a jogállamiság hiányosságaival.
Távolodó hátország
A hetes cikk ugyanis a civil- és az oktatási törvényről szólt, amelyek korlátozzák a civil társadalom és a tudomány szabadságát. Ezek alapelvek az EU-ban, melyek nem képezhetik vita tárgyát, főleg nem egy másról szóló vitáét. Külön súlya van annak, hogy Weber a Néppárt frakcióvezetőjeként szorgalmazza a magyar kormány felelősségre vonását a jogállamisági kérdésekben: ez arra utal, hogy a Fidesz elveszti biztosnak tűnő hátországát az Európa Parlamentben, ráadásul pont a közelgő (jövő májusban esedékes) választások előtt. Talán már nem is számítanak rájuk.
Kerékkötők
Ebben a helyzetben mire alkalmas a magyar diplomácia? Leginkább kerékkötőnek, amint azt a japán–kínai affér is mutatta. A napokban – öt év szünetet követően – V4–Japán miniszterelnöki szintű találkozót tartottak Brüsszelben, az ASEM, vagyis az európai és ázsiai országok nagyszabású találkozójának keretében. Az Abe Sindzó japán kormányfő és a magyar kormány által – nem kis részben Brüsszellel szemben – forszírozott visegrádi csoport miniszterelnökeinek találkozóját Orbán külön videoüzenetben harangozta be, azonban az eseményről szokatlan módon egy sajtóközlemény nem sok, annyi sem jelent meg. Nem véletlenül: a tárgyalások ugyanis eredménytelenül zárultak. Éspedig azért, mert diplomáciai források szerint Orbán Viktor személyes óhajára a kibocsátandó közös nyilatkozatból ki kellett volna venni két tételt, melyek közül az egyik a tengerhajózás biztonságára, a másik a Dél-kínai-tengert érintő vitákra utalt volna. Mindkét felvetés burkoltan a kínai törekvéseket intette volna óvatosságra. Csakhogy ezek nélkül a japán fél nem volt hajlandó aláírni a nyilatkozatot.
Lánykérés szoknyában
Világos, hogy a kérés a Kínához való közeledés jegyében született, mert sok egyéb közünk a Dél-kínai-tengerhez nincs: de az is világos, hogy ez a sakkhúzás értelmetlen volt. Peking nem fog minket ezért jobban szeretni, ez nem érzelmi kérdés: különben is, a kínai diplomácia nem azt találhatná bennünk érdekesnek, amiben hasonlítunk rájuk vagy egyetértünk velük, hanem pont azt, amiben különbözünk: európaiságunkat, beágyazottságunkat az unióba. Ameddig még beszélhetünk ilyesmiről. Ez a lépés olyan volt, mintha valaki szoknyában menne lányt kérni: a hasonlóság hangsúlyozása még nem lesz a szimpátia kulcsa.
Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy a magyar külügyminisztérium az egész affért „dezinformációnak, tipikus álhírnek” nevezte, ám egyéb, jobb magyarázatot nem adott a történtekre, elmondhatjuk: a magyar diplomácia legsötétebb óráit éli.
FOTÓ: AFP
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
