A legvégső határ

Stephen Hawking szerint az emberiség túlélésének egyetlen esélye, ha „hétköznapi” módon is meghódítja a világűrt, és nem is olyan nagyon sokára elkezdi magát átmenteni Földön kívüli planétákra. Lényegében már 1961-ben elkezdődtek a kolonizációs programok – 1961. május 25-én, másfél hónappal Jurij Gagarin űrbelépője után jelentette be John F. Kennedy kongresszusi beszédében az Apollo holdprogramot.

A célt, hogy ember lépjen a Holdra, 8 évvel később, 1969. július 21-én sikerült teljesítenie Neil Armstrongnak és Edwin „Buzz” Aldrinnak, őket további öt űrhajóspáros követett, így összesen hat sikeres Holdra szállást teljesítettek a NASA űrhajósai 1972-ig. Aztán snitt, azóta egyetlen embert szállító űrhajó sem hagyta el az alacsony Föld körüli pályát. Aki megy, csak az ott keringő Nemzetközi Űrállomásig (ISS) jut.

Pedig a Hold lenne a legkézenfekvőbb megoldás az űrbéli terjeszkedésre: viszonylagos közelsége miatt lényegesen könnyebb ellátni készletekkel, mint például a Marsot, arról nem beszélve, hogy fontos szerepet kaphatna későbbi Mars-expedíciók felkészítésében. Csak éppen nincs légköre, minimálisak az erőforrásai, ekképpen lég- és hőszigetelt, sugárzás- és meteorvédelemmel ellátott környezetet kell teremteni a majdani telepeseknek, és persze mesterséges gravitációt sem ártana előállítani.

Aztán ott a Mars. Gravitációja a holdinak csupán a duplája, az ellátása is sokkal nehezebb, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem 380 ezer kilométerre van tőlünk, hanem átlagosan 225 millióra.

Igaz, hogy jött már közelebb is, de a NASA-naptár szerint legközelebb 2287-ben közelíti meg újra az 57 millió kilométeres minimum rekordot. Szóval nehéz ügy, ráadásul elképzelhetetlen összegekbe kerül egy-egy kutatási program – az Egyesült Államok például csak az Apollo-programra közel 20 milliárd dollárt költött.


És akkor jön Elon Musk

2002-ben, az űrrepülés költségeinek leszorítására, valamint a Mars kolonizációjának lehetővé tételére a PayPalt és a Tesla Motorst is megalapító, dél-afrikai származású Elon Musk létrehozta a Space Exploration Technologies – röviden SpaceX – elnevezésű amerikai űrkutatási vállalatot, amely 2012-re önerőből olyan űrkapszulát fejlesztett, amely sikeresen Föld körüli pályára állt, majd hozzákapcsolódott a Nemzetközi Űrállomáshoz. Tavaly szeptemberben Musk egy mexikói űrkutatási konferencián már arról beszélt, hogy a Mars igenis elérhető, és hogy az emberiség hamarosan képes lesz rá, hogy a kozmoszt benépesítő fajjá, de legalábbis Mars-lakóvá váljon.

Sok választásunk nincs, a közeli bolygók közül a Vénusz és a Merkúr kiesik, maradnak a Jupiter holdjai, ám azok túl messze vannak a Naptól. A Hold-Mars csatából egyértelműen a Mars kerül ki győztesen: ha sikerül felmelegíteni, akkor van remény. A nappalok hossza nagyjából stimmel, van víz, és elméletileg a növénytermesztés sem lehetetlen rajta. Persze Musk egyelőre nem Marstelepülésben gondolkodik, sokkal inkább azon töri a fejét, hogyan lehetne minél költséghatékonyabban és egyszerűbben eljutni a vörös bolygóra.

Egy jegy oda jelenleg, még a legszerencsésebb technikai megoldásokkal is 10 milliárd dollárba kerülne per fő. Márpedig egy Mars-utazás Elon Musk szerint nem kóstálhat többet 200 ezer dollárnál, melynek eléréséhez tavaly ősszel négy alappillért fogalmazott meg: teljes körű újrahasznosítás; az űrhajó Föld körüli pályán történő újratöltése; metánalapú üzemanyag, melyet a Marson is lehet gyártani; komoly fejlesztések a rakéta felépítésében, a felhasznált anyagokban és a hajtóműben. Innen nézve elég reménytelennek tűnik, de március 31-én az egyik pontot már sikerült is kipipálnia a SpaceX-nek: egy már egyszer használt Falcon–9 rakétát indított sikeresen az űr felé. Következő lépésként 2018 végéig két civil turistát szeretne Hold-kerülő útra küldeni, a kilövést Cape Canaveralbe tervezi, ahonnan az Apollo-program is indult, az út pedig várhatóan egy hétig tart majd.


Alternatív megoldások

Február végén a NASA bejelentette, hogy olyan csillagot talált, amely körül hét Földhöz hasonló bolygó kering, ezek közül három a lakható zónában, azaz 50 fényéves körön belül. A Trapist1 egészen pontosan negyven fényévnyire van a Földtől, ami azt jelenti, hogy a fénynek negyven évet kell utaznia, hogy elérje a csillagot és a bolygóit. Jelenleg ennek a töredékére sem képesek a rakéták, így az egyetlen megoldást az jelentené, ha hibernálva tudnánk részt venni az utazáson, lelassítva életfunkcióinkat, ahogyan azt a medvék vagy a sünök is teszik, amikor téli álomra hajtják a fejüket.

Egy másik elmélet szerint a maghasadásos vagy fúziós meghajtású rakéták jelenthetnek megoldást a közelebbi csillagok elérésében, illetve a Star Trek-filmekben szereplő Enterprise űrhajó anyag-antianyag meghajtásának megvalósíthatóságán is érdemes elgondolkodni.

Egyéb lehetőségek között felmerült az útközben való „tankolás” gondolata, az űrhajó csillagok felé taszítása egy Földről indított nagy energiájú lézersugárral, illetve a napfény sugárnyomásának kihasználása óriási napvitorlással. Seth Shostak SETI (Search for Extra-Terrestrial Intelligence, azaz a Földön kívüli intelligenciát kutató) csillagász még messzebbre merészkedik, szerinte nem embereket szállító, fénysebességgel száguldó űrhajókban kell gondolkodni, hanem „csupán” az emberi genomot kellene szétsugározni a világűrbe. Mivel ezek a megoldások vagy elképesztően nehezen, vagy egyáltalán nem megvalósíthatóak, a csillagközi utazás legnépszerűbb elméleti megoldása a téridő meghajlítás, azaz a tér geometriájának olyan torzítása, ahol az űrhajó egy rövidebb úton, népszerű nevén féreglyukon keresztül juthat át más világokba.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!