– Az emberek fejében a költészet és a modellvilág élesen elválik. Nálad hogyan találkozik mégis?

– Az én életemben ez semmiféle feszültséget nem okoz. Nem értem, az emberek miért nem tudják elfogadni, hogy ez a két világ képes találkozni. Nagyon sok lány szeretné szépnek érezni magát, érdekli őket a divat, vagy akár rúdtáncot tanulunk. Mégsem lepődik meg senki, ha ezek a nők jogászok vagy orvosok, és senki nem vonja kétségbe a szellemi képességeiket. Engem az vitt a filozófia szakra, hogy meg tudjak küzdeni a testi lét nehézségével. Hiszen mindannyiunk hangulatát nagyban meghatározza, milyen a viszonyunk a testünkkel. Folyamatosan frusztrálnak engem is az iszonyatos elvárások ezzel kapcsolatban, pedig esetemben sok minden adott ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Ennek a feszültségnek a feloldását én a művészetben találtam meg.

– A testverselés ötlete hogyan fogant meg?

– Már az első, 2008-ban megjelent Léleksztriptíz című kötetemben is voltak aktfotók, ahol a képek és a versek egymás mellett szerepeltek. Azon gondolkoztam, hogyan lehetne ezt a két művészeti ágat jobban összekapcsolni. Ekkor jutott eszembe, hogy rá lehetne írni a képre, sőt akár a testekre is. Mivel főleg táncművészekkel dolgozunk ilyenkor együtt – mert ők értenek leginkább ahhoz, hogyan lehet pontos üzeneteket a testtel kifejezni –, tulajdonképpen három művészeti ág találkozik ezeken a képeken.

– Ezekkel az eszközökkel több emberhez juttathatod el a költészeted?

– Igen, ennek a projektnek van művészeti és propagandacélja is. Amikor tavaly augusztusban az Oktogonon „egy szál versben” és fehérneműben próbáltuk népszerűsíteni a kortárs költészetet egy táncos és egy modell segítőmmel, engem is meglepett, hogy az emberek megbotránkoztak. Pedig ennél sokkal többet mutató és nagyobb szexuális töltettel bíró reklámplakáttal találkozhatunk nap mint nap az utcán. A feministák vagy a politikai aktivisták is rendre a testüket használják utcai akcióikban, a testükre írják az üzeneteiket.

– Azzal, hogy a saját testedet is közszemlére teszed, tápot adsz a támadásoknak is.

– Modellkedem és hoszteszkedem is, nagyjából hozzá vagyok szokva ehhez. Úgy gondolom, annál jobbat nem tehetek a testemmel, mint hogy művészeti célra használom fel.

– Mi van meg előbb: a mozdulat vagy a vers?

– Sokszor a mozdulat formálódik meg bennem először, és utána gondolkozom el azon, hogyan tudnám ezt szavakba önteni. De nagyon fontos, hogy a versek önmagukban is megálljanak. Annál is inkább, mert úgy érzem, az irodalom lesz az, ami végül megmarad az életemben. A mostani egy olyan időszak, amikor a költészet, a fotó és a tánc kapcsolódása inspirált, de nem úgy képzelem az életem, mint örökös testverselő.

– A 19–20. században sokszor a boldogtalansággal, a tragikus életúttal fonódott össze a költőkről alkotott kép. Milyennek látod egy költő szerepét ma Magyarországon?

– Ez sokat változott az utóbbi időben. Minden kornak megvoltak a maga sztereotípiái a költőkről, a meg nem értett zsenitől a váteszig. Most szerencsére nagyon sok olyan irodalmárt látunk, akik boldog családi életet élnek amellett, hogy sikeres szerzők, gondoljunk csak Lackfi Jánosra, Vörös Istvánra vagy a Dragomán György–Szabó T. Anna párosra.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!