A marsall emlékezete

Emmanuel Macron köztársasági elnök az első világháború franciaországi emlékhelyeit járta a harcokat lezáró tűzszünet századik évfordulóján, amikor egy újságíró nekiszegezte a kérdést: helyesli-e, hogy hősként tisztelegjenek az utóbb náci kollaboránssá vált Philippe Pétain marsall előtt? Az államfő szerint a megemlékezés legitim. Pétain „nagy katona” volt az első világháborúban, de „katasztrofális döntéseket hozott” a másodikban. „A politika realitása, akárcsak az emberi természet, néha összetettebb, mint hinni szeretnénk”, tette hozzá Macron. Nyilatkozata heves tiltakozást váltott ki. A franciaországi zsidó szervezetek tanácsa arra emlékeztetett, hogy Pétaint „árulásért és az ellenséggel való kollaborálásért halálra és a nemzet megvetésére ítélték” 1945-ös perében. Magasra csaptak az indulatok – a franciáknak múlt századi történelmük egyik legsötétebb fejezetével kell szembenézniük.

Verdun oroszlánja

Ha Philippe Pétain nyugdíjba megy 1914 tavaszán, ahogyan tervezte, ma senki se vitatkozna az örökségén. Addigra négy évtizedes, abszolút jelentéktelen pályafutás volt már mögötte a hadseregben. Íróasztal-katonaként, távol a csatamezőktől, csak szerelmi hódításai tették kalandossá a nőcsábászként ismert agglegény főtiszt életét. Pétain ízig-vérig a tizenkilencedik század fia volt, amit ódivatú bajuszával mintha hangsúlyozott volna is. 1856-ban született, röviddel azután, hogy Louis Bonaparte elnök megpuccsolta a köztársaságot, és III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát.

A katonai iskolák elvégzése után Pétain lassan kúszott fölfelé a ranglétrán. Mindvégig az anyaországban szolgált, holott a hivatásos tisztek zöme bejárta Indokínát, Észak-Afrikát és a többi gyarmatot. Az ezredesi rendfokozatig vitte, sokáig úgy tűnt, hiába vár az áhított tábornoki kinevezésre. Pedig felkészült szakembernek tartották, stratégiai érzékét, szervezőkészségét nagyra becsülték alárendeltjei – köztük egy ifjú hadnagy, bizonyos Charles de Gaulle. Közel a hatvanhoz a csöndes nyugdíjas évekre készült, már egy villát is vásárolt öreg napjaira. De kitört a háború, és egy csapásra minden megváltozott.

Négy esztendő múltán, az első világháború végére Pétain főparancsnok, ünnepelt hős, „Verdun oroszlánja” lett. A hírhedt csata egy év alatt több százezer emberéletet követelt, végül az ő irányításával sikerült feltartóztatni a német offenzívát. Józan, hathatós intézkedésekkel igazolta rátermettségét. Sűrűn váltogatta a frontvonalban harcoló gyalogsági alakulatokat, katonái két hét vérzivatar után pihenőt kaptak. Elsőbbséget adott a tüzérség utánpótlásának, hiszen az akadémián is azt tanította: Le feu tue, azaz „a tűz(erő) öl”. Enyhítette a drákói szigort, száznál több hadbíróságon halálra ítélt katonáknak adott kegyelmet. A győztes compiègne-i fegyverszünet után, 1918. november 21-én marsallá léptette elő a hálás „harmadik köztársaság”.

Az aggastyán karrierje

Bár a hadseregtől 75 éves korában megvált, köztiszteletben álló, befolyásos politikus maradt a békeidőben. Rövid ideig hadügyminiszter, a második világháború kitörésekor madridi követ – miután a náci Németország lerohanta Franciaországot, visszatért Párizsba, a kormányba. Ám a francia csapatok 1940 májusában drámai gyorsasággal vonultak vissza, júniusban pedig már fejvesztve menekültek az előrenyomuló Wehrmacht elől. Küszöbön állt az összeomlás, Reynaud miniszterelnök lemondott. Pétainnek jutott a megalázó feladat, hogy a Bordeaux-ig hátráló kabinet nevében fegyverszünetet kérjen Adolf Hitlertől. (A Führer személyesen döntött úgy, hogy azt is Compiègne-ben írják alá.)

A különös pályaív lezárulhatott volna ezen a ponton is, csakhogy ekkor, 1940 nyarán Pétain meghozta azokat a bizonyos „katasztrofális döntéseket”. A nácik támogatásával, 84 esztendősen a világ legöregebb államfője lett a csonka Franciaországban. Az ország nagyobbik fele közvetlen német igazgatás alá került, benne a főváros és az atlanti kikötők, Pétainnek csak a kisebb, déli részt hagyták névleges függetlenséggel. Egy fürdővárosban rendezte be központját, amely dicstelen rendszerének névadója lett: Vichy, a bábállam, Hitler csatlósa a háborúban.

A „Travaille, famille, patrie” (munka, haza, család) szlogennel az új elnyomó rend jelképesen is megtagadta a szabadság, egyenlőség, testvériség hagyományát. Munkaerővel, hadianyaggal segítette a nácikat, és közreműködött 76 ezer francia zsidó haláltáborokba hurcolásában. A felszabadulás után az agg Pétaint bíróság elé állították, hazaárulásért halálra ítélték, de nem végezték ki. Egykori tanítványa, de Gaulle – tekintettel a marsall korára és régi érdemeire – életfogytiglani börtönre változtatta az ítéletet. Utolsó éveit fogságban, Yeu szigetén töltötte, hiába kínált neki menedéket Franco spanyol diktátor. Az aggastyán már nem sokat érthetett ebből: szellemileg leépült, hallucinált, képzelt csatákba kiabált vezényszavakat. 1951-ben halt meg, 95 éves korában.

Lelkiismereti kérdés

A kiújult vita jelzi, hogy a franciák máig sem tudják hova tenni magukban Pétaint, történelmi szerepéről nincs konszenzus. Voltak már botrányos ügyek, 1973-ban például ellopták a marsall koporsóját, követelve, hogy pompával temessék újra. A  nacionalista jobboldal szemében példakép maradt, sőt a mérsékeltebb világnézetűek közül is sokan keresnek mentséget tetteire. A védelmében felhozott érvek ismerősek lehetnek a magyar olvasónak: hasonlítanak arra, ahogy nálunk Horthy kormányzó háborús felelősségét szokták mentegetni. A gondolatmenet lényege, hogy uralma a kisebbik rossz volt a totális náci megszálláshoz képest, csekély mozgástérrel őrizte a nemzetállam szuverenitását a németekkel szemben.

A filozófus Albert Camus elutasította, hogy Pétain áldozat volt. „Ha feláldozta is saját személyét, akkor ezt úgy tette, mint egy prostituált, és nem Franciaországért”, írta róla. Az európai egység nagy szószólója, Mitterrand szocialista párti köztársasági elnök (1981–95) virágot küldött a marsall verduni emlékhelyéhez – utódja, a konzervatív-gaullista Jacques Chirac nem. Pétain bűneit, főként a zsidóság deportálását, a francia közbeszédben elhallgatták vagy áthárították a kollaboráns kormányzat más tagjaira, rendszerint Pierre Laval miniszterelnökre. A történész Henry Rousso „Vichy-szindrómának” nevezte ezt a jelenséget. Sokan saját bűntudatukat próbálták enyhíteni. Hiszen a lényeg nem egy államférfi megítélése, sokkal inkább a nemzet lelkiismerete. Évtizedek során népszerűvé vált az antifasiszta ellenállás, a résistence eltúlzott mítosza, a nácikkal való széles körű együttműködés szégyenét azóta sem dolgozta fel a francia társadalom.

FOTÓ: FRANCE PRESSE VOIR, AFP

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!