A méltóság határai - Riporterünk és fotósunk jelenti a görög-macedón határról és Athénból

A görög–macedón határ, ha máshonnan nem, hát jugoszláv korából, a legtöbb emberben szép emléket ébreszt. Útlevél a táskában, röppen a sóhaj. Végre kezdődik a nyaralás. Szikrázik a nap, száll a tenger sós-boldog illata, kabócák zümmögnek a rózsaszín leanderbokrokban.

Március elején persze sosincs kócos kis romantika. Most pláne nincs: a levegőben feszültség és nyomor érzete rezeg. Az út mentén családok bandukolnak. Kicsi gyerek, még kisebb. Az élet két batyuban. Dagadt láb és szomjúság. De legalább a nap süt rájuk. Hála érte Zeusznak. Pontosabban Allahnak.

Pár nappal azután, hogy a macedón kormány teljesen lezárta a határt, tízezer migráns torlódott fel Idomeniben, ahol korábban már létezett egy kisebb tábor.

„Múlt szombaton még háromezer ember ellátására készültünk. Pillanatokon belül hatezren lettek, majd négyezerrel többen, és egyre csak jönnek” – mondja az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezet egy francia munkatársa. George három hónapja segít Görögországban, „azóta összefolynak a nappalok és az éjszakák”.

Hétfőn két-háromszáz ember megelégelte a várakozást, és áttörte a kerítést. De sokra nem jutottak. Órákon belül befoltozták a lyukat. A könnygáz és a rendőrsorfal tüntetéssé szelídítette a fiatal férfiak harci kedvét, bár egy bőrkabátos férfi állandóan tüzeli őket. Ő a főforradalmár.

Maroknyi csapatával időnként farkasszemet néznek a vasúti síneken álló rendőrökkel. Pár métert előrenyomulnak a vonatok számára meghagyott kapu felé, majd visszatolják őket. Előre, hátra. Előre, hátra. Izzadságszag és harag árad belőlük. Ha csak ötvenen is ordítanak egyszerre, fenyegetőnek hat a sok indulat. Érthetetlen mondatokat skandálnak és lepedőkre fújt jelszavakat lengetnek. „Nyissátok ki a rasszista határokat!” „Németország, segíts rajtunk!” Egy darabig tart a demonstráció, majd szétszélednek. Pár órával később újrakezdik.

Rohamot nem indítanak. Mikor egy nő tiltakozásképpen megpróbálja felgyújtani magát, a tüntetők azonnal ráugranak, hogy eloltsák a tüzet. Ölbekapják és rohannak, hogy ellátást kapjon. Hamarosan a rendőrök mindenkit leterelnek a sínekről, mert egy tehervonat érkezik, ami Macedóniába tart. A lépésben haladó vonat előtt fehér sisakos katonák menetelnek. A rendőrök senkit nem engednek a sínek közelébe. Olyan szürreális a jelenet, mint a jövőről a pusztulás és elnyomás képét festő filmekben. A határ egy percre megnyílik, majd bezárul. Ennyit Európáról.

Mi tudjuk, ők nem

Sokan, főként a családapák békésen akarják kivárni, míg folytathatják az útjukat. A tüntetést értelmetlennek tartják. „Odamentem hozzájuk, és azt mondtam, ne ordítsátok, hanem szépen énekeljétek, nyissá-tokki a-határokat!” – meséli Szamer, aki 17 évig dolgozott Damaszkuszban plasztikai sebészeti asszisztensként.

Kapott egy állásajánlatot Kuvaitból, de nem tudott Libanonon átjutni, mert szíriai palesztin, ezért kisfiával Európába indult. „Az orvosok szerettek velem dolgozni” – emlékezik vissza. Az okleveleit és a kuvaiti levelezést is féltve őrzi, hogy majd azzal igazolhassa a szaktudását. Terhes felesége a kislányukkal otthon maradt, mert nem mert vállalkozni az útra. De a sok idegességtől nemsokára elvetélt. Szamer szeretne mihamarabb megtanulni németül, hogy munkába állhasson, és egyesíthesse a családot.

Ali is a békét pártolja. „Milyen képet festünk magunkról Európában, ha erőszakosak vagyunk?” – kérdi a szíriai Kobaniból elmenekült tanító, aki szerint ki kell csendben várni, míg megnyílnak a határok. Naphosszat csak a határzár mellett áll, és néz át Macedóniába. A megtakarítása ráment arra, hogy kifizesse az embercsempésznek a saját, felesége és négy gyereke után járó viteldíjat, összesen 5000 eurót. Fogalma sincs, meddig tud még várni. Fogalma sincs, hova megy, ha nem tud már várni.

Az Idomeniben összezsúfolt migránsok úgy bíznak Németországban, mint az istenben. Órákon át képesek sorban állni egy konténer-iroda előtt csak azért, hogy a görög hatóságok által kibocsátott regisztrációs lapjukra kapjanak egy pecsétet, ami tanúsítja, Németországba tartanak. „Mi értelme van ennek?” – a kérdés hallatán a rendőr arca egy pillanatra megmerevedik, majd egy gúnyos fintor kíséretében felhorkan. „Maga is tudja. Én is tudom. Csak ők nem tudják” – válaszolja, és a sorban állókra mutat. Mármint nem tudják, hogy ennek a pecsételésnek semmi, de semmi értelme nincs. Mint ahogy annak sem, hogy a határon várakoznak. Meg lényegében annak sem, hogy idejöttek.

Nincs internet, hírportál, hangosbemondó.

Akik kicsit is tudnak angolul, az újságírókat kérdezgetik. „Uram, nem tudja, mikor nyitják ki a határt? Uram, igaz, hogy Ausztria miatt nem mehetünk tovább?” – nőhöz nem szólnak önszántukból. A nők soha nem szólalnak meg. Egy bagdadi lányt leszámítva, aki gyönyörűen tud angolul, mert tagozatos iskolába járt. Őt is az érdekli, miért van zárva a határ. Ha egyszer átjut, Svédországba megy, és orvosnak fog tanulni. Minden információmorzsa reményt hoz számára.

Nagyon szereti Európát. Áll a pasztellszínű csíkos fejkendőjében a semmi közepén, 16 éves és sugárzik. De nem fér a fejébe, miért nem engedik tovább. Ahogy az egész koszos-rongyos tömegnek sem. Szükség eddig sem volt rájuk. És mostanra a szánalom is kifogyott az európai közvéleményből.

Beáll az élet ritmusa

A gombamód növekvő táborban szívbemarkolóan sok a gyerek. Pillanatok alatt hozzászoknak az új körülményekhez. Az árnyékban egy pici lány ismerkedik a nyugati kultúrával. Ölében egy Barbie-baba lenge miniruhában. A kislány fehér kendőt csavargat a baba fejére. Leveszi, felteszi. Leveszi, felteszi. Eldönthetetlen dilemma. Előtte drótkerítés, mögötte rendőr. Így is fel lehet nőni.

Mások a leszakított drótok mögött bújócskáznak. Szaladgálnak mindenfelé.

A kisfiúk bármivel nekiállnak focizni. Ha nincs labda, akkor kövekkel dobálják egymást. Mint a nagyok a rendőrbácsikat. Egy gyereket az anyja be akar terelni a sátorba. Ő még játszana. A nő a sátor előtt térdel, megfogja a gyerek kezét. Az sírni kezd, és ívbe feszül a háta.

Arrébb derűsebb látvány fogad: egy kislány pipiskedik magas sarkú cipőben. Mint minden korabeli, szereti az anyukáját utánozni. Csak ő éppen kint áll a mezőn, egy sátor előtt, amire az van írva: „Segítsetek, hideg van”. A cipő sarka a lassan dagonyává változó földbe süpped.

Ha ideiglenesnek is tekintik a helyzetet, a körülményekhez alkalmazkodni kell. Az asszonyok a vasút mentén felhúzott kerítésre teregetik a ruhát. Hogy hol moshatták ki, rejtély, mert ivóvíz is alig akad a táborban. Ahogy mosdási lehetőség sem. Mobilvécéből is csak néhány. Ezek nem akadálymentesek. Így mikor az egyik kerekesszékes férfira rátör a szükség, három társa emeli be a Toi-Toiba. Csoda, hogy idáig eljutott. Csoda, hogy mindig volt, aki segített rajta.

A táborban étel sincs igazán. A segélyszervezetek körülbelül 25-30 ezer adagot osztanak ki, de ebből legfeljebb 6 ezernyi a főtt étel. Több száz méteres sort kell ahhoz is kiállni, hogy egy üveg vizet és két szendvicset kapjanak. Az élelmesebbek átemelik a gyerekeiket a korláton, és beteszik őket a sor elejére. Lassan beáll az élet ritmusa.

Krumplis szendvics és kávé

A szerencsésebbek vásárolhatnak a büfékocsikban. 
A leleményes görögök pillanatok alatt rájöttek arra, hogy még egy hevenyészett menekülttáborban is létezik fizetőképes kereslet. Kriszto kantinjában az ablakra ragasztott kartonlap hirdeti az étlapot. Kriszto megtanult az élet kihívásaira felelni: angolul és arabul is kiírta a kínálatot, és köszöni, hogy a vendég őt választotta. Van minden, 1,5 liter víz (1 €), energiaital (2 €), sült krumplis szendvics (2 €, bármilyen is legyen), csirkés szendvics (3 €). A sláger egyértelműen a neszkávé (1,5 €). Nevezett Kriszto méri, aki egy negyvenes éveiben járó pocakos férfi. Percenként körülbelül négyet ad ki. Állandó sor áll előtte. Kriszto addig pihen, míg a kézfejével megtörli a homlokát, és maga elé mered egy pillanatra. Akkor kell dolgozni, amikor van munka. Kriszto becsületes ember.

A menekülteknek is olyan árat szab, mint amit az átlagos útmenti büfékben kérnek meg a görögöktől. De végre nyertesen jön ki egy válságból. Kevés honfitársa mondhatja ezt el magáról. Nem ilyen egyenes az a zöldséges, aki az országban megszokott módon platós kocsiról árulja a gyümölcsöt. Egy fiatal férfi négy banánt tesz a mérlegre. „2 euró lesz.” „Csak 1 euróm van.” A fürtöt kettétöri az árus: „1 euró lesz”. A főnök közben citromot facsar a kezére, azzal mosogatja és unottan nézelődik.

A vevő szomorúan távozik. Érkezik egy anya kézenfogva a két gyerekével. Vesz két kiló almát 3 euróért, és ráadásnak kap egy banánt is. A gyerekek örülnek, a nő egyenesen ragyog a boldogságtól. Végre nemcsak szendvicset esznek. Ünnep van ma, ha meg is kellett adni az árát.

Bármilyen jót is tenne a közérzetüknek, a 17 éves Abdurrahman és barátai nem költenek ilyesmire. Egyszerre éhesek és fáj a hasuk a szárazkoszttól. De miután fejenként 800 eurót kipengettek az embercsempésznek, nem sok pénzük maradt. Az arra kell, hogy elérjenek Németországba. Nem lehet elkávézni.

Fahéj az éjszakában

Lassan délutánba fordul az idő. Folyamatosan hűl a hőmérséklet. Egyre terhesebbé válik a nyomor, amit a napsütés eddig elfedett. Egy férfi sátrat kér az Orvosok Határok Nélkül George-ától. „Nem tudok adni. Nincs több.” „De nem aludhat a családom a szabad ég alatt.” „Sajnálom, akkor sincs több.” Miután a reményvesztett elkullog, George elárulja: „Száz sátrunk maradt összesen. Ha teljesen besötétedik, és az emberek elcsitulnak, körbejárunk majd, és annak adjuk, aki valóban a szabad ég alatt fekszik. De mindenkinek úgysem tudunk adni. Erről már lemondtunk.” Lassan mindenhol tábortüzek gyulladnak. Sütni nincs mit rajtuk, csak melegednek. Sokan elmentek napközben rőzsét gyűjteni, de kevés fa van a környéken. Ezért bármit rátesznek, ami a kezük ügyébe kerül.

Az égő műanyag bűze megül a tájon. Már teljesen besötétedik, és a hideg is kezdi a kezeket megdermeszteni, mikor hatalmas mozgolódás támad. Egy füstölgő fekete kályhaszerűséget hoznak ki a mezőre, a menetet vagy kétszáz ember követi.

Énekelnek, éljeneznek. Egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Ahogy felcsap a gőz, valami bizarr rítusra emlékeztet a dolog. Aztán a fahéj illata kerekedik felül: teát főztek önkéntesek a menekülteknek. „A rendőrök nagyon agresszívak voltak velünk, ezért kijöttünk a táborból” – mondja egy segélymunkás.

A „gulyáságyú” tetejére többen is felkapaszkodnak, egy kiskamasz is. Az egyik segítőtől szerzett egy hatalmas fakanalat, azzal kevergeti a teát, míg zsákszámra öntik bele a cukrot. Az emberek közben sorba rendeződnek, és várják, hogy két deci forróság menedéket adjon az éjszakában.

Megőrizni a méltóságot

Az Athénban feltorlódott migránsoknak még annyi reményük sincs, mint a határon várakozóknak. A Viktoriasz téren naponta százak ütik el az időt. Iránból, Afganisztánból, Algériából, Marokkóból, fekete Afrikából jöttek. Nekik mostanra esélyük sincs arra, hogy menekültstátust kapjanak. Ha csoda történne, és megnyílna a macedón határ, úgyis kiszűrnék őket, hiszen Ausztria és a balkáni országok megállapodása értelmében csak az irakiakat és a szíreket engedik tovább.

A Viktoriasz téren többségében vannak a férfiak. Kis csoportokban támaszkodnak a kerítésnek, fának. A legnagyobb gond a tudatlanság. Nem értik, miért nem mehetnek tovább. Nem értik, miért nem kellenek. A téren egy segélyszervezet nagy műanyag kannákból vizet osztogat, magányos akcióban jótétlélek civilek ételt. Anyanyelven elmondott jó tanáccsal senki nem szolgálhat.

Az afgán Kanbari már megkapta a menekültstátuszt Belgiumban, rakodómunkásként el is helyezkedett Antwerpen kikötőjében. Felesége és kislánya is útnak indultak Afganisztánból, és Görögországban ragadtak. Kanbari ezért otthagyta a munkáját és odautazott. Nem tudta, hogy joga van a családegyesítéshez, és a feleségnek csak el kellett volna mondania a hatóságoknak, hogy a férjének már megvan a státusza. De ha tudta volna, akkor sem tudta volna megértetni magát. A család most a Viktoriasz téren várja a csodát.

A migránsok között néha szárnyra kapnak megmentőkről szóló mendemondák. A legújabb az, hogy majd Kanada küld értük hajót. Nem tudják, hogy Kanada csak családokat fogad be, nehogy a megbomlott nemi egyensúly társadalmi problémákat szüljön.

Az athéniak gyűlölik a kialakult helyzetet. A kicsit lejtős tér tetején metróállomás van. Egy nő a tér alján megáll, végignéz a bűzlő férfitömegen, és inkább megkerüli az egészet, hogy a metróhoz jusson. Undor és lemondás az arcán.

Nem sokkal később egy kisbusz érkezik adományokkal. A migránsok pillanatok alatt körülveszik, a sofőrnek tíz percbe telik, mire le tud úgy parkolni, hogy a forgalmat se akadályozza, és senkire se tolasson rá. Elképesztő a tülekedés. „Most nézzen rájuk. Mint a sáskák. Tízből jó, ha egy olyan, akinek valóban rossz volt otthon. A többi azért jött, hogy jobban éljen. De azt az ételt, amit nekik adnak, mi is kaphatnánk. Alig eszünk – mondja a rokkant Dimitrosz, aki egy tolókocsiból bámészkodik. – Mi nem zárhatjuk le a tengerpartot. De a törököknek kerítést kellene építeniük.”

Pontosan ez az, amit Orbán Viktor magyar miniszterelnök nem ért, mikor azzal vádolja Görögországot, eltűrte, hogy a török–görög határ megszűnjön. A rejtély kulcsa igen egyszerű: az apró szigetek köré nem lehet kerítést emelni.

Ezzel egy időben, kétezer kilométerrel arrébb az Európai Bizottság illetékese kijelenti, a következő három évben 700 millió euró humanitárius segélyben részesítik Görögországot, hogy „megőrizzék a menekültek emberi méltóságát”. Arról egyelőre nincs szó, elviszik-e onnan a migránsokat más tagállamokba. Alexisz Ciprasz miniszterelnök tárgyal, fenyegetőzik, és a szolidaritás hiányával vádolja Magyarországot és Ausztriát. A görögök méltósága csak őt érdekli.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!