A Mókus-völgy legendája – Ráleltünk a paradicsomra a vadregényes Mecsekben

A paradicsom kapuját – stílszerűen – egy angyali rottweiler őrzi. „Nágyon agresszív kutya, hiszi, hogy ő egy retriever golden” – mondja enyhe akcentussal egy magas, szemüveges, kopaszodó úr, Paul, a házigazda, miközben betessékeli a tikkadt fotóst és a többszöri eltévedéstől elcsigázott újságírót egy valószínűtlenül hűvös teraszra. „Mandy is in the veteményes, she is working on her szalmabála projekt” – teszi hozzá a nem túl régóta Magyarországon élő külföldiek összetéveszthetetlen mondatfűzésével. Mandy Paul felesége, ők ketten viszik ezt a valószínűtlenül bájos helyet, immár tizenegy éve. Paul kicsit szabadkozik, mert nagyon fáradt, és ilyenkor rosszul beszél magyarul.

Folytassuk talán angolul, javasolja, de azért a fontosabb szakkifejezéseket – úgymint a pálinka, a paprika, a ribizli, a mókus vagy a sárga hasú béka – magyarul szúrja bele a mondataiba.

Paul dizájnerként dolgozott évtizedeken át, egy holland cégnek tervezett kiállításokat. Bejárta a világot Dél-Afrikától Ukrajnáig – utóbbi lett a végzete. Egy kijevi kiállításon dolgozott, még 2004- ben, és ez okból többször átutazott Magyarországon. Tetszettünk neki. „

A magyarok pont olyanok, amilyet én szeretek: se nem túl temperamentumosak, mint a délszakiak, se nem olyan számítók és önzők, mint a hollandok. Nyugodt emberek, és nagyon kellemes helyen élnek” – magyarázza, hogy miért gondolta úgy, egyszer éppen itt szeretne élni. Különös ilyesmit hallani mostanában, de ha Paul mondja, biztos lehet benne valami.

Azért ahhoz, hogy Paul végül nálunk kössön ki, kellett egy válás, és az, hogy mindenképpen változtatni akarjon az életén. Egy internetes társkeresőn ismerkedett össze az évek óta Hollandiában élő angol asszonnyal, Mandyvel, akitől megkérdezte, volna-e kedve utazgatni vele egy kicsit. Mandy maga sem vetette meg a kalandot – volt már hivatásos teherautó-sofőr, és egy kutyasétáltatásra szakosodott cég alapítója –, és érdekelte a furcsa holland, aki meginvitálta a hotellé alakított teherautójára. Fél évig járták Nyugat-Afrikát. Hazatérve Paul már biztosan tudta, mit nem akar: visszatérni a régi életébe.

„Nagyon jól kerestem, elismertek a szakmában. Volt autóm, lakásom, házam vidéken, de sosem volt annyi időm, hogy mindezt élvezni tudjam” – mondja Paul. Még emlékezett a csodálatos helyre a Mecsekben, ahol egy évvel korábban járt, és odacipelte Mandyt. „Ilyen szépet még életemben nem láttam, pedig utaztam eleget. Mondtam Paulnak, nem akarok még egyszer férjhez menni, de ide eljövök vele. Egyelőre csak próbaidőre, de ha jól kijövünk egymással, akkor eladom a hollandiai lakásomat.” (Az asszony egy év múlva „véglegesítette” tartózkodását, de a lakását csak most, tizenegy évvel később tudta eladni.)

A másfél hektáros völgy egy mérnökemberé volt, aki főleg ribizlit termesztett itt. Pálinkát készített belőle, és jó pénzért eladta.

Amikor meghalt, a lányai örökölték a földet. Képtelenek voltak egymással megállapodni a vételárban, Mandy és Paul hónapokig tartó alkudozásra kényszerült a családdal. De kitartóak voltak, és végül az övék lett a Mókus Valley.

Ez a név pont olyan, mint az egész hely: kicsit magyar, kicsit holland, kicsit angol. A rengeteg mókusból mára csak egy maradt: egy Mókus névre hallgató cica. Tudniillik a befogadott nagyszámú macska elűzte a mókusokat, nem is sejtve, micsoda marketinggyilkosságot követnek el.


A céllövölde csak a második

A házaspár egy ideig békésen élt a völgyben egy ütött-kopott lakókocsiban, miközben felújították mai lakásukat, egy régi vízimalmot.

Mandy kertészkedett, megritkította a több száz ribizlibokrot, hogy legyen hely a veteményesnek és gyümölcsfáknak, Paul pedig tanácsokat adott magyar cégekkel üzletelő holland vállalkozásoknak.

Egyre több olyan honfitársa kereste meg, akit vonzottak az olcsó magyarországi ingatlanok, és házat vettek a környéken. Hamar kiderült, hogy nem minden holland olyan, mint ők.

„A hollandok sokszor agresszívek, és úgy viselkednek mindenhol, mint egy délafrikai háziúr – meséli Paul. – Nem érdekli őket az idegen kultúra, csak egy jó lehetőséget látnak, bizniszt. Nem akarnak beilleszkedni, legtöbben néhány év múlva továbbállnak.”

Ám ők nem álltak tovább. Sőt!

Kezdetben csak egy kempingben gondolkodtak, de hamar rájöttek, hogy ide valami más kell. Paul egy parányi vályogházat álmodott meg, amit néhány hónap alatt fel is építettek. „You smell it... tipikus vályog. I prefer bontott építőanyag, Jófogás és régiség vásár in Pécs” – mutatja büszkén Paul, miközben körbevezet a kis házikóban. A berendezés elképesztő jóízlésről és a baranyai folklór ismeretéről tanúskodik.

Itt minden a helyén van, a kandallóajtóból kialakított ablakkerettől az utolsó cserépedényig.

Feltettek néhány képet az internetre, mégis ők lepődtek meg a legjobban, amikor azonnal jelentkezett néhány holland érdeklődő.

Az üzlet beindult. Egy évvel később Paul meglátott egy lerobbant utánfutót a szomszéd faluban. Valaha céllövöldét működtettek benne – „Cellovolde is the most difficult szó in Hungarian” – Paul azonban a lehetőséget látta meg benne. A nagy nehezen felvonszolt roncs ma egy romantikus cigánykaravánt idéz, és a második legkeresettebb építményük.

Azért csak a második, mert ma már egyértelműen a Csepel teherautóból átalakított bungalló, a Csepelina viszi a prímet. A gépet Paul vette, magára haragítva Mandyt, aki szerint a két ház már bőven elég volt. Fél évig dolgozott rajta éjjel-nappal. Amikor kész lett, a Tiny Houses (Kis Házikók) című amerikai lap a világ egyik csodájának nevezte. A Csepelina a Paul által telepített mesterséges tavacska partján áll, egy szomorúfűz árnyékában.

A fát is a férfi ültette édesapja emlékére, azon a napon, amikor megvették a helyet.


Nem esznek kedvencet

A házaspár főleg belga, holland, amerikai és német vendégeket fogad (köszönhetően a Mókus Valley erősen nyugat-európai árainak), de mostanában egyre több magyar is jön ide. Tavaly egy asszony a férjét hozta el az ötvenedik házassági évfordulójukon. A férj évtizedekig a Csepel Művekben dolgozott, és el sem tudta képzelni, milyen lehet egy D346-osban nyaralni.

A völgyhöz tartozik egy jókora darab erdő és egy forrás, ami napi ötezer liter kristálytiszta vizet ad.

Paul találmánya, hogy egy csepp víz se vesszen kárba: egy cső vezet a házakba, egy pedig a tavakat táplálja. A szennyvizet tisztítják, öntöznek vagy a völgyben élő jószágokat itatják vele. Mandy és Paul számos csirkét és kacsát nevel, méghozzá a szó szoros értelmében: csak nevelik, de sosem eszik meg őket. Az ember nem ehet meg olyasmit, aminek nevet ad. A kedvenc sötétszürke rackajuhuknak például a találó Whoopie Goldberg nevet adták, a kis feketét pedig Donna Summernek hívják. Whoopie első két báránya éppen akkor született, amikor a Csepelinával elkészültek, úgyhogy az egyiket Csepelnek, a másikat Linának nevezték el. „They are my fűnyíró” – magyarázza Paul.

A jószágok egész nap a vendégek között jönnek-mennek, de ez ellen senkinek nincs kifogása. Aki idejön, az éppen ezért jön ide. Éjszakánként egészen a házakig merészkednek a szarvasok, őzek és vaddisznók.

„Róka is volt, de Bogi elijesztette” – mondja Mandy. Bogi (a vérszomjas rottweiler a mese elejéről), mintha megérezné, hogy róla van szó, odajön és menten hanyatt vágja magát, jelezve, részéről jöhet a vakarás. A társulathoz tartozott még egy Mr. Jingle névre hallgató mogyorós pele, akit az egyik macska hozott a szájában, még az első időkben. A félholt állatot három évig nevelgették a hálószobában, de napközben Paul a vállán sétáltatta a birtokon. Ott volt még Janis Joplin, a szomorú szamár, aki 2013-ban hagyta el a földi legelőt, és akinek emlékét tábla őrzi a völgyben.

Háromkor Mandy mindannyiunkat az asztalhoz parancsol: Mókus Valleyben ez a Beer Time, vagyis a napi sörözés ideje. Némi helyi kolbászt és saját zöldségeket kapunk meg bemutatót a Mókus Valley rovarvilágából. Mandy gondosan gyűjti a helyi faunát: a kis műanyag dobozkákból óriási preparált szitakötők, szarvasbogarak és méhek kerülnek elő. Nem kérdés, gyönyörűek a maguk nemében. „Ha meghalok, én is belekerülök Mandy valamelyik dobozába” – mondja Paul nevetve.


Pokolból paradicsom

Mandy és Paul tizenegy év alatt mindössze egyszer volt nyaralni, két éve eljutottak Horvátországba.

Mandy szívesen utazgatna (Borneót szeretné megnézni, főleg az orangutánok miatt), Paul viszont jól elvan itt. Néha vitatkoznak ezen egy kicsit, de aztán mindig kiderül, hogy télen is van annyi munka, ami miatt úgysem mehetnének sehová. Kérdezem, itt maradnak-eéletük végéig? „Tudjuk, hogy egyszer abba kell majd hagyni ezt.

Öregszünk, és nem fogjuk bírni – mondja Mandy. – Én a tengernél nőttem fel Dél-Angliában, és a tengernél is szeretném majd egyszer befejezni. Hogy otthon vagy Spanyolországban, az mindegy. Egyet tudok csak: nem akarok Paul nélkül elmenni innen sehová.” Nem lehetett nem észrevenni, hogy Mandy bal lába beteg. Nehezen jár, műteni kellene. Paul az összes utat úgy alakította ki a völgyben, hogy Mandy életét megkönnyítse.

„Azt mondták az orvosok, ha nem operálják meg sürgősen, öt éven belül székbe kényszerülhet. Lett volna időpont is idénre, de Mandy nem akarja még. Pedig fontos volna, nem leszünk fiatalabbak” – mondja Paul, és megsimogatja Mandy kezét. – Azt mondják, olyan ez a hely, mint a paradicsom – folytatja. – Ez igaz, de eljutni ide, néha maga volt a pokol. Dolgoztunk hajnaltól éjjel kettőig. Aztán néhány éve szinte mindent elvitt az áradás. Sokszor kérdeztem magamtól, mennyivel jobb ez, mint amit korábban csináltam? Aztán mindig meg is válaszoltam: azért, mert ezt szeretem. Nem tudom, elmennék-e innen, még nem gondolkoztam rajta. Most nem tudok elképzelni olyan helyet, ahol boldogabb lennék, mint itt.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!