Történelmünk egyik legnépszerűbb alakja, Erzsébet királyné 120 éve, 1898 szeptemberében lett merénylet áldozata Genfben. A tökéletesen értelmetlen politikai gyilkosság a századforduló bűnügyi szenzációja volt. A zavart tettes véletlenül, mégis sorsszerűen választott célpontot.
Erzsébet észre sem vette, hogy megszúrták. Nem értette, hogy mit akart tőle az a fiatalember, aki nekiütközött a Genfi-tó partján, de nem is ért rá foglalkozni vele. A tavon várakozó gőzhajóhoz sietett kísérője, Sztáray Irma grófnő társaságában, hogy tovább induljanak Caux alpesi üdülőhelye felé. Az apró sebhelyet csak akkor fedezték fel a mellkasán, amikor percekkel a támadás után eszméletlenül összeesett, és megszabadították fűzőjétől. De akkor már késő volt. Az inkognitóban utazó császár- és királyné csupán pillanatokra tért magához, nem volt ideje felfogni, mi történt vele.
A gondos svájci boncolási jegyzőkönyvből kiderül, hogy a halál 14 óra 40 perckor állt be, 1898. szeptember 10-én. „Hosszú, hegyes tárgy” okozta – mint kiderült, egy reszelő –, amely a bal oldali negyedik bordánál hatolt a testbe 8,5 centiméter mélyen, megsértette a tüdőt, a szívburkot, és a bal szívkamrába talált. Az európai újságok címlapon számoltak be a szenzációról, általában a merénylet elképzelt pillanatát ábrázoló rajzokkal illusztrálva. Mark Twain amerikai író, aki a temetés idején Ausztriában járt, így írt egyik barátjának: „Még Julius Caesar megölése sem rendíthette meg olyan nagyon a világot, mint Erzsébeté”.
A tettest nyomban elfogták. Luigi Lucheni nincstelen olasz alkalmi munkás nem próbált szökni, büszke volt a tettére: a letartóztatásakor készült fotón önelégülten mosolyog. A bíróságon azt mondta, újra megtenné. Pedig a vak véletlenen múlt, hogy éppen az Osztrák– Magyar Monarchia uralkodójának hitvese lett az áldozata. A nyomorgó, kiábrándult, elkeseredett férfi az olasz királyt akarta megölni, de nem volt pénze római utazásra. Pisztolyra, de még késre sem futotta, ezért be kellett érnie a házilag hegyezett, élezett reszelővel. Genfben egy francia herceget szemelt ki célpontnak, de Orléans-i Henrik lemondta a látogatását. Ekkor hallotta, hogy Erzsébet a városban van – jobb híján esett rá a gyilkos választása, mert híres és előkelő volt ő is… Lucheni politikai jelszavakkal indokolta tettét: „Éljen az anarchia! Halál az arisztokráciára!”
Ha az uralkodó eliten akart bosszút állni, szerencsétlenebbül nem is dönthetett volna. A merénylőnek fogalma sem volt arról, hogy a királyné szintén gyűlöli az arisztokráciát és a monarchia intézményét, méghozzá személyes tapasztalatból. Azt sem sejtette, hogy tettével hosszú szenvedéstől szabadítja meg Erzsébetet. Mária Valéria, az uralkodói pár lánya azonban tudta ezt. „Úgy történt, ahogy mindig is kívánta, gyorsan, fájdalommentesen, orvosi tanácsok nélkül”, jegyezte fel a főhercegnő anyja halálakor. A 61 esztendős asszony árnyéka volt korábbi önmagának, az egykori szépsége már letűnt. Egyetlen fia, Rudolf trónörökös öngyilkossága (1889) után álnéven, feketében utazgatott keresztül-kasul a kontinensen, mert nem bírt megmaradni az általa annyira megvetett birodalmi fővárosban, Bécsben.
Egy idegen Bécsben
Sisi szomorú története ismert. A Wittelsbach-házból való bajor hercegnő szinte még gyerek volt, amikor férjhez adták unokatestvéréhez, Ferenc Józsefhez. Soha nem érezte otthon magát a Hofburgban, a merev előírások és alattomos intrikák világában, ahol idegen és nyomasztó szerepet kényszerítettek rá. Miközben megszállottan ápolta szépségét, őrizte karcsúságát, magányos volt és boldogtalan. Sokat betegeskedett, gyakran búskomorságba esett, enni sem volt hajlandó, állapota máskor hiperaktivitásba csapott át. Ha egy évszázaddal később él, orvosai valószínűleg depressziót és anorexiát állapítottak volna meg diagnózisként. A protokolláris kötelezettségeket és szigorú etikettet – leveleinek tanúsága szerint – börtönnek érezte, Titania álnéven titkon császárságellenes költeményeket írogatott az asztalfiókjának.
Fiatal éveit leginkább az anyósa keserítette meg. Zsófia főhercegnő fiatal menyén is uralkodni akart, ahogy császári és királyi (K. und K.) fián. A gyermekek neveltetését is kivette a szülők kezéből – ezért hibáztatta később Erzsébet Rudolf öngyilkosságáért az udvart (és önmagát, amiért nem állt ellen keményebben). A császárné idővel megtanult szembeszegülni a maga módján. Olyan „botrányos” megjegyzésekkel sokkolta környezetét, hogy a köztársaság célszerű államforma. Az anyós elleni lázadásnak bizonyosan része volt abban is, hogy szenvedélyesen karolta fel a „rebellis” magyarok ügyét.
Magyarul tanult, magyar udvarhölgyeket tartott. Egyikük, Ferenczy Ida a bizalmas barátnője lett. Erzsébet rajongott a szabadságharc után távollétében halálra ítélt Andrássy Gyuláért. Amikor a gróf amnesztiával hazatért párizsi száműzetéséből, elhalmozta rokonszenvével. Kapcsolatuk a kiegyezés, Andrássy miniszterelnöki kinevezése idején politikai értelemben fontos lett, de semmiféle bizonyíték nem támasztja alá a korabeli pletykát, hogy ők ketten titkos viszonyt folytattak volna. Azt pedig végképp a legendák közé sorolják a történészek, hogy Sisi legkisebb, kedvenc gyermekének, az 1868-ban Budán született Mária Valériának a magyar gróf lett volna a vér szerinti apja.
„Dicsfény födi alakját”
Ám a legenda születése jelzi, hogy a királyné megérintette a magyar nép lelkét. Az 1860-as években Ferenc József még nem joviális nagyapaként élt a köztudatban, hanem a forradalmat és szabadságharcot vérbe fojtó, Batthyányt és az aradi tizenhármat kivégeztető zsarnok képében. Jó lehetett hinni abban, hogy van valaki Bécsben, aki szót emel a magyarokért. A tragikus halál szinte szentté avatta Erzsébetet. „Misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett”, írta róla nekrológjában Mikszáth Kálmán. Erzsébet kultusza azóta is töretlen. Csak Budapesten Duna-híd, egy belvárosi kerület, a Nagykörút egy szakasza és a János-hegyi kilátó viseli a nevét.
Az életfogytiglanra ítélt gyilkos a börtönben papírra vetette visszaemlékezéseit, de amikor kéziratát elvették tőle, végképp elborult. Lucheni nem érte meg a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni szarajevói merényletet, az első világháborút, a négy birodalom (osztrák, német, orosz, török) pusztulását: 1910-ben felakasztotta magát egy sötétzárkában. „Bűnöző agyát” kivették a koponyából, patológusok vizsgálták, és persze nem találtak semmi látható elváltozást rajta. Évekig kiállítási darab volt formaldehidben ázva, míg 2000-ben végre eltemették a bécsi Zentralfriedhofban. Alig néhány kilométerre Erzsébettől, akit végakarata ellenére nem Korfu szigetén, hanem a császárváros Kapucinus kriptájában helyeztek végső nyugalomra.
ILLUSZTRÁCIÓ, FOTÓ: AFP
Romy Schneider arcvonásaival elevenedik meg Sisi alakja egy nemzedék lelki szemei előtt. Az Erzsébet-kultusz népszerűségében döntő szerepe volt a császár- és királyné életéről készült osztrák filmtrilógiának (1955–57). Az elsöprő siker titka nem a történeti hűség, nem a művészi teljesítmény. A második világháború után romantikus mesére vágyott a németajkú közönség, hiába minősítette a Der Spiegel magazin vitriolos tollú kritikusa a Sissi-filmeket (valamiért így, két s-sel) ezzel az aforizmával: „világtörténelem, óvodás színvonalon”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
