A nők lázadása – Szécsi Noémi új regényéről vall

– Az Egyformák vagytokat olvasva az az ambivalens érzés fogott el, ami milliónyi lánynak, nőnek jelenthetett problémát az elmúlt évszázadban, mikor csak a hagyományosan férfi nézőpontú regényeket forgathatták: hol vagyok ebben én, kivel azonosuljak, valóban ezek az én problémáim? A nemi identitással való játék már az első kötetétől foglalkoztatja, de most mintha elment volna a falig a kizárólagos női nézőpont (ironikus, parodisztikus, szatirikus) érvényesítésével. Mi ennek az oka?

– Ez az írói evolúciómból fakad. Tizenöt éven át ódzkodtam attól, hogy hozzám hasonlítható, velem azonosítható szereplőket állítsak központba. Soha nem volt ambícióm, hogy a saját életemet megírjam, nekem az a fontos, hogy a szereplőim érdekes figurák legyenek. Az Egyformák vagytokban vállaltam a kockázatot: kicsi a távolság köztem és a hőseim között.

– Emellett a regény rendszerváltás utáni magyar társadalma is befolyásolta ezt a döntést?

– Kétségkívül harcosabb hangulatba kerültem az utóbbi években, mert most kifejezetten olyan konzervatív társadalomban élünk, amelyik a hagyományosabb női szerepeket helyezi fókuszba, és ezt borzasztóan nyomasztónak találom. A közmédiát nézve-hallgatva zavarba ejt, mennyire nem vagyok fontos és érdekes ennek a kormánynak, csak mert nem vagyok nagycsaládos, magát kereszténynek valló, határon túli… sorolhatnám, mi nem vagyok még. A magyar nők a kormánypolitika felsőbb szintjein sincsenek jelen, csak ha valami piszkos munkát kell elvégezni, akkor kerülnek elő a Hoffmann Rózsa-félék, de nem látunk olyat, aki valóban képviselne bennünket. Egy konzervatív, macsó társadalommá rendeződtünk, ami ugyan nem előzmény nélküli, de a körülöttünk lévő világ nem ebbe az irányba halad.

– A női perspektíva és elbeszélésmód lenne a legjogosultabb a jelenlegi társadalmi és mindennapi viszonyok ábrázolására?

– Azt gondolom, a 21. század a nők évszázada, ezért a mostani történeteket mindenképpen így lehet a legjobban megírni.

– Lemaradtam valamiről? Itthon sokakra még a 19. század végi női emancipáció is sokként hat a mai napig, a regényében ábrázolt tipikus női sorsok is valamiféleképpen kudarcosak.

– Nemrég láttam egy dokumentumfilmet egy műhold felbocsátásáról, a nyilatkozó, a kifejlesztésében részt vevő fizikusok mind nők voltak. A legkülönfélébb területeken egyre természetesebbé válik, hogy nők is kerülhetnek a korábban kizárólag férfiak uralta pozíciókba. A most kamasz lányom generációja számára már nem lesz annyira kilátástalan a perspektíva, mint a most negyveneseknek. A mi világunk persze nem itt tart, Magyarország leszakadt ettől a folyamatról, nálunk a pénzt és a privilégiumokat férfiak osztják.

– Biztos, hogy a hatalmon lévő politikusok a ludasak ebben a „hátraarcban”, nem csak a társadalmi elvárásoknak tesznek eleget?

– A közbeszédben két-három éve kerültek előtérbe ezek a témák. Elsősorban válaszként: a coming outok nagy része nem történt volna meg, ha nem egy konzervatív vezetés alatt élnénk, ami ellen ez lázadásként hathat. Ugyanígy szembefeszülésként erősödtek fel a feminizmus különféle megnyilatkozásai is a nemi szerepekről.

– Az utóbbi két évben hosszabb időt töltött Kanadában és Finnországban, mik a tapasztalatai északon a nők megítélése terén?

– Finnországban hozzánk képest teljesen más a munkamegosztás szellemi és fizikai értelemben is a nők és férfiak között, azt érzi az ember, hogy női dominancia van. A tamperei menekülttábor vezetője – egy nő – mesélte nekem, a konfliktusaik jórészt abból fakadnak, hogy a szélsőségesen férfiuralmú társadalmakból érkező férfiak húzzák a szájukat, hogy egy nő parancsol nekik. Megjegyzem: az ország belügyminisztere is nő. Ők viszont kerek perec megmondják nekik, ha itt akarnak maradni, el kell fogadniuk: ebben az államban női vezetők is vannak, ez náluk az értékrend fontos része.
Torontóban különleges élmény volt élni, mivel egy melegnegyedben, egy melegbár fölött laktunk a férjemmel, aki vendégoktatóként tanított az egyetemen. Ha leugrottam kenyérért-tejért a boltba, az utcán minden alkalommal egy, a kirakatban, flitteres ruhában, magas sarkú cipőben táncoló férfi mellett mentem el… ez nyilván nem mindennapi, de a város egésze elfogadónak tűnt. Sokkoló volt ekkora szabadelvűségben élve azt olvasnom, hogy otthon mik hangoznak el a nők szerepéről. A két szélsőség egyidejűsége egészen összezavart.

– A női tekintetek kereszttüze mellett a történelem érzékelése is fontos tétje a regényének. „A múltról minden időben mást kell hazudni (…) A történelemben az igazság viszonylag érdektelen ahhoz képest, hogy milyen érdekfeszítő annak változása, amit korról korra elhallgatnak” – jelenti ki egyik szereplője. Ki mit hallgat el és miért?

– Mindig is az érdekelt, hogy a történelem forrásokból való megismerésekor egy adott kor kormányzati politikája vagy történészei mit találnak kiemelésre méltónak, érdekesnek, és mi az, amit elhallgatnak. Például nehezen tudom elképzelni, hogy manapság Andrássy Gyula miniszterelnökről olyan életrajz jelenjen meg, amiben szerelmi kalandjait és politikai kompromisszumait tárgyalják, most hősnek számít. A történészek összezárnának…

– Nem a politikusok?

– A kutatási programok nagyban függnek az állami támogatásoktól. Nagyon kíváncsi vagyok, két év múlva megemlékezünk-e bármiféle módon 1919-ről, vagy majd elmondják nekünk, hogy erről már sokat beszéltek, miközben nyilvánvaló, hogy a szocializmus alatt elhallgattak számos érdekes részletet, amiket csak új kutatások tudnának felfedni. De ez a korszak most egy történelmi tabu.

– Ön viszont soha nem ugrik el ilyen feladatok elől. A Géra Eleonórával közösen írt művelődéstörténeti könyvük novemberben megjelenő folytatásában, amelyben a budapesti úrinők magánéletét 1914-től a ’30-as évek közepéig követik, kiderülnek ciki esetek?

– Ha cikinek számít, hogy mennyire erős támasza volt az akkori konzervatív nőmozgalom a Horthy-rendszernek, a bethleni konszolidációnak, vagy hogy Klebelsberg Kuno mennyire építhetett a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségére, akkor igen. Ez egy igen erős, hatalmas, országos nőszervezet volt, nulla feminista ideológiával, inkább antiszemita színezettel, a gyűléseiken rendre felszólaló Tormay Cécile-lel. Jótékony tevékenységük mellett nem kevés politikai agitációt is végeztek.


+1 kérdés
– Kamasz lányával a társadalmi női szerepek kapcsán zördültek már össze?
– Épp nem is oly rég vont mérleget a szüleiről, nagy öntudattal: „én pesti lány vagyok, de ti vidékiek”. S valóban, én egy archaikus paraszttársadalomban nőttem fel, ahol a női szerepek jelentősen eltértek egy budapesti értelmiségi nő lehetőségeitől, amiként – hosszú utat bejárva – most élek. Az anyám amellett, hogy már munkahelyen dolgozott, ezer más feladatot is ellátott otthon, én is egészen kicsi koromtól fogva dolgoztam a gazdaságban. A nagymamám addig nem ült le az asztalhoz, amíg a férfiak ebédeltek. Azonban azt is láttam, mennyire keményen a kezükben tartják az életüket.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!