Ezekről sejthető, hogy ha elfogadjuk az invitálást, a végén lyukat beszélnek az ember hasába, és kénytelen valamit vásárolni vagy legalábbis megadni az elérhetőségeit. A minap aztán egy ettől elsőre nagyon különböző meghívó is érkezett, ebben az érdi rezsicsökkentő fórumra hívtak, melyet Bánki Erik fideszes európai parlamenti képviselő tart. A látszat azonban csalt: mint kiderült, tulajdonképpen ez is egy hasonló praktikákkal – ízléses körítéssel, hangzatos mondatokkal és erősen beépítettnek látszó hivatásos lelkesedőkkel – operáló termékbemutató volt. Csak a termék itt nem a mágneses ágynemű, hanem, mint azt 37-szer tudatosították bennünk, a „rezsicsökkentés” volt.

Legfőképpen arra voltunk kíváncsiak, a 65 ezres Érden hányan mennek el hétköznap délután 5-kor, hogy meghallgassák azt a Bánki Eriket, aki az utóbbi években már kikerült a politika élvonalából. Elöljáróban csak annyit: sokan. De kezdjük az elején!

„Tessék, aki még nem írta alá” – hangzik az első mondat, amelyet a helyi művelődési ház előcsarnokába lépve hallani. A bejáratnál a szervezők mindenkit készségesen a tíz asztal valamelyikéhez terelnek, ahol a jelenléti íveket lehet kitölteni – csak azért nem írom, hogy „kell”, mert csellel, vagyis telefonálást színlelve, nekem például sikerült megúszni a procedúrát. Az adatlapokon egyébként a név és az aláírás mellett lakcímnek, telefonszámnak, e-mail címnek, valamint az életkornak kell szerepelnie – utóbbit néhány hölgy láthatóan zokon is veszi. Minimum ennyit azonban minden egyes rezsiharcosáról tudni akar a kormány. Az asztaloknál egy füst alatt lehet csatlakozni a Magyar Csapathoz is, sőt még a gyed extrát is meg lehet védeni „Gyurcsányéktól”. Utóbbi adatlapot a jelek szerint haza is lehet vinni, egy középkorú úr épp előttem magyarázta egy hölgynek: „Hét családtaggal tudod aláíratni. Majd elmegyek érte, hétvégére le kell adni!”

Öt órára a színházterem 400 fős nézőtere teljesen megtelik. Mögöttem épp arról beszélnek: „ennek a Jobbiknak sok mindenben igaza van” – utalva arra, hogy az itteniek voksaiban egy másik párt is reménykedhet. Egy hölgy azonban tántoríthatatlan: „Bevallom, engem az Orbán hajt! Ilyen minisztere még nem volt ennek az országnak, tudomásom szerint. Aztán mégis egyre több az elégedetlen…” – sóhajt fel. „Most már én is az vagyok, negyed hat van, és még semmi” – szólal meg a mellette ülő férfi.

Kis késéssel aztán csak elkezdődik a rezsifórum, melynek házigazdája, a Képviselő Úr minden prominens vendéget bemutat, csak magát felejti ki a sorból. (Utólag megtudom, Aradszki Andrásról, a térség országgyűlési képviselőjéről van szó.) A Képviselő Úr csak az alaphangot adja meg, hogy tudniillik „Magyarország jobban teljesít”, de ennek bővebb kifejtéséhez már átadja a szót Bánki Eriknek.

Az EP-képviselő előadása könnyen elkülöníthető részekre oszlik. Az elején az ominózus „elmúltnyolcév” kerül terítékre, Bánki ekkor akár 3 gyurcsányozás/ perc sebességgel is képes haladni. Az elhangzottak szerint 2010-ben hazánk Görögországgal azonos helyről indult, de míg ott azóta „huss, másfél millió embernek nem lett tb-je” és „már a szigeteiket árulják”, addig mi, Orbán Viktornak hála, Európa éltanulói lettünk. Mikor a nap során először hangzik el a miniszterelnök neve, kósza taps hallatszik, de mielőtt teljesen elhalna, Bánki megáll, és teret enged a nagyobb ovációnak.

Ezt követi a 2010 utáni eredmények pontos bemutatása. Érdekes, de egyetlen pont után tör ki üdvrivalgásban a publikum, mégpedig a három csapás törvény elhangzásakor – igaz, ez még Orbán tapsát is lekörözi, reméljük, ebből nem lesz baja senkinek. Végül következik a jövő, újabb rezsicsökkentéssel, majd a biztosnak látszó Fidesz-előny ellenére a szónok figyelmeztet: „Legyünk éberek, emlékezzünk, mi volt 2002-ben!” Az előadás egyik emlékezetes jelenete, mikor az amúgy visszafogott Bánki egy hevesebb gesztussal majdnem leveri az előtte lévő mikrofont. Ha jól rémlik, épp az „extraprofit” kifejezést mondta ki, mikor egy pillanatra kijött a sodrából.

Bánki Erik egyébként roppant intelligens, felkészült, jól kommunikáló politikus benyomását kelti, aki pontosan tudja, mire vevő a közönsége. Éppen e pozitív jelzők miatt viszont különösen fájó lehet, hogy neki is pontosan ugyanabból a végletekig leegyszerűsített kottából kell játszania, mint az ország bármely pontján a kollégáinak. Neki is ugyanazokat az előre megírt tételmondatokat kell sulykolnia, „gonosz Európai Unió”-stól, „tönkretett ország”-ostól, „baloldali veszély”-estől, és ő sem maradhatott ki azokból a gyorstalpalókból, ahol a fideszes politikusoknak azt taníthatják, hogyan kell a lehető legnagyobb undorral kiejteni a „Gyurcsány Ferenc” nevet. Pedig Bánkin érződik, hogy az egyszerű szólamok helyett többször is részletezni akarná mondandóját, már-már számokat használna, de gyorsan emlékezteti magát: „Most ebbe inkább nem megyek bele.” Kár érte.

Egy valamire való előadás után úgynevezett „kérdések” szoktak következni, itt azonban a pulpitus mögé visszalépő Képviselő Úr inkább olyan pozitív történeteket vár, amelyekben a hozzászólók elmondják, miben könnyítette meg életüket a rezsicsökkentés. Miközben a kivetítőn Orbán Viktor arcképe jelenik meg, egy 60 év körüli hölgy azonnal felugrik, majd „spontán” jelleggel, papírból felolvassa tételekre bontva a 2013-as évben a rezsin megspórolt forintjait, amelyből a férjével el tudtak menni „egy kellemes wellnesshétvégére”. A hatalmas taps közben valami nem hagy nyugodni: meg mernék esküdni, hogy őt láttam az egyik jelenlétiív-kitöltő asztal mögött…

Ezt követően azonban homokszem kerül a gépezetbe. Egy ötvenes úr rögtön a bemutatkozásával rezgeti a lécet: „Tudják, én vagyok az, akit négyévente úgy szólítanak, hogy »kedves barátom«!” Már ekkor morajlás indul el a nézőtéren, majd a „mikor lesz már olyan kormányunk, amelyik megkérdezi az embereket?” kérdés után a távolból „rohadt komcsi!” felkiáltásokat hallani. Emberünk még odaveti, hogy „ez nem demokrácia!”, ám ekkor elkezd recsegni a mikrofon, végül teljesen néma lesz. Szerencsére egy másik férfi gyorsan megmenti a helyzetet, elmeséli, hogy a megspórolt rezsiből évente kéthavi hiteltörlesztő-részlete is kijön, majd az est mintegy suta tanulságaként üzen a hallgatóságnak: „Úgyhogy köszönöm szépen, és mindenkinek javaslom, hogy védje meg a rezsicsökkentést.” Egyébként, talán kitalálják, ő az a középkorú úr, aki „majd elmegy” a gyed extrás adatlapokért…

Több „kérdésre” nincs idő, még mindenkiben tudatosítják a legfőbb üzenetet, vagyis, hogy a rezsicsökkentés nemcsak a kormány, hanem a mi közös sikerünk, majd a tömeg elkezd kifelé araszolni. A színpad előtt vezet az utam, mire odaérek, Bánki Eriket már többen körbeveszik, egyikük, ha jól hallom, épp arról kérdezi, most akkor szeretjük-e az oroszokat vagy sem? „Azért azt a Fetyiszov–Harlamov-féle szovjet jégkorongcsapatot hogy imádtuk, nem?” – mondja épp, mikor mellé érek, én pedig csak bízom benne, hogy nem ez a legerősebb érve az orosz közeledés mellett.

Kifelé menet egy-egy beszélgetést elcsípve kiderül, sajnos volt, aki nem figyelt oda eléggé az elmúlt egy órában, egy idős hölgy ugyanis arra panaszkodik kísérőjének: „Nagyon nehéz már, minden egyre drágább.” Én pedig az épületből kiérve az előadás zárógondolatát idézem fel magamban: „Nagy veszély fenyeget, oda kell figyelnünk minden részletre! Ne hagyjuk magunkat elcsábítani olyan hangoknak, amelyek sose mondtak igazat!”

Ezt az egy tanácsot én is megfogadom.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!