A trollok a nejemhez tartoznak

- A köteteid címlapján mindig is a Varró Dániel név szerepelt, ám a Nők Lapjában a Varró Dani rovata megjelölés olvasható, ahogy a közösségi oldalad is e név alatt fut. Ha szóba kerülnek a verseid, akkor sem Dánielt emlegetik. Tavaly múltál negyvenéves, meddig maradsz Dani?

– Mindenki Daninak szólított mindig is, nekem ez a természetes. De már nagyon régóta, huszonévesen Dani bácsi lettem, az első gyerekkönyvemet, a Túl a Maszat-hegyent is így szoktam dedikálni. Ha egy fordítói munkámnál esetleg Danit írnak a színházi plakátra, szólni szoktam, hogy ott azért mégis a Dánielt használják, de amúgy nincs kifogásom a Dani ellen.

– Soha korábban nem találkoztam még olyan kötettel az Aki szépen butáskodikig, amelynek címlapján a költő a gyerekei körében mutatkozik. Neked lebegett valami példa a szemed előtt?

– Nem, és gondolkodtam is rajta, mennyire helyes ez így, de végül bevállaltam. A Nők Lapja-béli írásaim mellett is volt fénykép, hiszen azok nagyon is direkten róluk szóltak. Az író-költő-drámaíró alapvetően a saját életét írja, és így óhatatlanul megíródnak szegény családtagjai, rokonai. Csak remélni tudom, hogy később nem fognak utálni érte a gyerekek.

– Vagy az olvasóid. A népszerűségnek ára van, ahogy a könyv egyik írásában tréfásan megjegyzed, a tiedet csak Lackfi Jánosé múlja felül. Hol húzod meg a határt a szereplésre, celebkedésre felkérések tekintetében?

– Engem azért a sűrű felkérések veszélye nem fenyeget, vannak nálam jóval celebebb írók, bennem pedig nincs akkora szereplési vágy, alkatilag közelebb áll hozzám az Arany János-i elvonultság. Ha hívnak például televíziós műsorba szerepelni, mindig megfontolom, mennyire tudom jó ízléssel felvállalni azt, illetve a gyerekeket sem szeretném kínos helyzetbe hozni. Bár lehet, ezt már eljátszottam…

– A visszafogottságod ellenére a közösségi oldalakon azonban így is középpontba kerültél nem is egyszer. Elég csak a Hat jó játék kisbabáknak című versed egy versszaka („Jó játék a konektor, / én jöttem rá magamtól. / Beledugom, hol egy toll? / Jó játék a konektor.”) kavarta botrányra gondolni, ami 2011-ben, 2014-ben és 2017-ben újra arra ösztönzött internetes trollokat, hogy különféle halálnemeket kívánjanak neked. Mennyire ingerelnek föl ezek a hozzászólások, merthogy végül is a nejed tette helyre őket egy szövegértelmezési pamfletben?

– Ez is az ismertség velejárója. Nemcsak engem, de Lackfi Jánost vagy Tóth Krisztinát ugyanígy megtalálták egy-egy versük miatt. Lackfi hihetetlen lelkesen számolt be róla, mennyire csodálatos, hogy kirobbant a botrány a Véletlen című verse kapcsán, a legjobb, ami egy verssel csak történhet, ha indulatokat vált ki, mondta, mert a költészet halála, ha csak porosodnak a versek a lapok közt.

Én még az első verseskötetem megjelenése után szembesültem az internetes kortárs irodalmi fórumokon tapasztalható keresetlen szidalmakkal, akkor meglepett. A „konektoros” vers (egy „n”-nel)! igazából akkor vágta ki sokakban a biztosítékot, mikor bekerült egy ötödikes tankönyvbe, hogy hát menjek az anyámba, arra buzdítom a gyerekeket, nyúljanak a konnektorba. Nagyon sokaknak nem esett le, hogy ez egy szerepvers, ami egy kisbaba szemszögéből íródott. Eleinte nevetgéltem rajta, viccesnek találtam a reakciókat, amikor viszont bedurvultak, elszomorodtam, de nem gondoltam úgy, hogy reagálnom kéne rájuk, nem tűnt elegánsnak. A feleségem viszont úgy érezte, ez már a gyerekeket is érinti, meg hát a gyereknevelési elveinket, hogy mi konnektorba nyúlatjuk őket, és a maga harcos menyecske módján jól kiosztotta a Facebookon a népet.

– Ezek szerint a trollok hozzá tartoznak?

– Abszolút, ez az ő reszortja, a Facebook-oldalamat is ő kezeli, én leginkább elefántcsonttoronyba zárkózva élem az életem.

– Az Aki szépen butáskodik gyűjteményben szépen kirajzolódik egy klasszikus gyerekszájrovat-folyam. Kibújik belő-led az el sem rejtezett költő, a nyelvjátékos, a gyermekeid nyelvi cselekedetei érdekelnek leginkább, a kifejezésmódjaikat kóstolgatod. Ha nem lett volna a felkérés, akkor is jegyzetfüzettel és tollal felvértezve figyeltél volna rá, melyikük mit mond?

– Majdnem biztos, hogy nem. Annak ellenére, hogy volt bennem egy erős késztetés, mivel míg a szüleim lelkiismeretesen vezették a nővérem babanaplóját – hány kiló, mit csinál, miket mond, mik az aranyköpései –, aprólékosan, napról napra dokumentálták a születése utáni időszakot, addig a babanapló végén van fél oldal: annyi vagyok én. Az egyáltalán nem érdekes második gyerek. Engem ez mindig nagyon zavart, mivel nincsenek emlékeim életem első három évéről, az volt az érzésem, elvették tőlem, bezzeg a tesómnak meg van. Az persze kérdés volt, mennyire lesz ez érdekes, hiszen engem sem érdekel, ha mások mesélnek a gyerekeikről.

– A gyerekversköteteid sora a bizonyíték rá, hogy fölhasználod a nyelvi teremtő erejüket. Ahogy írod azonban, elég kritikusak a verseiddel. A róluk szóló írásaidat is felolvastad nekik? Nem fanyalogtak, hogy megírod az életük apró-cseprő mozzanatait?

– Nem bánják, hogy benne vannak az újságban, nagyokat nevetnek rajta. A legidősebb, második osztályos Misi örül, ha a fénykép alapján felismerik az utcán. És tényleg jól jött az óvodai felvételiknél, amikor megkérdezték, mikor alakult ki az éntudatuk, hogy visszakereshető volt az írásokból, mert mi, szülők már nem is emlékeztünk rá.

– És általában hogyan viszonyulnak a papájuk költői mivoltához? Hogy nemcsak otthon, de újságban, televízióban, óvodában, iskolában találkozhatnak veled? Az én Péter fiam is az Andris beszélget az állatokkal című versedet szavalja az irodalomórán…

– Misi büszke rá, hogy – ahogy a példád is mutatja – a tankönyvben is van versem. Azt mondta például a múltkor az öccseinek, hogy a papa egy híres költő, úgyhogy nem kell bocsánatot kérnie, ha pukizik. Jancsit kevésbé foglalkoztatja a hírnevem, de azért mindketten hoznak ötleteket, hogy „ezt írd meg versnek!”.

– Így aztán könnyű költőnek lenni! Nyelvileg hogyan jellemeznéd a fiaidat?

– Nagyon különbözőek. Misi szabálytisztelő, lényegretörő. A középső, Jancsi viszont körülményes, szereti a bonyolult megfogalmazást. Legutóbb Misi elmesélt egy viccet, amit az iskolában hallott: „Egy ember a hentesnél mondja, hogy kérek egy hurkát, de ne véreset!, mire a hentes visszakérdez: Mi, denevéreset?” Jancsi ezt úgy adja vissza, hogy volt egy ember, aki elindult a henteshez, ment-mendegélt, aztán odaért a henteshez, kért egy hurkát, de a hentes nem értette pontosan, hanem úgy értette, hogy… Viszont mindenféle nyelvi leleménnyel is ő áll elő, szereti a dolgokat elnevezni

– Hogyan „fejleszted” őket, milyen mesekönyvek dívnak nálatok?

– Kufliőrület van, nagy Dániel András-fanok vagyunk, mindig nagy öröm és könnyebbség, amikor olyan könyv kerül a kezünkbe, ami egyszerre élvezetes mind a hármuknak – és az abszurdabb vicceken még mi, felnőttek is jól szórakozunk. A gyerekverskötetekből a legnagyobb kedvenc Keresztesi József Mit eszik a micsoda?-ja, ami az angol nonszensz költészetből táplálkozik, de szeretjük a finn humorú Tatu és Patut is. Misi pedig már Ruminit olvas, és elkezdtük a Harry Pottert.

– Nekik még talán korai lenne a Szabó Borival közösen jegyzett Líra és Epikád. Miért csak 7 évvel a bábszínházi bemutató után jelent meg könyv alakban?

– Nem igazán szokás mesejátékot, színdarabot könyvként kiadni, de az iskolai színtársulatok egyre inkább forszírozták, így a Pagony Kiadó felvállalta, mi pedig írtunk hozzá egy kis előszót, Baranyai András pedig illusztrálta. Borival még középiskolás korunkban elhatároztuk, hogy valamikor írunk valamit közösen, mert milyen jól cseng a Szabó–Varró szerzőpáros. Aztán Bori férje, Nényei Pál vetette fel a dráma ötletét, Bori írta a prózai részeket, én pedig a verseket. Remélem, mesekönyvként is működik!

– Megnyugtatlak: felnőtt olvasóként mindenképpen! Az időd nagy részét azonban színházi fordítások teszik ki. Te magad mennyire vagy színházba járó ember, már azonkívül, hogy leadod a kéziratot?

– Nem eléggé, igényem van rá, de öt éve kiköltöztünk Pilisszentivánra, és a gyerekek mellett az utóbbi időben nehezen tudtuk megoldani, hogy rendszeresen eljárjunk előadásokra.

– Próbákon azért, gondolom, részt veszel, ahol is a színészek odajáruljanak hozzád, mit hogyan kéne átírnod a darabban.

– Ők mindig jönnek vagy átírják maguknak… Nemrégen a Túl a Maszat-hegyen egyik előadásán eléggé meglepődtem, mert belekerültek pluszba rögtönzött rímes kétsorosok is, de ez természetes dolog. Hogy részt veszek-e az előadás munkálataiban, az rendezőtől függ. Van, aki igényelte, hogy ott legyek az olvasópróbákon, és adott esetben képviseljem a halott szerzőt, nehogy a feltételezett akaratával szembemenjen az előadás. Van, aki erre nem tart igényt.

– Nem kaptál kedvet időközben saját dráma megírásához?

– Fölmerült bennem, de még nem érzem, hogy eléggé értenék hozzá. A Líra és Epikánál is csak a hazai terepet jelentő versírással kellett foglalkoznom, Bori, aki dramaturg is, levette rólam a terhet, nem kellett figyelnem, mi működik drámaként, mi nem.

– Mennyire alakítod magadhoz a művet a fordítás által? Parti Nagy Lajos például saját műveiként tekint Molière-átirataira.

– Én annyira bátran nem szoktam hozzájuk nyúlni, mint Parti Nagy. Akkor vagyok merészebb, teszek hozzá a saját stílusomból, eszköztáramból, hogy még élőbbé váljon a darab, amikor eleve testhezállónak érzem. Eleinte főleg botránydarabokkal találtak meg, az Alföldi Róbert rendezte Mark Ravenhill-féle Shopping and fucking például elég távol áll tőlem. De mondjuk Tom Stoppard Travesziákja egyáltalán nem, egy stíluskavalkád az egész, iszonyatosan élveztem fordítani. Már az alapszituációja is vicces: egy szenilis öregúr emlékszik vissza, persze, rosszul, Lenin, Tzara és Joyce zürichi találkozására.

– Negyed százada vagy a pályán, el tudsz különíteni korszakokat?

– Te jó ég! Sose gondoltam bele, hogy ennyire hoszszú ideje… Nem szoktam nagyon visszatekinteni, de mióta megszülettek a gyerekeim, másfajta gyerekverseket írok, mint korábban, és egészen más helyzet szülőként vagy nem szülőként gyerekverset írni.

Nagyon feltűnő, hogy a legjobb gyerekverseket azok írták, akiknek nem volt gyerekük, Weöres Sándortól Nemes Nagy Ágnesen át Tamkó Sirató Károlyig, vagy említhető még dr. Seuss, Lewis Carroll, Edward Lear – Weöres állítólag nem szerette őket, Seuss tartott tőlük. Az „én is egy nagy gyerek vagyok” vagy „az összekacsintós, vicces nagybácsi” szerep sokkal hálásabb, mint szülőként írni, akinek, ugye, példát kéne mutatni, nehogy rossz ötletet adjak a gyerekeknek, nehogy a konnektorba nyúljanak…

De most, hogy nagyobbak lettek, ismét sokkal több költői viccelődést megengedek magamnak. Felnőttverseket pedig nem írok eleget, hogy korszakolni lehetne. Egyre inkább azon gondolkodom, hogy a korábbiaktól eltérő, komolynak tekinthető dolgokat írjak, de ezek még ábrándok.

– Mennyire követed figyelemmel a költőtársaid újabb megjelenéseit?

– Igyekszem, főleg akkor, ha a személyes hang dominál, netán szerelem is van benne: újra előveszem Petrit, Parti Nagytól mindent elolvasok, Szőcs Gézát is nagyon szeretem, csodálatos költő. Nagy örömmel veszem, ha verses regénnyel, eposszal jelentkezik Szálinger Balázs vagy Térey János. Peer Krisztián legutóbbi kötete, a 42 pedig elementáris, katartikus hatással volt rám.

 +1 kérdés

– S te milyen verseskötettel jelentkezel legközelebb?

– Ősszel jelenik meg a Csütörtök, a kisördög és az ördöngös molnár című verses mesém – diafilmen!
Amit egy kötet is követni fog – Agócs Írisz illusztrációival –, már két mesével, és remélem, lesz még folytatása is. A magyar hiedelemvilág alakjait, ijesztő lényeit – mókárokat, mitkéket, markolábokat, bakurászokat – is bevontam a fiaimról mintázott kisördögök mellé a történetekbe. A másik, szintén őszi kötet (szeptemberben jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában) pedig egy mesefüzér lesz, skandináv minieposzokkal, A szomjas troll címmel. A feleségem elég kritikus tud lenni, amikor lelkesen eléjárulok egy-egy elkészült versemmel, de a finn metálzenekarokat nagyon szereti. A dalaikban pedig sűrűn előfordulnak a kőbunkójukkal menetelő trollok – ezzel neki kedveskedem.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!