Kollégával interjúzni egyszerre nehezebb és könnyebb, mint más „civillel”. Könnyebb, mert egy sor fölösleges tiszteletkört nem kell megfutni, belevághatunk a közepébe. Ugyanakkor nehezebb, mert az ember fejében mindig ott motoszkál, hogy ezt vagy azt ő mennyivel jobban csinálta volna, és hogy miért nem jutott az ő eszébe az a riportötlet, amiről most faggatja a kollégát. Most már bevallhatom: mindig irigyeltem M. Kiss Csabát az ötleteiért, a rámenősségéért és azért, ahogy az emberekkel bánni tudott. És igen, a Brazilokat is irigylem tőle, mert kevés riporternek sikerül filmre vinnie egy húsz évvel ezelőtti riportját.
– A Brazilok a Filmalap támogatásával készült. Ez egy egészen másfajta munkát igényel, mint amikor az ember kitalál egy témát, elmegy, leforgatja, összerakja, és este már nézheti is a Fókuszban. Hogy viselted azt, hogy ezúttal tucatnyian szóltak bele a munkába?
– Meglepően jól. Az elején még nem tudtam elképzelni, hogy valaki – bárki – egy sort is módosíthatna a forgatókönyvön, de azalatt az egy év alatt, amíg dolgoztunk rajta a Filmalappal, rengeteget változott, és így utólag elmondhatom, nem a kárára.
– Hogy megy ez? Amolyan húzd meg, ereszd meg: ők mondanak valamit, te javítod, aztán más valamit, de azt nem csinálod meg, összevesztek, kibékültök?
– Bonyolultabb a dolog. Én választhattam ki az alap által felajánlott szakemberek közül, kivel szeretnénk dolgozni a könyv fejlesztésén (Muhi Klárával és Huszár Péterrel közösen írták a könyvet - a szerk.). Ő javasolt dolgokat, amiknek egy részét megfogadtuk, más részén vitatkoztunk. Ebben a munkában a fura, hogy az alap végül nem köteles pénzt adni a filmre még akkor sem, ha a fejlesztő minden kérését teljesíted. A végső támogatásról egy másik bizottság dönt, ott már a forgatókönyvfejlesztőknek nincs szavuk. Úgyhogy egy ponton azt mondtam, kész, most már nem változtatunk többet. Lesz, ami lesz.
– A Brazilok egy húsz évvel ezelőtti Fókusz-riport nyomán született. A film mennyiben követi az eredeti riportot?
– Az alaphelyzet ugyanaz: cigányok szegénységben, barlanglakásokban élnek valahol, egy magyar faluban. Aztán elindulnak a helyi bajnokságban, hogy bebizonyítsák, ők is valakik. Arra egyébként már nem is emlékszem, hogy húsz évvel ezelőtt végül nyertek-e vagy sem, de arra igen, ami akkor megfogott a témában: ritka, hogy egy kis közösség ki mer állni magáért, és nem mástól várja a megváltást.
– 1997 óta rengeteg idő telt el, sok minden történt. A romagyilkosságokkal „szintet lépett” például a cigányellenesség. Ez mennyiben változtatta meg a film koncepcióját az eredeti riporthoz képest?
– Szerintem semmi nem változott 1997 óta. Ha a cigányokról beszélünk, akkor gyakorlatilag megállt az idő. Bár erről nekem különvéleményem van, én azt gondolom, hogy a magyarok kevésbé rasszisták, mint ahogy a politika ezt sulykolja. Ahol együtt kell élni, ott nagyjából kijönnek egymással. Ahol nem, arra meg azt mondanám, hogy az sem az a tipikus rasszizmus, inkább tapasztalaton alapuló. Egy pánikreakció a többségi társadalom részéről. Amikor elviszik a kolbászt a csűrből vagy a fűnyírót, akkor ők így tudnak reagálni. Nincs más mintájuk, hogyan lehetne az ilyen konfliktusokat megoldani. A cigányoknak sincs nagyon más mintájuk, mint hogy ilyenkor kiabálnak: itt minket bántanak! Ha valamiben, hát ebben van felelőssége az államnak, amelyik jó esetben megbünteti mind a két felet. De ettől a kiváltó okok nem szűnnek meg. Ugyanúgy léteznek ma, mint húsz évvel ezelőtt.
– Anélkül, hogy poénokat lőnék le a filmből, fontos elem, hogy a Brazilokban egy „többségi” gyerek – vállalva a kirekesztést – melléjük áll, ez pedig egyfajta feloldás, azt sugallja, hogy a problémáknak van megoldásuk. Ez nem túl idilli a valósághoz képest?
– A Brazilok egy mese. Számunkra fontos volt, hogy a történetet ne szürkén és kegyetlenül dolgozzuk fel, hogy odafigyeljenek rá az emberek. Tudtuk, hogy mit szeretnénk elmondani, de azt is, hogy ahhoz be kell csomagolnunk. Itt volt a Csak a szél, ami a romagyilkosságokról szól. Egy csodálatos film, Ezüst Medvét kapott Berlinben. Itthon meg néhány ezren nézték meg. Rendkívül nehezen emészthető.
– Talán, mert az a film közelebb áll a valósághoz.
– Szerintem az még a valóságnál is szürkébb. A valóság gyakran színesebb, mint gondolnánk. Amikor elkezdtünk foglalkozni a Brazilok ötletével, sokan óvtak tőle, mondván, a cigány–magyar konfliktusról nem lehet vígjátékot csinálni. Aztán kiderült, hogy ez az egész van annyira meredek, hogy még akár jó is lehet. Egyébként az eredeti helyszín ugyebár Sirok, de az ottani barlanglakásokat mára kitatarozták, és amolyan gusztusos turistaszállást csináltak belőlük. Úgyhogy új helyszínt kellett találnunk. Így esett a választás Acsára. Tartottunk attól, a helybelieknek nem fog tetszeni a téma és az, hogy megszálljuk őket hetekre. A végső döntést a képviselő-testületnek kellett meghoznia. Elolvasták a forgatókönyvet, és legnagyobb megkönnyebbülésünkre igent mondtak. Sőt! Volt még egy kikötésük: a könyvben fiktív neve van a falunak, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy legyen Acsa. Ráadásul a statiszták többsége is Acsáról jött, nagyon jók voltak.
– A Brazilok vállal egy sor cigánysággal kapcsolatos sztereotípiát, miközben szembe is megy velük. Mennyit érzékeltek mindebből a film amatőr szereplői? Ez mennyire az ő életük, és hogyan tudtak azonosulni a mesével, ami végül lett belőle?
– A hét főszereplőből Áron, a legidősebb most végzett az egyetemen, ő nagyon tehetséges, profi színész. Ábel még mindig Kaposváron, Eperjes osztályában tanul, tehát belőle is színész lesz. A többi öt srác teljesen amatőr. Ez nem volt koncepció, egyszerűen nincs ma Magyarországon tizenéves roma színész. Ők többnyire ugyanolyan nehéz körülmények közül jönnek, mint amit a filmben játszanak. Tehetséggondozó táborokból szedtük őket össze: a rendőrtanulót játszó Kalánost például Snétbergertől. Ott gitározik. Lakatos Csabát egy focistehetségtáborból hoztuk el, a Polgár Alapítványtól. Erik, a legkisebb srác a mesélő Bagról, a Bagázsból jött. Van köztük, akinek drogos az édesanyja, az apja pedig meg sem akarja ismerni. Renátónak és Pöcöknek a forgatás idején született gyereke. Tizenkilenc évesek voltak. Azért voltak jók, mert nagyon igényelték a játékot. Ahonnan ők jöttek, ott a gyerekek életéből ez kimaradt, pedig hatalmas szükségük volna arra, hogy játékkal fejezzék ki magukat. Ösztönösen jók voltak, náluk a legnehezebb az volt, hogy feloldjuk a gátlásaikat, hogy legyen önbizalmuk. Ebben Földessy Margit és a Karaván Társulat, Horváth Kristóf és Nyári Oszkár segített sokat. De ha már sztereotípiákról beszélünk: mi is majdnem az áldozatai lettünk az egyiknek. Nevezetesen, hogy a cigányok általában muzikálisak, „vonóval a kezükben” születnek. Ha így van is, a karéneklés akkor sem az erősségük. Van egy jelenet, amikor egyszerre háromszáz embernek kell énekelnie egy nótát. Bornai Tibor, aki a film zenéjét szerezte, vért izzadt, mire ez összejött. Tudniillik ezek az emberek gyönyörűen énekelnek, zenélnek, táncolnak a tűz körül, de még életükben nem énekeltek kórusban. Mindezt a tűző napon, negyven fokban. Ez a sztereotípia megizzasztotta a stábot.
– Hogy fogadták a kész filmet a szereplők? Tetszettek maguknak?
– Nagyon is. Azt mondták, végre van valami, ami miatt büszkék lehetnek magukra. A filmet három hét alatt több mint ötvenezren látták, de valójában ez az igazi siker. Tervezzük, hogy végigvisszük az országon, hogy olyan helyekre is eljusson, ahol nincs mozi, vagy az embereknek nincs 1500 forintjuk egy filmre
– Acsára is elviszitek?
– Már nagyon várjuk, és azt hiszem, ők is minket.
M. Kiss Csaba
Újságíró, szerkesztő, filmkészítő. Pályáját a nyolcvanas évek végén kezdte Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Később a köztévé Ablak című műsorában dolgozott. A kereskedelmi televíziók indulásakor először az RTL Klubnál kezdett, majd átigazolt a TV2-höz. Szerkesztette a Jó estét, Magyarország!-ot, dolgozott a Naplóban és a Mokkában. 2006-ban visszatért az MTV-hez, ahol a Kékfényt, majd a Szempont című műsort vezette. Jelenleg a Hír Tv tényfeltáró műsorának, a Célpontnak a felelős szerkesztője. Két házasságából öt gyermeke született.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!