A valóság torzulásai – Parti Nagy Lajossal beszélgetett Rácz I. Péter

– Ki is pontosan ez a Dumpf Endre, aki már húsz éve írja egy kórházkerti szegleten verseit az őszről, az elmúlásról, a büfésnő iránti múlhatatlan szerelméről? Őszológiai gyakorlataiból a 2003-as grafitnesz kötetben még csak egy ciklusnyit olvashattunk, a most megjelent Létbüfé viszont kizárólag az ő költeményeit tartalmazza. Ki ő, mi ő, hány éves, és egyáltalán, milyen betegségben szenved?

– Az utóbbi két évben, amíg tehát a Létbüfé szövegdarabjait összeraktam és újraírtam, majd azt is újraírtam és újra összeraktam, egyre kevésbé érdekelt, hogy pontosan hogy néz ki, mi a betegsége – ha egyáltalán betegség ez, nem pedig a létbevetettség egy sajátos zártkerti változatával van dolgunk. Ugyanakkor tudtam, ha ennyi versdarabot egymás mellé teszek, az óhatatlanul kirajzol egy figurát. Úgy éreztem, ez az epikai karakter veszélyeztette volna a könyv nagyon tömény, túlhúzott költőiségét. Lehet, hogy valamikor később, mondjuk, öt év múlva innen, a történet felől írom meg Dumpfot, életét, egy lehetséges sorsváltozatát.

– Miért nem Dumpf Endre neve áll a könyv címlapján?

– Mert ez egy más típusú játék, mint volt a Sárbogárdi Jolán esetében. Itt szükségem volt, van – és valószínűleg lesz is – egy erős szűrőre, ami egyrészt az ősz toposza, másrészt Dumpf Endre, vagy ha tetszik: a dumpfendrék.
A kötet versein egyszer jobban áttetszik a lírai én, máskor pedig kevésbé.
Sárbogárdi Jolánnál világos volt, hogy azt a szöveget ő írta, nem én. Ez most ennél sokkal bonyolultabb. Már csak a dilettantizmus miatt is, ami egyfelől fennáll, másfelől meg nem. Nem törekedtem arra, hogy egységesen minden szövegdarab beteljesítse azt, amit a dilettantizmusról közkeletűen gondolunk.

– És mit gondolunk róla, pontosabban ön mit tart dilettáns költészetnek?

– Esterházyt parafrazeálva: kutya nehéz úgy nem dilettáns szöveget írni (vagy nem írni), ha az ember nem tudja, mi a dilettáns.
Egyre nehezebb meghatározni. Ha egyértelmű lenne, hogy mi a hochliteratur, talán könnyebb lenne. Magamat, illetve Sárbogárdi Jolánt citálva: a dilettánsnak a nyelvi kifejezés szempontjából van baj a műveivel.
A nagy, és mindannyiunkéhoz hasonlóan teljes, szenvedélyes érzelmek nem képesek azt a megalkotottságot, azt a nyelvi erőt felmutatni, amitől a szöveg irodalmivá válik. Hogy úgy mondjam, jelentősen kisebb a nyelvi áteresztőképesség, mint az érzelmek sugara, erőssége és vastagsága – ebből támadnak aztán a különféle nyelvi kalamajkák.
Ezzel együtt a dilettáns szövegek rám is nagyon inspirálóan hatottak: egyrészt tagadhatatlan szabadsággal rendelkeznek, másrészt egy képzavar ugyanolyan erős lírai alakzat, mint egy jó költői kép. Ha megnézzük, az egész újkori művészet tele van a valóság különféle „torzulásaival” deformjaival, dekonstrukcióval. Az „egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon”-nal jellemezhető művekre tekinthetünk az európai irodalom kanonizált alkotásaiként, de dilettáns hülyeségként is.

– Mi volt a tétje a nyelvi töredékekből felépülő világtörmelékek létrehozásának?

– Kis túlzással: ha el tudnám mondani a tétjét pár mondatban, nem kellett volna megírnom. Az biztos, hogy az erős és ismert ősz toposz szétírásának, újrakeverésének módjai nagyon izgattak. Dumpf – ha tetszik, ez az ő, nem betegsége, hanem milyensége – kívülről tudja a magyar és világköltészetet, és ezt nyüstöli, rontja, töri, változtatja, mixeli össze a sajátjával. Ehhez a fikcióhoz kellett egy fiktív tér is…

– Erősítse meg, ugye, a kórházi ismeretei nem első kézből valók!

– Megerősítem, noha a könyv szempontjából ez mindegy. Ahogy mondtam, semmi konkrét betegséghez nem akartam odakötni a hősömet. Persze némely Varázshegy-érzetek nyilván kikerülhetetlenek a kontextus miatt, de ez a kicsit extrém helyszín nem valós. Minden ehhez hasonló szanatóriumvagy gyógyfürdőhelyzetben lobogóbban, betegebben és pőrébben mutatkozik meg az ember halálfélelme, élvezetvágya; a halál előterében minden fényesebbnek látszik… De ennél sokkal jobban érdekelt maga a szöszölés, a csinálás, e töredékek megalkotása.

– Akkor tehát itt – költőileg – ellépett a valóságtól, ahogy íróilag a közélettől, politikától is. Aki a Magyar mesék Orbánt és rendszerét ostorozó, kigúnyoló abszurdjait várta öntől, csalatkoznia kellett.

– A Magyar mesék időszaka 2014-ben lezárult. Három év után éreztem, minden további már önismétlés, elkezdtem magamat unni. Ugyanakkor ahol a valóság maga szatíra és kutyakomédia, és ez a fajta politikai közélet tényleg egyre inkább haramiák és idióták bacchanáliája, ott már nem lehet eltúlozni a valóságot, azaz szatírát írni. Illetve lehet, de én úgy gondoltam, nem ragozom tovább ugyanazt.

– Magánemberként mégis részt vett a NOlimpia-kampányban, idén pedig megnyitót mondott a Budapest Pride-on.

– Persze, ezután sem teszek úgy, mintha nem azt gondolnám, amit gondolok, csak éppen már nem hetente, féltenyérnyi kis formában mondom el a véleményemet. Ebből a közéleti kétségbeesésből és tanácstalanságból miért gyártsak sorozatokat? Miért írjak erről a teljes reménytelenségről, ha nem látom a kiutat?



+1 kérdés
– 2011-ben lapunknak nyilatkozta, hogy a teljesítménye alapján maximum három éve van a kormánynak. Most milyen a jövőképe?

– Sötét. Hat éve, azt hiszem, sokkal többet képzeltem a demokrácia, a józan ész és a civil kurázsi magyarországi beágyazottságáról. Ehhez képest ez a rezsim lábon és nem is nagyon drágán megvette az ország elég nagy részét – metaforikus és valódi értelmében.
Pont akkora részét, ami által és mellett már saját maga hozhat törvényeket Orbán lováról, vagy amiről csak akar. Megvásárolhatja a médiát, úri kedvében hagyhat minket itt beszélgetni, de ugyanezen úri kedvéből be is tilthat bármit. Mert nem történik semmi.
Az Európai Unió ugyan fintorog, de lényegében egészen addig megfelel neki ez a hepciárium, ameddig nincs komoly külpolitikai következménye. A riszálás bármeddig folytatható, nem Orbán az egyedüli, aki riszál Putyinnak meg az összes despotának, aki csak felbukkan a láthatáron.
Ez a rezsim az emberek többségétől nem vesz el javakat, mivel az emberek többségének nem voltak javaik – szívják a fogukat, mintha egy újabb Kádár-rendszer lenne, örökhétfő, azt meg valamelyest ismerik. Különösebben nem akarják kényszeríteni őket semmire és semmi ellen. Persze oltogatják őket, nyomatják nekik az államilag megvásárolt faliújság-médiából a mérhetetlen ostobaságot egészen az uszításig, immár a direkt zsidózásig menően, mert a sorosozás-agyrém nem más. De miért is kéne több millió embernek épp most azt mondani: ebből elég?! Hiszen fogalma sincs, mi legyen, mi lehetne helyette. A demokratikus ellenzék hangja alig jut túl egy klubrádiónyi közönségen, pártpolitikai számkombinációi, úgy látom, nem többek kávéházi tevékenységnél – szóval a rezsim alig álcázott törvényes bűnözését pillanatnyilag semmi nem látszik veszélyeztetni. Gyakorlatilag a vezér és klikkje jóindulatán múlik az is, hogy például két év múlva beszélgetünk-e egy újság hasábjain, és senki nem fogja felemelni a hangját, ha nem.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!